Az Eucharisztia vételének méltó módja – 1.rész

2023. márc | oltáriszentség

„Mert én vagyok a te Urad, Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről:
nyisd ki szádat és én megtöltöm.” Zsolt 81,11

Pio atya áldoztat

Pio atya áldoztat

Személyes beszámoló

Fiatal hittanuló koromban római katolikusként, az elsőáldozásra felkészítve (2001) csupán egyféle szentáldozási módot tanítottak nekünk, a kézbeáldozást. Sorbanállás, térdelés nélkül, bal kezem felül, jobb kezem alul, majd a kiszolgáltatás után jobb kézzel megfogom Jézus Szent Testét és magamhoz veszem. Visszamegyek a helyemre és hálát adok. ….

Egyetemista koromban hallottam amint, Barsi Balázs atya az egyik szentbeszédében tanított a térdelve és nyelvre áldozásról és a misében lehetőséget is biztosított erre. Akkor ez egészen új volt és áhítattal telinek éreztem, de nem voltam elég erős, hogy mindig így tegyek, ha máshol vagyok, így visszaálltam a „szokásosra”. Most már kb. 3 éve csak térdelve és nyelvre áldozok. Alábbi cikkben szeretnék idézni egy-két számomra fontosabb forrást hagyományhű katolikusoktól, és a misztika világából, ami megvilágítja a kézbeáldozás veszélyeit és a térdelve és nyelvre áldozás mély, áhítatos jellegét. Remélem, hogy mások is elgondolkodnak az itt leírtakon.

A forma

A térdelve és nyelvre áldozás formáját (új rítusú misén) ma sokkal nehezebb kivitelezni nem csak a környezetünk furcsállása miatt, hanem technikailag is. A novus ordo mise általános gyakorlata szerint az Eucharisztia vételét nagyon gyorsan kell megoldani. A szentáldozáskor az egymást követő hívek mintegy menetoszlopban vannak felsorakozva és egyenként mennek az áldoztató paphoz. A mögöttünk lévő testvérünk, „sürgetőnek ható” jelenléte miatt novus ordo misén nehezebb térdelve és nyelvre áldozni, de nem lehetetlen megoldani. Szép irány hogy vannak már példák itthoni és külföldi kegyhelyekre, ahol tilos a kézbáldozás, a hívek mintegy sorfalat állnak/térdelnek és az áldoztató pap megy oda kiszolgáltati a Szentséget.

szentáldozás

A liturgikus reform előtt (1970) ez másképp volt.  A hívek az áldoztató rácshoz térdeltek le és a pap ment oda a tálcázó ministránssal a hívőhöz, így volt egy kis idő a felkészülésre, letérdelésre, az áldozás nyugodtan, áhítattal zajlott, áldozás után nem kellett kapkodva felkelni, hanem nyugodt tempóban lehetett visszatérni a helyünkre hálát adni, mivel a hátunk mögött nem sürgetett senki. (A régi rítusban a mai napig így áldoznak.)

Milyen egyházi szabályozás van jelenleg érvényben?

Jóllehet a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát, ha egy áldozó – olyan régiókban, ahol a Püspöki Konferencia szentszéki jóváhagyással engedélyezte a kézbeáldozást – kézbe akar áldozni, a kezébe kell tenni a szent ostyát. Arra azonban különleges figyelemmel kell ügyelni, hogy az áldozó az áldoztató szeme láttára azonnal magához vegye a szent ostyát, és ne távozzon el kezében az Eucharisztiával. Ha a megszentségtelenítés veszedelme fenyeget, ne áldoztassanak kézbe.” (Redemptionis Sacramentum 92.)

(tehát a kézbeáldozás csupán engedmény a Szentszék részéről, az eredeti és általános forma a térdelve és nyelvre áldozás – vagyis ennek kéne lennie – szerk megj.)

Sarah bíboros Kalkuttai Szt. Teréz anyáról

Kalkuttai Szent Teréz anya, egy kivételes hívő, akit senki sem merne tradicionalistának, fundamentalistának vagy szélsőségesnek tekinteni, akinek hite, szentsége és önátadása Istennek és a szegényeknek mindenki számára ismert, tisztelettel és abszolút imádással volt Jézus Krisztus isteni Teste iránt. Minden bizonnyal naponta megérintette Krisztus „testét” a szegények legszegényebbjeinek leromlott és szenvedő testében. És mégis, tele csodálkozással és tiszteletteljes tisztelettel, Teréz anya tartózkodott attól, hogy megérintse Krisztus átlényegült testét. Ehelyett imádta őt és némán szemlélte őt, hosszan térdelt, és leborult Jézus előtt az Eucharisztiában. Sőt, a szájába fogadta a szentáldozást, mint egy kisgyermek, aki alázatosan engedte, hogy Istene táplálja.

forrás: https://www.lifesitenews.com/news/cardinal-sarah-we-need-to-rethink-the-way-Communion-is-distributed/

Cardinal-Francis-Arinze

Arinze bíboros a kézbeáldozás problémájáról

II. János Pál pápa 2002-ben Arinze bíborost nevezte ki a Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusává. (2002-2008-ig töltötte be a pozíciót.)

Ajánlom a videót megtekintésre: (képre vagy a linkre kattintva elérhető, automatikus fordítást be lehet állítani magyarra)

https://www.youtube.com/watch?v=b-c-nwFVvKo&t=1s&ab_channel=KabaleDioceseOfficial

Főbb gondolatok kiemelve Arinze bíborostól:

  • Az Egyház kezdetének idején volt kézbe áldozás, de a visszaélések miatt átálltak a nyelvre áldozásra.
  • A latin rítusú Egyházban (Nyugat-Európa, USA, Afrika) az áldozás tradícionális formája mindig is a térdelve és nyelvre áldozás volt.
  • Sajnos 40 éve (kb. 10 éve készült a videó, tehát 1970 körül, a liturgikus reform után-szerk megj.) pár ember elkezdett lázadozni Európa egyes részein és azt mondták, kézbe kérik a szentáldozást és nem nyelvre, és addig erőltették amíg Róma bele nem ment. Így, ha az adott ország püspökei 2/3-ados többséggel megszavazzák, akkor abban az országban engedélyezi a Szentszék a kézbeáldozást. (Tehát a kézbeáldozás csupán egy engedmény, a rendes forma továbbra is a nyelvreáldozás. Ahol nem szavazták meg a püspökök, abban az országban továbbra is tilos a kézbeáldozás!- szerk megj.)
  • Akik nyelvre kérik a szentáldozást azokat pedig békén és szabadon kell hagyni, senki sem kényszerítheti őket arra, hogy kézbe fogadják az Eucharisztiát, a püspök és a bíborosok sem.
  • A kézbeáldozás sok fejfájást okozott az Egyházban az utóbbi 20 (30) évben. Egy pár ebből:
    • Az eucharisztikus imádás csökkenése (az emberek, hagyagokká és közömbösökké váltak)
    • kézbeáldozás során Krisztus testének darabjai lehullanak a földre és az emberek azon taposnak
    • eucharisztikus hit csökkenése: fokozatosan elveszítik az emberek a hitérzéküket azzal kapcsolatban, hogy amit a kezükben tartanak valóban Krisztus teste. Nem az első napon, hanem fokozatosan.
    • De csak most jön a neheze: Volt olyan, aki Rómában, a kézbeáldozás után az Ostyát, mikor senki nem nézett oda a zsebébe rejtette, hazament és fotóalbumba rakta, mint egy szuvenírt Rómáról, a Colosseum és többi városfotók mellé. Ezek nem keresztények voltak.
    • Mások a Sátán imádására használják fel (megszentségtelenítik)
    • Volt olyan, aki az ellopás után, az interneten hirdette meg 2000 $-ért, mint amit a pápa konszekrált, és egy papnak ki kellett fizetnie és postán elküldte neki. Nyelvre áldozás esetén ilyen nem fordulhatott volna elő.

További videó:

https://www.youtube.com/watch?v=Ap1KL2D5ae4&ab_channel=TrueFaithTV

bishop-athanasius-schneider-810x500-1

Athanasius Schneider püspök A KÉZBEÁLDOZÁSRÓL

 Nem volt olyan korszaka a történelemnek, amikor az Egyházon belül ilyen szörnyen bántak volna az Oltáriszentségben jelen levő Úrral az Ő hívei és papjai, és ennyire megszentségtelenítették és meggyalázták volna, mint a mi korunkban.

Ezt a helyzetet mindenekelőtt a kézbe áldozás okozza. Létezik egy mítosz, amelyet a liberális papok – talán szándékosan – terjesztenek, amely szerint az első századokban is kézbe áldoztak, úgyhogy nekünk csak vissza kell térnünk az Egyház korai gyakorlatához. Ez hazugság, mítosz, burkolt propaganda. Miért? Azt a szándékot, hogy vissza kell térni egy bizonyos, még nem teljesen kifejlett ősi liturgikus gyakorlathoz, „liturgikus antikvarianizmusnak” nevezzük. XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájában elítélte ezt a hozzáállást, mivel ellentétes az Egyházon belüli szerves fejlődés elvével. A liturgikus archeologizmus az Egyházban jelen lévő modernisták és a protestánsok egyik legfőbb tévedése. Vissza kell menni az Egyház „ideális” korszakába – mondják -, és át kell ugrani több mint ezer évet. Mindez radikális törésre utal, és zárójelbe kell tenni hozzá 1700 évet. A törés és a forradalom ellentétes az Egyház és a keresztény hit lényegével, mivel az Egyház élő szervezet és szervesen fejlődik. Nem vághatjuk ki egyszerűen a történelem jelentős részét, és nem ugorhatunk vissza az időben [….] A mítosz azonban, amelyet terjesztenek, nem is felel meg a valóságnak mivel az ősi gyakorlat eltért a maitól: az Oltáriszentséget jobb kezük tenyerébe fogadták, és a híveknek nem volt szabad megérinteniük az Oltáriszentséget az ujjukkal, hanem le kellett hajtaniuk a fejüket a tenyerükig, és közvetlenül szájukkal kellett magukhoz venniük az Oltáriszentséget, mélyen meghajolva nem pedig egyenesen állva. A szentáldozás általános mai gyakorlata az, hogy egyenesen állnak, és a bal kezükbe fogadják a szentséget. Olyasmi ez, amin az egyházatyák elszörnyednének – hogyan fogadhatom a Szentek Szentjét a bal kezembe? Aztán ma a hívek közvetlenül az ujjukkal érintik a Szentostyát, majd a szájukba teszik. Ez a gesztus a Katolikus Egyház egész történelme során ismeretlen volt. Kálvin találta ki, még csak nem is Martin Luther.

[…]A II. Vatikáni Zsinaton a katolikus modernisták – elsősorban Hollandiában reformátusok ezen úrvacsora gyakorlatát vették át, és azt tévesen a korai egyháznak tulajdonították, hogy könnyebb legyen elterjeszteni az Egyházban. Le kell lepleznünk ezt a mítoszt és ezeket az alattomos taktikákat, amelyek több mint ötven éve jelentek meg a Katolikus Egyházban, és amelyek egyfajta lavinaként zúdultak rá, és csaknem az összes katolikus egyházközséget maguk alá temették az egész világon néhány […] ország kivételével.

[…]

Saját magát áltatja az a katolikus hívő, aki azt mondja: „Szeretem Jézust és közel vagyok Hozzá, amikor a szentáldozásban magamhoz veszem, ezért a hit és a tisztelet külső jeleinek a minimuma is tökéletesen megfelel.”

[…]

Az évszázadok során az Egyház a Szentlélek sugallatára ösztönösen megérezte, hogy az imádás egyértelműbb jeleit kell használni és egyértelműbben biztosítania kell a Szentek Szentjének védelmét mert a Szentostya leeshet a földre, vagy ellophatják. Ezért legkésőbb a hatodik hetedik századtól fogva mind a nyugati, mind keleti egyház kizárólag nyelvre áldoztatott, hogy az Oltáriszentség megszentségtelenítésének veszélyét teljesen kizárja.

[…]

2005 végén levelet írtam XVI. Benedek pápának, melyhez Dominus Est című könyvem kéziratát is csatoltam. Ebben a levélben azért esedeztem Jézus Krisztus nevében a pápához, hogy hagyjon fel a kézbe áldoztatással, és csak nyelvre áldoztasson, a hívek pedig térdelve vegyék magukhoz az Oltáriszentséget. XVI. Benedek saját kézírásával aláírt levélben válaszolt, melyben az ér­veimet meggyőzőnek nevezte. Aztán Úrnapjától kezdve pápaságának végéig XVI. Benedek pápa kizárólag így áldoztatott: a hívek térdeplőn térdeltek, és a nyelvükre fogadták Krisztus testét. Én csodának tartottam ezt, és mélységes öröm töltött el. Úgy gondolom, hogy a levelem és a Dominus Est című könyvem kézirata valóban hatott XVI. Benedek pápára.

[…]

Mi emberek, testi lények vagyunk, és ezért a lelki valóságot is a látható dolgokon, a testünkön keresztül érzékeljük. Ezért akárhányszor mondjuk is azt – amint arról a kézbe áldozással kapcsolatban beszéltünk -, hogy „ó, én a lelkemben szeretem Jézust, a lelkemben hiszek Benne és imádom Őt, és ezért állhatok és a kezembe fogadhatom, és a Szentostyát az ujjammal a számba tehetem, ahogy a közönséges kenyeret teszem a számba,” ez ellentmondás, és nem felel meg emberi természetünknek. Idővel ez a belső hozzáállásunkban is megjelenik.

 forrás: Christus Vincit 207-210,215. 220. oldal

további kapcsolódó bejgyezés: http://www.szukosveny.hu/2019/09/15/csak-nyisd-ki-szadat-es-en-betoltom/

Ajánlom még Viktor barátom elmélkedését a témában.

2. RÉSZ: MISZTIKUSOK BESZÁMOLÓI

 

„Ne lankadjon a munkában! Minden napot úgy kezdjen, mintha mindaddig semmit sem tett volna. Az önakaratról, a vigasztalásról és a saját véleményről történő állandó lemondás hosszas vértanúság, de nagyon érdemszerző, és a Jóistennek nagyon tetszésére van.”

— Kézirat a Purgatóriumról

Címkék