A halál órája – az idő véges!

2020. ápr | elmélkedés

Testi halálunkat követően mindannyian megkapjuk a következő kérdést: 

Mit tettél a drága idővel, ami rendelkezésedre állt?

Az idő helyes kihasználásáról: Csak az örökkévalóságban fogjátok felismerni, mit kezdtetek az életetekre kiszabott idővel: éveitekkel, napjaitokkal és óráitokkal – és mi mindent kezdhettetek volna velük. Ott válik világossá számotokra, mi mindent mulasztottatok el. Ezért használjátok ki az időt még az életben, hogy mindent jóvátegyetek! Mennyi mindent megtennének az emberek azért, hogy újra kezdjék az életüket, ha tudnák, hogy mi az örökkévalóság! (Maria Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel)

Azt mondom, testvérek: Az idő rövid!
Ezért, akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír,
mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg
sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük,
mert ez a világ elmúlik. 1Kor 7,29-31

Niremberg atya beszéli, hogy Istennek egy szolgája egy elhagyott helyen, ahol senki sem járt, halk sóhajokat hallott, melyek csak természetfelettiek lehettek. Megkérdezte tehát, kik sóhajtoznak oly fájdalmasan és mi a kívánságuk? Erre egy siralmas hang azt válaszolta: „Elkárhozottak vagyunk. Legalább tudják meg az emberek, hogy a pokolban megsiratjuk az elveszett drága időt, amit mi a földön csupán haszontalanságra és gonosz tettekre használtunk fel. Ó, egy óra megszerezhette volna számunkra azt, amit most már az egész örökkévalóság vissza nem adhat” … (Shouppe Ferenc S.J: A pokol)

A gyönyör röpke pillanat,
örök a kárhozat.
Szenvedni oly csekély
az üdvösség soha véget nem ér.
Meghívtak sokakat,
de kevés akit kiválasztanak
Maga bérét mindenki elnyeri.
Tegyük a jót, testvéreim, míg időnk engedi.
Assisi Szt. Ferenc: Buzdítása fiaihoz – részlet, Balássy László fordítás
[tisztítótűzben szenvedő G . nővér mondja:] Ó,  ha  nekünk  csak  öt  percünk  volna abból  az  időből,  amit  ön  arra  veszteget,  hogy  azon  töpreng  magában,  igaz-e, amit  mondok,  vagy  sem  –  mit  meg  ne  tennénk  akkor  Jézusért,  aki  után  oly lángoló  hévvel  vágyakozunk! (Kézirat a purgatóriumról)

 

Minden  elmúlik,  mégpedig  gyorsan  elmúlik!  Ne  aggodalmaskodjunk  annyit olyan  dolgokért,  amelyeknek  egy  nap  véget  kell  érniük.  Azokra  törekedjünk, amik  soha  nem  érnek  véget…  (Kézirat a purgatóriumról)

 

Halálotok napját nem teszitek elég nagy ünneppé. Pedig ez az a nap, amelyen learatjátok, amit vetettetek.« Jézus mondta Chambon Mária Mártának – (Chambon M.M életrajza 142.o)

Jézus: „A rendelkezésre bocsátott időből mindenre, csak Énrám nem fordítotok. Ó, ti balgák! Minden perc elmúlik, (de) a Rám fordított idő, mely végtelen értékű, nem vész el soha, hanem egybeolvad az örökkévalósággal. Igen, az Istenre fordított idő az, amelyről könnyű lesz számot adni.” (Szeretetláng lelki napló III/195 )

Most halljuk a Bírónak rettentő szavát, melyet mindenikünkhöz intézni
fog: Redde rationem villicationis tuae, jam enim non poteris villicare. Az
érdemszerzés s a vétkezés ideje elmúlt, a próbának vége van,
visszavonhatatlanul vége van, adj számot! Redde rationem: adj számot minden
vétkeidről; én ott jelen voltam, midőn azokat elkövetted és mindent láttam; nem
lehet előlem semmit sem eltitkolni; láttam Isten ellen elkövetett vétkeidet; láttam
felebarátod elleni vétkeidet; láttam önmagad ellen elkövetett vétkeidet; láttam
állapotodbeli kötelezettségeid elleni vétkeidet… M. Louvet: A tisztítóhely

Lenti idézetek:  Begyik Tibor OCDS által szerkeszetett blogról

Ma él az ember, holnap elenyészik. Mikor pedig szem elől eltűnik, hamar feledésbe megy. Ó, mily nagy az ember szívének tompasága és keménysége, hogy csak a jelenről gondoskodik és a jövendővel jobban nem törődik! Minden cselekedetben és gondolatban úgy kellene viselkedned, mintha még ma meg kellene halnod. Ha tiszta volna lelkiismereted, nemigen félnél a haláltól. Jobb volna a bűntől óvakodnod, mint a haláltól futnod. Ha ma nem vagy készen, holnap hogyan leszel? Bizonytalan a holnap és honnan tudod, hogy a holnap reád virrad? (Kempis T.: Krisztus követése, I. 23.)

 

Míg élsz a földön, akarj hinni, mert ha meghaltál már késő lesz! Ott már TUDNI fogsz, de talán elveszettként! Haláloddal az akarati döntés, az érdemszerzés lehetősége, a „megtérés ideje” lejár! Kérd tehát a Hit kegyelmét Istentől! (Begyik T.: Élet, halál, örökkévalóság 302)

A halál az élet beteljesedése, a teljes emberré válás pillanata, az örök születésnap. Igazán érdemes rá készülni!  (Begyik T.: Élet, halál, örökkévalóság, 272.)  

Az Egyház buzdít, hogy készüljünk föl halálunk órájára „a hirtelen és készületlen haláltól ments meg Uram minket” – imádkozzuk a Mindenszentek litániájában, kérjük Isten Anyját, hogy imádkozzon értünk halálunk óráján (Üdvözlégy); bízzuk rá magunkat Szent Józsefre, a jó halál védőszentjére. „Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kéne viselkedned, mintha azonnal meghalnál. Ha jó volna a lelkiismereted, nem félnél a haláltól. (…) Ha ma nem vagy készen, hogyan leszel készen holnap?” (Kempis)

 A világ szemében a „valakik” épp úgy meghalnak, mint a „senkik”. Valójában az számít, hogy Isten előtt kik! (Begyik T.: Élet, halál, örökkévalóság, 275)


Bizony fájlalhatod majd, ha életedben rest és halogató voltál – tehetted volna bár –, de nem gyóntál!
 

Ha láttál valaha embert meghalni, gondold meg, hogy azon az úton te is átmégy. Reggel gondold azt, hogy az estét nem éred meg. Ha pedig beesteledik, a reggelt ne merd magadnak ígérni. Készen légy tehát mindenkor és úgy élj, hogy a halál készületlenül ne találjon. Sokan hirtelen és váratlanul halnak meg: „az Emberfia abban az órában jő el, melyben nem is sejtjük”. (Mt 24,42) Mikor az utolsó óra eljön, egészen másképp kezdesz majd ítélni teljes lefolyt életedről és nagyon megbánod, hogy oly rest és tunya voltál. Mily boldog és okos, aki életében olyan igyekszik lenni, amilyennek halála óráján találtatni kíván. (Kempis T.: Krisztus követése, I. 23.)

Ha úgy érzed, hogy a hirtelen halál készületlenül érne; – nem gyóntál, tartozásod van, vagy valaki bocsánatát kell kérned –, ne késlekedj! Rendezz mindent, mert nem tudhatod sem a napot, sem az órát! (Begyik T.: Az Istenanya követése 684.)

Ó esztelen, miért ígérsz magadnak hosszú életet, mikor egyetlen biztos napod sincs? Mily sokan csalatkoztak és váratlanul költöztek el az életből. Hányszor hallottál ilyen szavakat: azt levágták, emez vízbehalt, amannak a nyaka tört ki, az evés közben halt meg, amannak játék közben lett vége; ki tűz, ki fegyver által, ki döghalál, ki rabló által veszett el. Így mindennek a halál a vége és az ember élete, mint az árnyék, hirtelen elröpül. Ki emlékezik meg rólad holtod után, vagy ki imádkozik majd éretted? Rajta, édes testvérem, most tedd, amit tehetsz, mert azt sem tudod, mely órában halsz meg és mi lesz veled holtod után. Míg időd van, addig gyűjts magadnak halhatatlan gazdagságot. Üdvösségeden kívül semmivel se gondolj, csak az isteni dolgokkal törődjél. (Kempis T.: Krisztus követése, I. 23.)

Ha vakmerőn úgy hiszed, hogy egy jó darabig még nem halsz meg – biz’ rosszul teszed – mert meglehet, úgy kimegy belőled az élet, hogy észre sem veszed! (Begyik T.: Élet, halál, örökkévalóság, 340)


Milyen helyesen ítéli meg a dolgokat az, aki életét már a halál szemszögéből irányítja. (Liguori Szent Alfonz)

 

A halál sietve jő, igyekezzünk mi is, hogy készen legyünk a számadással. (Liguori Szent Alfonz)

Bárcsak többet gondolnának az emberek a halált követő ítéletre, ahol mindenről számot kell adniuk. (Liguori Szent Alfonz)

 

Mihályfi Ákos: Elmélkedés a halálról

KERESZTÉNY KISKÖNYVTÁR

II. SOROZAT.
A hitigazságok könyvei

1. FÜZET.

Elmélkedés a halálról

Irta: Dr. Mihályfi Ákos

A SZENT-ISTVÁN-TÁRSULAT KIADÁSA
STEPHANEUM NYOMDA R. T. BUDAPEST

 

 

 

 

Nihil obstat.

Dr. Desiderius Bita,

censor dioecesanus.

Nr. 1628.

Imprimatur.

Strigonii, die 1. Aprilis 1916.

Ludovicus Rajner,

episc., vic. generalis.

 

 

 

 

Az egyházi főhatóság és rendi hatóság engedélyével.


Elmélkedés a halálról.

Emlékezzél meg, hogy porból vagy
és ismét porrá leszesz.


Kevesen vannak, akik tiszta, helyes fogalommal birnak a halálról; még kevesebben, akik a halál egész jelentőségét átértik és átérzik. A halálnak kettős jelentménye van: 
megválás a földtől, elenyészése, elpusztulása a testnek, ez az egyik; a lélek átköltözése az örökkévalóságba, ez a másik. Sajnos, az emberek nagy része csak a halál első jelentményére gondol, hogy t. i. az a testnek enyészete, pusztulása; figyelmen kívül hagyja a másikat, amely pedig fontosabb, lényegesebb, hogy t. i. a halál az örök élet kapuja s így nem más, mint a lélek átköltözése az örökkévalóság birodalmába. Pedig e második szempont nélkül helyes fogalmat a halálról nem alkothatunk; annak egész jelentőségét, súlyát föl nem foghatjuk; sőt teljesen hamis képet nyerünk a halálról: ami benne rettenetes, azt az egyoldalú fölfogás mellett vigasztalónak találjuk; ami pedig a halálban reménnyel, vigasszal, bátorítással tölthetne el, azt nem veszi észre a csalódástól megkápráztatott lelkünk. Igen, a halál helyes vagy helytelen, egyoldalú, vagy teljes fölfogásától függ az egyes emberek élete is éppúgy, mint az egyesekből álló társadalom irányzata is. Egészen másképp élnek azok, akik a halálban csak a test pusztulását, a földi élet megszünését látják, s egészen másképp folyik azoknak az élete, akik előtt a halál az örökkévalóság hajnalhasadását jelenti.

Nézzünk csak kissé körül az emberi társadalomban. Ott látjuk a gazdagok között az élvezeteknek s gyönyöröknek rafinált hajhászását; élni, mindent élvezni: ez sokaknál az egyedüli életelv, az üdvözítő jelszó, akiknél azután még a bűn is, ha élvezetet ád, erényszámba megy, akik más erkölcsöt nem ismernek, mint lelkük fortélyát és ravaszságát, mellyel új és új élvezeteket találnak ki. Honnét van a földi örömöknek és élvezeteknek ez az őrült hajhászása, mely már az egész társadalom légkörét megtelítette mérges miazmáival? Onnét, mert az emberek elfeledték, hogy mi a halál. Rövid az élet, mondják, ezt ki kell használni, ki kell élvezni, még pedig sietve, lázasan, mert gyorsan eljön a halál s azzal vége mindennek.

Nézzünk a szegények, a munkások rétegeibe s ott meghallhatjuk a rettenetes elégedetlenség elfojtott moraját, mely a gazdagok ellen irányul s melyet csak a katonaság, a csendőrség szurony-erdeje tart vissza a kitöréstől. Mi az oka ennek? Megmondotta egy szocialista: Elvettétek tőlünk az örök élet hitét, adjátok hát ide a földet! Ha a halál csak a földi élet enyészete, akkor rettenetes, elviselhetetlen a földi nyomor, szegénység; akkor őrületes még a gondolat is, hogy egyesek kényelemben, gazdagságban úsznak, mások meg nyomorogjanak. Sokat gondolkoznak, tanácskoznak, írnak, vitatkoznak a tudósok és államférfiak a társadalmat fenyegető szocialista és anarchista áramlatokról s tesznek is itt-ott üdvös intézkedéseket. De bizonyos az, hogy ezt a fenyegető veszedelmet csak egy módon lehet teljesen orvosolni, ha a gazdagok és a szegények, az urak és a szolgák, a munkaadók és a munkások a halál helyes fogalmát, az örök élet hitét visszanyerik. Amíg ez nem történik meg, addig minden intézkedés és rendszabály csak ideiglenes elodázása a társadalom legnagyobb katasztrófájának.

Még egy jelenségre mutatok rá, mely oly szomorúan bizonyítja, hogy az emberek nagy részéből kiveszett a halál igazi fogalma, a halál jelentőségének ismerete. Alig vehetünk kezünkbe ujságot, mely ne adna hírt egy vagy több öngyilkosságról. Ennek az orvos jelentette ki, hogy gyógyíthatatlan a betegsége; amaz a betegágyban már nem tudta elviselni fájdalmait; ez nagy nyomorban él, amaz szerelmében csalódott; ez elkártyázta vagyonát, az meglopta hivatalát, sőt olvassuk, hogy a gyermekek is, mert rossz bizonyítványt kaptak, mert megfeddték őket szüleik – fölkeresik a halált: egy kis méreg, egy pisztolylövés, egy ugrás – gondolják – megszabadít minden szégyentől, csalódástól, szenvedéstől, büntetéstől; a halállal megszünik minden, jön az örök nyugalom, jobban mondva, a pusztulás, az örök megsemmisülés.

Szerencsétlen őrültek! Minő rettenetes csalódás leszen a részetek! A halál percében, melytől az élet kialvását, a fájdalom megszünését, a szégyen és csalódás eloszlását várjátok, föltárul előttetek az örökkévalóság fájdalma, szégyene és csalódása. Rettenetes az élő Isten kezébe esni,[1] mondja Szent Pál apostol s ti, midőn a mélységbe ugortok, midőn a méreggel életeteket kioltjátok, ennek az élő Istennek kezébe estek.

Ime, ez az egy-két vonás a társadalom irányzatáról, megmutatja, hová vezet a halál egyoldalú, helytelen fölfogása. Enyészet a halál, pusztulás az, igen, de csak a testre nézve; megválás a földtől, de nem az élettől; a halál az örök élet kapuja, melyen át a lélek átköltözik az örökkévalóság birodalmába. S mi lesz ott a sorsa? Milyen lesz ez az örök élet? Olyan, aminőt földi életével kiérdemelt, olyan, aminő volt halála percében. Jó volt, igaz volt, Isten kegyelmében volt, akkor része lesz az örökkévalóság boldogsága; gonosz volt élete, gonosz volt halála, akkor az örökkévalóság kárhozata leszen a része. Mi más színben tünik most föl előttünk az élet s ennek záróköve a halál! Földi életünktől függ örökkévalóságunk, ennek boldogságát vagy boldogtalanságát mi szereztük meg. Erényesen éltünk, Isten kegyelmében, megtartottuk Isten törvényeit: boldogok leszünk; bűnös életet folytattunk, Isten ellen föllázadtunk: boldogtalanok leszünk. Bármily csábító legyen is a föld bűnös öröme, nem kell, ha az örökkévalóság kárhozatát vonja maga után; bármily nehéz legyen is a szenvedés, a nyomor, elviselem, ha az örökkévalóság boldogsága fog érte kárpótolni. Siessenek csak mások élni és élvezni, az igazi keresztény inkább arra gondol, hogy földi élete előkészület legyen a halálra, az örökkévalóságra! Éljenek bár a hitetlenek egyedül testüknek, az igazi keresztény több gondot fordít lelkére, mely a halál után bemegy az örök élet országába, mint testére, mely a halál után egy-két napra szétfoszlik, elrohad, a férgek martaléka lesz! «Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?»[2] Igen, mit ér a világ minden gazdagsága, gyönyöre, élvezete, dicsősége, kitüntetése, mely csak 40-50 évig tart, ha erre az egész örökkévalóságon keresztül fájdalom, szenvedés, kárhozat következik? De viszont, vajon sok, nagy, elviselhetetlen-e az a szenvedés, mely itt a földön bennünket ér, mely, ha azt türelemmel, Isten akaratában megnyugodva hordozzuk, egy-két év mulva a halál percében véget ér s melyért Isten az örökkévalóság boldogságával fog jutalmazni? Vajon, mi jobb, a földi szenvedés elkerülése végett erőszakosan kioltani az életet s így az örök kárhozat veszélyének tenni ki magát, vagy türelemmel viselni a ránk rótt keresztet egy-két évig, mely után száz, ezer esztendő, az örökkévalóság békéje, nyugalma, kimondhatatlan boldogsága következik? Mi jobb, itt a földön megittasulni a bűn mámorától, hogy az örökkévaló szenvedés rettenetességére ébredjünk föl, ábránduljunk ki? Vagy pedig erényes, önmegtagadó életet folytatni, melyből, mint a virágból a gyümölcs, az örök boldogság fejlődik ki?

De elhagyva ezeket a szomorú képeket, nézzünk csak kissé körül a jámbor keresztények között. Ezeknél is, bár ismerik a halál kettős jelentőségét, úgy tünik föl, hogy ők is csak az elsőre, a test pusztulására, a földi élettől való megválásra tekintenek, a másikat, a halál leglényegesebb oldalát, mely a lélek átköltözése az örökkévalóságba, úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyják; az első vonás forog csak eszükben, a második elhomályosodva borong szívüknek mélyében. Itt van pl. egy család, melyben egy halálos beteg családtag vívja utolsó küzdelmét. A családtagok elkövetnek mindent, hogy fájdalmait enyhítsék, de nem jut egyiknek sem eszébe, hogy papot hivjanak, aki a beteget a szentségekben részesítse, a beteg lelkéről gondoskodnék, vagy ha egyik-másiknak eszébe jutna is, a többiek visszatartják, nehogy a beteg izgatottabb legyen, nehogy neki keserűséget, fájdalmat okozzanak s ezért legföljebb csak az utolsó percben, mikor már önkívületben van a beteg, hivatják a papot, holott ilyenkor a szentségeknek a legnagyobb valószinűség szerint nincs semmi hatásuk. Mi más ez, mint a halál egyoldalú, helytelen fölfogása? melyben csak a test enyészetére gondolunk; azzal, hogy a halál után a lélek az örökkévalóságba megy át, nem törődünk. Meghalt a drága családtag, jönnek a részvétlátogatók; azt kérdezik, hogy mennyit szenvedett, de hogy gyónt-e, fölvette-e az utolsó kenetet, hogy hitben-reményben, Isten akaratában megnyugodva, Istennel kibékülve halt-e meg – arra nem is gondolnak. Hányszor halljuk – halottam magam is sokszor, főleg azoktól, kiknek súlyos, nehéz betegeik voltak – «én legjobb szeretnék rögtöni halállal meghalni: mikor éjjel, álomban egy perc alatt megszünik az élet, nem érez az ember fájdalmat.» Mi más megint ez, ájtatos hallgatóim, mint a halálnak helytelen, egyoldalú fölfogása, mely csak a test pusztulására gondol; azzal, hogy a halál útján a lélek az örökkévalóságba lép, nem törődik. S azután egy-egy halálesetnél nem látunk-e valóban pogány kétségbeesést a hátramaradottak részéről, kik őrjöngenek fájdalmukban: vége van, örökre elvesztettük, nincs többé atyánk, anyánk, gyermekünk! Mit mutat ismét ez az őrjöngő fájdalom, mint azt, hogy a halálban csak a test pusztulását látjuk, s nem figyelünk a halál leglényegesebb oldalára, az örökkévalóságba való átköltözésre.

Vagy nézzünk meg egy temetést! Ott látjuk a drága koporsót, szemfödőt, virágokat, minden a testnek; ezer meg ezer ember kiséri ki a sírhoz, de hányan mondanak el csak egy Miatyánkot is a lélek üdvéért? Mi mást mutat ez, mint azt, hogy lelkünkben elhomályosodott a halál igazi fogalma, csak a test pusztulását látjuk benne, a lélek átköltözésére az örökkévalóságba nem gondolunk.

Igen, a halál helyes fogalma vezet bennünket az élet helyes fölfogásához; hogy jól élhessünk, lelkünk előtt kell tartanunk, mi a halál, mi következik, mi vár reánk a halál után. Az életnek igazi komolyságot, a bűn kisértései ellen erőt, a jólét örömei között józanságot, a nyomorban reményt, a szenvedésben vigaszt, az élet minden viszonyában helyes útmutatást csakis a halál igaz fogalma nyujthat.

*

Lelkünk elé állítva így a halál igaz képét, mely egyik oldalon a test enyészetét mutatja, a másikon pedig a lélek átköltözését az örök életbe, vizsgáljuk meg a halál tulajdonságait.

Először is bizonyos az, hogy mindnyájan meghalunk. Ezt a sorsot ki nem kerülheti senki. Ez az egyetlen igazság, amit soha senki kétségbe nem vont: mindnyájan meghalunk. De másrészt bizonyos az is, hogy halálunktól függ örökkévalóságunk. «Ha a fa ledőlt délre vagy északra, ott marad, ahová esett»,[3] mondja a Szentlélek. Ilyen lesz a lélek sorsa is: ha jó halállal halt meg, ha az Isten kegyelmében: boldog lesz az egész örökkévalóságon keresztül; de ha halálakor a bűnben volt, ha a bűnben halt meg: vége van, kárhozat lesz része az egész örökkévalóságon keresztül. Ó rettenetes ez a halál perce, melytől az örökkévalóság függ! Ez az ember életének legfontosabb pillanata, mely határoz üdv és kárhozat, boldogság és boldogtalanság fölött. Ki az, aki erre a fontos, erre a mindenekfölött döntő, határozó pillanatra ne akarna jól előkészülni?

Igen ám, de az bizonytalan, hogy mikor, mily körülmények között ér bennünket a halál. Minden percben, minden pillanatban meghalhatunk. Ki biztosít bennünket az életről? Ki mer magának csak egy napot is igérni? Ki tudja, hogy ágya, melybe lefekszik, reggelre nem lesz-e koporsója? Ki tudja, mikor reggel fölkelt, megéri-e az estét? Mi biztosít bennünket a halál ellen? A fiatalság? az erő? az egészség? Hát nem halhatunk meg rögtöni halállal? nem érhet uton-útfélen bennünket valami váratlan szerencsétlenség? Hát nem mindennapi dolog az, hogy 16-18-20 évesek is épp úgy meghalnak, mint 80 évesek? Hát még nem olvastátok soha, hogy ez a fiatal lány táncközben görcsöt kapott s táncosa karjai közt halt meg? Ez a fiatal, egészséges asszony egy rossz hír hallatára halva rogyott össze? Ez vagy amaz erőteljes férfiú egészségesen megy el hazulról, s egyszerre csak hirül viszik, hogy az utcán, hivatalában, a kávéházban holtan fekszik? Nem mindennapi dolog-e ez? S az a sok szerencsétlenség! Valóban az ember élete hajszálon függ, bármerre menjünk, nem vagyunk biztosak életünk felől: hajón, vasúton, kocsin ki vagyunk téve a veszedelemnek; sétánk közben fejünkre hullhat egy kődarab, vagy megcsúszunk s szerencsétlenül esünk el, hazamenet leszakadhat lábunk alatt a lépcső, az ételbe, az italba véletlenségből valami mérges anyag keveredhetik, explodál a gáz, megfojt a széngőz, eléget a lámpa meggyulladt olaja, egy megőrült családtag, cseléd vagy idegen leszúrhat, lelőhet bennünket, de ki tudná elsorolni a váratlan halál minden körülményét! Vegyétek kezetekbe az ujságokat, úgyszólván nincs egy nap, melyen ne volna egy-egy szerencsétlenség, váratlan halál följegyezve, még pedig nem az egész világról, hanem csak fővárosunkról. Hát nem valószinű-e, hogy egyik nap mivelünk is hasonló történhetik? Ezért int bennünket az Üdvözítő: «Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát», «ébren legyetek, mert miként a tolvaj, jön az ember fia».[4] Amint a tolvaj nem jelenti be előre látogatását: úgy a halál sem; teljesen váratlanul ront reánk.

Mi következik ebből? Mi más, minthogy a halálra elő kell készülnünk. Amilyen a halálunk, olyan lesz örökkévalóságunk; de mivel bizonytalan, mikor s hogyan fogunk meghalni, örökkévalóságunkat veszélynek bizonytalanságnak kitennünk nem szabad. Úgy kell élnünk, hogy sohase találjon bennünket készületlenül a halál; bármikor törjön is reánk, nyugodtan léphessünk át az Örökkévalóság birodalmába. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem valószinű, hogy mi hamarosan meg fogunk halni. Ez nem áll; nem bizonyos, de valószinű; az pedig bizonyos, hogyha rossz, bűnös lelki állapotban halunk meg, örökre elkárhozunk. Ezzel a bizonyos rettenetességgel szemben nem lehet gyér valószinűséggel játszani. Lehet, hogy nem halunk meg még most, de az is lehet, hogy meghalunk. S mi lesz velünk, ha most halunk meg!

Egyszer egy könnyelmű fiatalember ezt kérdezte mesterétől: «Mester, meddig élhetek én még bűnben anélkül, hogy az örök boldogság elvesztésétől kellene félnem?» – A mester felelé neki: «Vétkezhetsz, ameddig csak akarsz; csak egy nappal halálod előtt térj meg igazán». Tetszett a fiúnak a felelet s vigan távozott, de csakhamar visszajött s ismét kérdezte tanítóját: «De most mondd meg azt is, mikor fogok meghalni, hogy halálom előtt egy nappal megtérhessek.» Erre a mester így válaszolt: «Azt nem tudom neked megmondani; de azt mondhatom, hogy életednek egyetlen egy perce sem biztos. Ezért azt tanácsolom neked, hogy még ma igyekezzél megtérni, Isteneddel kiengesztelődni, bűneidet elhagyni; mert lehet, hogy már holnap késő lesz».

Igen, ezt tanácsolom én is tinektek, kedves olvasóim, ez az első, legszükségesebb előkészület a halálra; ha lelkünket a bűn súlya terhelné, attól igyekezzünk mielőbb megszabadulni; mert amint Szent Ágoston mondja: «Aki a bűnbánónak bocsánatot igért, a bűnösnek a holnapi napot nem igérte meg».

De a halál bizonytalansága legyen folyton a mi életünk őre is: ez a gondolat kisérjen bennünket mulatságainkban, társaságainkban, cselekedeteinkben; ez őrizzen meg bennünket minden olyantól, ami bűn volna, ami vétek volna az Isten törvénye ellen; ez a gondolat buzdítson bennünket az erények s jó cselekedetek gyakorlására, lelkünk üdvének gondozására; ez a gondolat ösztönözzön bennünket, hogy este a lefekvéskor tökéletes bánatot indítsunk bűneink fölött, reggel fölkeléskor az Isten malasztját kérjük ki munkálkodásunkra; ez legyen irányítónk, hogy mindenben és mindenkor Isten szent akaratát igyekezzünk teljesíteni. Mert «a halál, mint a szentatyák mondják, rendesen az élet visszhangja»; amilyen az élet, olyan a halál; aki jámborul él, Istennek szolgál, az erény útján jár, az rendesen jámborul hal is meg; de aki a könnyelműség, a vétek útjára lép, aki egész életét bűnben tölti el, annak rendesen a halála sem vigasztaló. «A halál az élet visszhangja» – éljünk tehát úgy, hogy ettől a visszhangtól ne kelljen megrémülnünk.

Azonban nem hallgathatom el azt sem, ami hitünknek dogmája, hogy t. i. a végső állhatatosságról senki sem lehet biztos; a legjámborabb keresztény, a legszentebb apáca, a legbuzgóbb pap sem lehet arról biztos, hogy jó halállal fog egykoron meghalni. «Én püspök vagyok – mondá Szent Ágoston – s igazat beszélek; én már Libanon cédrusait, népek oszlopait láttam enyészetbe dőlni; holott oly biztos voltam róluk, mint nazianzi szent Gergelyről vagy Szent Ambróról.»

De habár a végső állhatatosság kegyelmét nem lehet kiérdemelni, habár arról biztosak nem lehetünk – lehet azt alázatos, állhatatos imádsággal kikönyörögni. Ezért, kedves olvasóim, ne engedjetek elmulni egy napot sem, hogy ne imádkoznátok a jó halál kegyelméért. Főleg a boldogságos Szűz kitartó tisztelete s amint jámbor lelkek mondják, a szent olvasó állhatatos végzése a leghathatósabb eszköz a jó halál kegyelmének kinyerésére. De legalább is azt tegyétek föl mindnyájan magatokban, hogy ezután minden este, minden reggel egy Üdvözlégy Máriát fogtok elmondani, hogy a Szűz Anya veletek legyen a halál nehéz, mindenekfölött döntő pillanatában.

Jézus Krisztus az ő végtelen irgalmában, hogy nekünk a halálküzdelmet, a lélek erőszakos elválását a testtől s az örök életbe való átköltözését megkönnyítse, egy külön szentséget, az utolsó kenet szentségét alapította. Az Egyház pedig, mint mindnyájunknak szerető anyja, úgy intézkedett, hogy nehéz betegségünkben az Isten szolgája jöjjön hozzánk, a töredelem szentségében bűneinket megbocsássa, Jézus Krisztus szent testével, melyet az Oltáriszentségben nyujt, lelkünket Isten malasztjában megerősítse, az utolsó kenet szentségével pedig a nagy útra előkészítsen. Boldog az a keresztény, akinek Isten megadja a kegyelmet, hogy Krisztus szentségei által megtisztítva, megszentelve, megerősítve mehet át a halál kapuján az örökélet országába! Ezért imádkoztatja velünk az Egyház a litániában: «Az előkészületlen s rögtöni haláltól ments meg Uram minket!» S ezért is, ájtatos keresztények, valahányszor a boldog halál kegyelméért imádkoztok, s ezt tegyétek meg mindennap, imádkozzatok azért, hogy a halál előtt Krisztus Jézus szentségeiben részesülhessetek. S ha bármikor súlyos betegség látogatna meg, vagy halálveszedelem fenyegetne bennünket – ilyen pl. minden veszélyes operáció, ilyen veszedelemben forog minden anya is áldott állapotában – ne mulasszátok el, sőt elsőnek, legfontosabbnak, legszükségesebbnek tekintsétek az Egyház szentségeinek fölvételét; ne várjátok, hogy rokonaitok szólítsanak föl erre, hisz magatok tudjátok, hogy a rokonok sokszor hamis félelemből, álkönyörületből és szeretetből nem mernek szólani; ti magatok kérjétek, sürgessétek, hogy papot hivjanak, hogy lelketeket a halálra még idejében és kellően előkészíthessétek.

*

Befejezésül egy eseményt mondok el, mely néhány évvel ezelőtt Párisban történt. Egy előkelő hölgyről van szó, akit a keresztény hitben neveltek ugyan föl, de aki életében nem törődött semmit a vallással. Egész életét, minden idejét a társaság, estélyek, mulatság, szinház, hangverseny, futtatás foglalták le; egyedüli gondját öltözéke, szépségének ápolása és az élvezetek képezték: hiúság, nagyzás, fényűzés, könnyelműség s élvezethajhászás elfeledtették lelkével a vallásos életet teljesen. Egy alkalommal előkelő társaságban a divatos babonával, spiritisztikus dolgokkal, többek között asztalkopogtatással foglalkoztak. Mindenféle badar kérdésekre lesték a kopogó asztal feleleteit. Egyszerre ez az előkelő hölgy nevetve kérdezi: meddig élek még? – s az asztal csak egyet koppant. A még előbb nevető hölgy elhalványult, összerázkódott s rosszullétről panaszkodva, otthagyta a társaságot. Még csak egy évig élek! – ez a gondolat volt folyton eszében s ez a gondolat átváltoztatta őt teljesen. Nem járt társaságba, nem látták őt többé a mulatságok és élvezetek zajában, annál többet lehetett őt látni a templomban; elhagyta fényűzését, helyette az irgalmasság jó cselekedeteivel foglalkozott. Még csak egy évig élek! – ez a gondolat űzte őt folyton, hogy ezt az egy évet fölhasználja lelke üdvére, aki annyi évet elpazarolt a mulatságra és élvezetre.

Elmult egy esztendő s a hölgy nem halt meg; hisz az a kopogó-asztal nem jóslat, csak ostoba babonaság s most ismét fölkeresték barátnői, hivták vissza a társaságba, az élvezetek és mulatságok árjába. De a hölgy nem ment, hanem ezt válaszolta: «Ez az év volt tulajdonképpen egy jobb élet születése reám nézve; ebben az évben találtam meg újra Istenemet és önmagamat és Isten közelében most oly békét, megelégedést és örömet érzek, minőnek ezelőtt sohasem voltam részese. Most egészen fölfoghatatlannak tűnik föl előttem, hogyan engedheti át magát egy eszes lény azoknak a haszontalan hiúságoknak, melyeknek én is rabja voltam; hogyan töltheti el életét oly üresen, haszontalanul».

Én nem vagyok: jós, nem is akarok, az Isten őrizzen meg attól, babonát űzni; de minden babona és jóstehetség nélkül merem mondani, hogy e füzet olvasói közül legalább is egyre ez az év az élet utolsó esztendeje! Ki lesz ez az egy közülünk – azt csak a jó Isten tudja, de mindegyikünk gondolhatja: talán én leszek. S ez a gondolat kisérjen bennünket: talán ez év életem utolsó éve s épp ezért ezt az évet fölhasználom teljesen lelkem üdvének munkálására, a jámbor, keresztény halálra előkészületül. Arról biztos vagyok, hogy óriási változást fog előidézni mindnyájunkban ez a gondolat, ha ezt az egész évben szüntelenül megőrizzük lelkünkben. A halál gondolata meg fog tanítani jámbor, buzgó, keresztény életre. És ha csakugyan egyikhez közülünk, aki e gondolattal foglalkozva élt, az isteni gondviselés elküldi a halált – az az egész örökkévalóságon keresztül áldani fogja azt az esztendőt, melyet a halálra való előkészületre használt föl; de a többiek is, akiknek az Isten még időt ád tovább is a földi munkálkodásra, nem fogják megbánni soha azt az esztendőt, melyben a közeli halál gondolatával foglalkoztak; mert az igazi élet tulajdonképpen ott kezdődik, mikor az ember a halál gondolatával megbarátkozik, a halál való, helyes gondolatával, mely nemcsak a test enyészetét jelzi, hanem a lélek átvándorlását is az örökéletbe, jelzi annak a boldogságnak hajnalát is, melyre nem fog alkonyat következni, hanem amely ragyogni fog örökön örökké.


JEGYZETEK

1 Zsid. 10, 31.

2 Máté 16, 26.

3 Préd. 11, 3.

4 Lukács 12, 40.

„Egy jó tanács! A keresztút.”

— Kézirat a Purgatóriumról

Címkék