1979-ben, amikor Isten magához szólította szolgáját, Fulton Sheent, amerikaiak milliói siratták, és úgy érezték, árvákká lettek. Éveken keresztül ámulattal csüngtek szavain, amelyek a média különböző eszközeivel terjedtek. Sheen püspökben egyszerre volt meg a természetes adottság és a Szentlélek kenete az ékesszólásra. Ha valaki hallgatta, bizonyosságot kaphatott afelől, hogy Isten él, hogy hatalmas, és vágyakozni kezdett utána. Olyan fényességet árasztott maga körül, hogy a rádióadók mind kapkodtak utána, mivel biztosak lehettek abban, hogy megemeli hallgatottságukat. Híres televíziós műsora, a Life is Worth Living (Érdemes élni az életet) mintegy harmincmillió tévénézőt vonzott hetente. Ennek a nagy érseknek, az evangelizáció óriásának, volt egy titka. Mint minden igazán nagy ember, ő is őrzött a szívében egy találkozást, életének egy olyan mozzanatát, amelyben rátalált a kegyelem, és amitől aztán a világ minden kincséért sem tért volna el. Ahhoz, hogy megértsük ezt a számára fontos eseményt, vissza kell mennünk az időben: az ötvenes évek Kínájába, amikor a legkeményebb kommunista elnyomás dúlt.
Kis kínai léptek
A kis plébániai iskolában a gyerekek áhítattal imádkoztak. Euphrasie nővér elégedett volt: két hónappal ezelőtt sokan elsőáldozók voltak, mégpedig komolyan, teljes szívükből készülve. A tíz éves kislány, Li kérdésére csak mosolygott:
– Miért nem azt mondta nekünk az Úr Jézus, hogy azt imádkozzuk: „Mindennapi rizsünket add meg nekünk ma”?
A gyerekek reggel, délben és este rizst esznek. Mit is lehetne felelni erre a kérdésre?
– Hát azért, mert… a kenyér azt jelenti, Eucharisztia! – válaszolta az apáca.
Meg kell hagyni, Euphrasie nővér inkább szívével, mint teológiai tudásával tűnt ki!
– Kérd Jézustól a napi áldozás kegyelmét. A testednek szüksége van a rizsre. A lelked viszont, ami többet ér, mint a test, az Élet Kenyerére éhezik.
Májusban, amikor Li elsőáldozó volt, így szólt a szívében Jézushoz.
– Add meg nekem a mindennapi kenyeret, hogy a lelkem éljen és egészséges legyen!
Innentől kezdve Li naponta járult áldozáshoz. Tudta azonban azt is, hogy a „gonoszok” (az Istent nem ismerő kommunisták) bármikor megakadályozhatják azt, hogy magához vegye Jézust az áldozásban. Odaadóan imádkozott, hogy ez sohase történhessen meg. És mégis, egyszer csak bejöttek az osztálytermükbe, és így szóltak a gyerekekhez:
– Adjátok ide azonnal a bálványaitokat!
Li nagyon jól értette, mit jelent ez. A halálra rémült gyerekeknek oda kellett adniuk szépen megfestett szentképeiket. Ezután a kapitány letépte a falról a keresztet, és haragosan a földhöz vágva felkiáltott:
– Az új Kína nem tűri ezeket a babonákat!
A kis Li, aki annyira szerette a Jó Pásztor képét, igyekezett elrejteni azt a ruhája alatt. Ez volt az, amit elsőáldozásakor kapott. Egy hatalmas ütéstől a kis Li megtántorodott, a kép pedig a földre esett. A kapitány hívta a gyermek apját, és alapos megalázás után letartóztatta.
Ugyanezen a napon a falu egész népe a rendőröktől kényszerítve a templomba gyűlt, hogy újfajta „prédikációt” hallgasson, ezúttal a rendőrfőkapitánytól: gúnyolódást a misszionáriusok, az „amerikai imperializmus ügynökei” ellen. Majd dörgedelmes hangon megparancsolta a katonáknak, hogy rombolják le a tabernákulumot. A hívek lélegzetvisszafojtva imádkoztak.
A férfi a tömeg felé fordulva üvöltött:
– Na, most majd meglátjuk, meg tudja-e védeni magát a ti Krisztusotok. Nézzétek, mit teszek a ti „Valóságos Jelenlétetekkel”; ezzel a vatikáni marhasággal, amivel az agyatokat mossák.
Ezekkel a szavakkal megragadta a cibóriumot, és a padló kövezetére szórta a szentostyákat. A hívek kiáltásukat elfojtva, megrökönyödve hátráltak.
A kis Li meg se tudott mozdulni. Mit tettek a Kenyérrel? Igaz, ártatlan szívébe fájdalom hasított a szétszórt ostyák láttán. Hat senki sincs, aki megvédje Jézust? A rendőrfőkapitány gúnyolódott, és káromlásaiba gonosz vihogás vegyült. Li csendben sírt.
– Most pedig kifelé, ki innen! – kiabálta a rendőr, aki pedig megpróbált volna visszatérni a „babonák csarnokába”, annak útját állta.
A templom kiürült. Az imádó angyalokon kívül azonban, akik mindig az Ostyában rejlő Jézus körül vannak, még egy tanú volt a helyszínen, aki végignézte az egész jelenetet. Luc atya, a misszionárius. A plébánia hívei elrejtették őt a kórus fölött egy kis fülkében, amelynek padlásablaka a templom belsejére nézett. Engesztelő imába mélyedve rejtőzködött itt, igencsak nehezen viselve azt, hogy nem mehet sehova: egy rossz mozdulat, és híveit azonnal letartóztatják árulásért.
Luc atya így imádkozott:
– Uram Jézus, légy irgalmas saját magadhoz, ne engedd meg ezt a szentségtörést! Uram Jézus!
Egyszer csak nyikorgás törte meg a templom nehéz csöndjét. Az ajtó lassan kinyílt. A kis Li volt az! Alig volt tíz éves. Kis kínai lépteivel az oltár felé tartott. Luc atyát remegés fogta el: ha észreveszik, megölik! De nem szólhatott hozzá, csak annyit tehetett, hogy az összes szenthez könyörgött, óvják meg a gyermeket. A kislány leborult, és csendben imádkozott, ahogy azt Euphrasie nővértől tanulta. Tudta, hogy az embernek fel kell készítenie a szívét, mielőtt áldozáshoz járulna. Kezét összetéve elmondta titokzatos imáját drága Jézusának, akivel ilyen rosszul bántak és ilyen csúnyán elhanyagoltak. Majd Luc atya azt látta, hogy a kislány lehajol, és négykézlábra ereszkedve nyelvével felvesz egy ostyát. Újra térdre húzta magát, és behunyt szemmel mennyei látogatójában gyönyörködött, aki a szívébe érkezett. Minden pillanat iszonyú hosszúnak tűnt, Luc atya a legrosszabbtól tartott. Bárcsak szólhatna hozzá! A gyermek azonban elment, éppen olyan könnyeden, ahogy érkezett, szinte szökkenve.
A „tisztogatások” folytatódtak. A kommunista rendszer szolgálatának csapata átfésülte az egész falut és a környékét. Ez az „Új Kína” sorsa. A falubeliek moccanni sem mertek. Bambuszkunyhóikba húzódtak, és elképzelésük sem volt arról, mit hoz a jövő.
A kis Li mégis minden reggel elment a templomba, hogy magához vegye mindennapi Élő Kenyerét. Éppen úgy, mint az első alkalommal, a nyelvére vette az ostyát, majd elment. Luc atya nem értette: miért nem veszi magához az összeset? Tudta nagyon jól, hogy harminckét ostya hever a földön. Talán nem tudja a kislány, hogy akár többet is felvehetne egyszerre?
Nem, nem tudta. Euphrasie nővér világosan elmagyarázta neki: „Elég naponta egy szentostya. Nem szabad hozzáérni, a nyelvünkre kell magunkhoz vennünk.” A kislány a szabályok szerint járt el.
Egy nap azonban már csak egy ostya maradt. Hajnalban a gyermek szokásához híven beosont a templomba, és az oltár felé tartott. Egészen az ostya felébe térdelt, és imádkozott.
Luc atya elfojtott egy kiáltást. Egy katona az ajtóban állt, és revolverét a kislányra fogta. Csak egy száraz csattanást lehetett hallani, majd hangos kacagást. A gyermek összeesett.
Luc atya azt hitte, meghalt, de nem. A kis Li nagy nehezen az ostya felé mászott, és a szájába vette. Teste néhányszor görcsösen összerándult, majd hirtelen mozdulatlanná vált. A kis Li halott volt.
Megmentette az összes ostyát!
Minden nap egy „szentóra”
Nyolcvannégy évesen, halála előtt két hónappal Fulton Sheen püspök végre feltárta titkát a nagyközönség előtt egy interjú során, amelyet a nemzeti televízió egyik csatornája készített vele.
Exellenciás püspök úr — kezdte az újságíró —, ön az egész világon több millió embert lelkesít. De mi az, ami önt lelkesíti? Talán egy pápa?
– Nem pápa, nem bíboros, és nem is egy másik püspök — válaszolta. Még csak nem is egy pap vagy egy szerzetes. Aki engem lelkesít, az nem más, mint egy tízéves kínai kislány.
Sheen püspök ekkor elmesélte a kis Li történetét, átadva ezzel titkos hagyatékát. Elmondta azt is, hogy ennek a gyereknek a szerelme az Eucharisztiában jelen lévő Jézus iránt olyan mélyen hatott rá, hogy aznap, amikor először hallotta a történetet, ígéretet tett az Úrnak: élete minden napján, egészen haláláig, akármi lesz is, minden nap egy óra szentségimádást fog végezni. Ígéretét nem csak hogy betartotta, hanem egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy előmozdítsa Jézus valóságos jelenlétének szeretetét. Lankadhatatlanul buzdította a híveiket, hogy imádkozzanak minden nap egy órát az Oltáriszentség előtt.
Kétsége sem fért ahhoz, hogy ez az ismeretlen, nincstelen kínai gyermek jelentette a parazsat ahhoz, hogy óriási apostoli munkássága lángra lobbanjon.
Aznap a televízió előtt ülő amerikaiak megértették, hogy a kis Li volt az, aki megérintette több millió ember szívét híres prédikátoruk szavai által. A megszámlálhatatlanul sok megtérés, amelyek szavai nyomán történtek, Li tiszta szívének voltak köszönhetőek! A több millió szentségimádó, akik a szent püspök szavaira térdeltek Jézus színe elé, mind Li harminckét hősies szentáldozásának gyümölcse! A papi és szerzetesi hivatások felvirágzása az amerikai prelátusok legnépszerűbbjének hatására azért történt, mert a kis kínai mártír vére a Bárány vérével keveredett.
Drága kis Li, azért dedikáltam ezt a könyvet éppen neked, mert te vagy az én kedvenc hősöm. De bevallom, nem egészen érdek nélkül tettem így: még van dolgod a világban! Nyisd ki a szemed, és nézd: nem harminckét ostya hever a földön, hanem, több ezer, több millió!
Az embereket nem érdekli Jézus, kinevetik, lábbal tiporják. Egyre nő az Eucharisztiát megszentségtelenítő szekták száma. Vasárnaponként szinte minden plébánián vannak hívek, akik úgy járulnak áldozáshoz, hogy súlyos bűnben élnek, olyanban, amit a Biblia „halált okozó bűnnek” nevez. Jézust sohasem kínozták még ennyit, kis Li; hogy ne is említsem „kiválasztottjainak” közömbösségét, akiket olyan sokszor elborítanak a világ dolgai, és mit sem tudnak arról, milyen hatalmas szeretettel szereti őket Isten. Milyen sok tabernákulum áll elhagyatottan Franciaországban! Ha valaki szentségimádásra szeretne menni, zárt ajtókat talál. Amerikában, sok templomban egy sarokba száműzték a tabernákulumot, vagy rosszabb esetben a sekrestyébe. Egyes helyeken már térdeplő sincs, és jaj annak, aki le mer térdelni az átváltoztatás alatt: rossz szemmel nézik, könnyen ki is közösíthetik.
A hittanórákat már nem Euphrasie nővérek tartják, a gyerekeket gyakran nem jól tanítják meg Isten ismeretére és szeretetére. A családokban ritkán vannak olyan szülők, akik nyíltan beszélnek Jézusról, akárcsak valami jó barátról. Nem is ismerik őt, a gyerekek pedig azt hiszik, Isten nem létezik, és bekebelezi őket az ateizmus.
Sok mindent mondhatnék még, de te onnan fentről sokkal jobban látod a helyzetet, mint én. Kicsi Li, a te küldetésed még nem ért véget! Az az igazság, hogy amikor Kínában a szeretet vértanúságát szenvedted, az csak a kezdet volt. Gyere, segíts rajtunk! Ahogy odaálltál „Bishop Sheen” mellé, állj úgy ma minden pap mellé, minden felszentelt ember mellé, és minden keresztény mellé. Tárd fel nekünk a rejtőzködő Gyermeket, a te barátodat! Taníts meg minket a Jézus iránti megalkuvást nem ismerő szeretetre, ártatlan szíved radikális, gyengéd szeretetére…
Kelt Medjugorjében, 2006. május 13-án, Fatimai Szűzanya ünnepén
forrás: Emmanuel nővér: A rejtőzködő Medjugorjei gyermek 316-320. oldal