Fájdalmas rózsafüzér elmélkedés

2020. okt | elmélkedés

A fájdalmas rózsafüzér titkaihoz kapcsolódó elmélkedések Boldog Emmerich Anna Katalin látomása alapján.

1. TITOK – Aki érettünk vérrel verejtékezett

 

 Körülbelül kilenc óra volt, mikor Jézus a tanítványokkal a Getszemáni-kertbe érkezett. A földön sötét volt, az ég holdvilágos, tiszta. Jézus nagyon szomorú volt és megmondta, hogy a veszedelem közeledik. A tanítványok megdöbbentek ezen. Megérkezvén a Getszemániba, ahol egy lugasszerű építmény volt, így szólt kísérőihez: „Maradjatok itt, míg az én helyemre megyek imádkozni”. Pétert, Jánost és az idősb Jakabot magával vitte és egy ösvényen párpercnyire beljebb ment az olajfakertbe a hegy lábánál. Leírhatatlanul szomorú volt; érezte a közeledő szorongást és kísértést. János megkérdezte, hogyan lehet ő, aki egyébként mindig oly megvigasztalódott volt, most ennyire bús? Jézus így felelt: „Szomorú az én lelkem mind halálig”. Körülnézett és mindenfelől szorongást és kísértést látott maga felé gomolyogni, mint rémképekkel teli felhőket, és ekkor mondotta a három apostolnak: „Maradjatok itt és virrasszatok velem; imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”. És azok ott maradtak azon a helyen. Jézus még előbbre ment valamivel; de a rémképek annyira tolultak feléje, hogy rettentő szorongással lement balra az apostoloktól és ama szirtkiugró alatt, mely fölött amazok jobbról egy mélyedésben ültek, ő egy körülbelül hat láb mély barlangban rejtőzött el. A talaj szelíden lejtett be a barlangba és a kiugró szikláról oly sűrű lomb lógott az üreg nyílása elé, hogy benn észrevétlenül el lehetett rejtőzni. 

Midőn Jézus elvált a tanítványoktól, láttam a rémképek egész nagy seregét előgomolyogni és egyre szorosabban köréje szűkülni. Bánata és szorongása nőttön nőtt és csüggedten vánszorgott a barlangba, mint az olyan, aki borzalmas vihartól üldözve menedéket keres, ahol imádkozzék. De láttam, hogy e rémképek serege is fenyegetően követi őt a barlangba és a képek mindegyre világosabbakká válnak. Ah, úgy tűnt, mintha ebbe a barlangba gyűlne össze minden bűnöknek, terhüknek és büntetésüknek rémképe és szörnyű szorongatása […] A Sátán azonban, aki mind e borzalmak között ott mozgott rettenetes alakban, ádáz gúnnyal, mindegyre hevesebb dühre gyűlt Jézus ellen, és egyre borzasztóbb képekben vonultatta el Jézus lelke előtt a világ bűneit és ismételten odakiáltotta Jézus emberségének: „Hogyan? Ezt is magadra akarod venni? Ezért is te akarsz bűnhődni?! Hogyan tudsz ezért eleget tenni?”
Ámde 10 és 11 óra közt délkelet felől az égből egy vékony fénysáv sugárzott Jézusra, és láttam abban egy sor angyalt leszállni felülről le Jézusig és belőlük erőt és bátorítást áradni reá.

Jézus eleinte nyugodtan térdelt imádkozó helyzetben; később azonban lelke elrémült a bűnök tömegétől és utálatosságától és oly összezúzó szomorúság és szívszorongás lepte meg, hogy reszketve és csüggedten könyörgött: „Abba, Atyám! Ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem! Atyám, neked minden lehetséges. Vedd el tőlem e kelyhet!” Aztán erőt vett magán és mondá: „De ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te!” Ám hiszen az ő akarata és az Atyáé egy volt; mégis ő, kiszolgáltatva szeretetből az emberi természet gyöngeségének, megremegett a halál előtt.

 

Részletes leírások:

1. Jézus a tizeneggyel a Getszemáni-kertbe megy

Áthaladtak a Kidron-patakon, de nem azon a hídon, melyen később az elfogott Jézust átvezették, hanem egy másikon; mert vargabetűt csináltak. Getszemáni az Olajfák-hegyén, ahová igyekeztek, éppen félórányira van a Coenaculumtól. Ugyanis a Coenaculumtól a Jozafát-völgyi kapuig egy negyedóra, onnan a Getszemániig ugyanannyi. Ez a hely, ahol Jézus az utóbbi napokban tanítványaival éjjelezett és tanított, néhány üres, nyitott szállásból áll és egy nagy, bekerítetlen díszkertből, mely tele van ültetve nemes cserjékkel és gyümölcsfákkal. Sokaknak, az apostoloknak is, kulcsuk volt e kerthez, mely különben üdülő- és imahely. Néha ünnepélyeket és lakomákat tartottak itt olyanok, akiknek nem volt saját kertjük. Van benne több lugas is; ezek egyikében ma hátramaradtak nyolcan az Úr kíséretéből s később még néhány más tanítvány is csatlakozott hozzájuk. Az Olajfák-kertjét a Getszemáni-kerttől egy út választja el, mely felhúzódik az Olajfák-hegyére. Kisebb, mint a Getszemáni-kert, nyitva áll, csak egy földsánc veszi körül, voltaképp egy hegyzug, barlangokkal, teraszokkal és sok-sok olajfával. Egyik része gondozottabb; itt vannak jókarban levő ülőhelyek és padok, meg jókora, kitisztogatott, hűvös barlangok. Akinek tetszik, itt jó helyet rendezhet be magának imádságra és elmélkedésre. Ahová Jézus vonult imádkozni, ott a táj vadabb.
Körülbelül kilenc óra volt, mikor Jézus a tanítványokkal a Getszemáni-kertbe érkezett. A földön sötét volt, az ég holdvilágos, tiszta. Jézus nagyon szomorú volt és megmondta, hogy a veszedelem közeledik. A tanítványok megdöbbentek ezen. Megérkezvén a Getszemániba, ahol egy lugasszerű építmény volt, így szólt kísérőihez: „Maradjatok itt, míg az én helyemre megyek imádkozni”. Pétert, Jánost és az idősb Jakabot magával vitte és egy ösvényen párpercnyire beljebb ment az olajfakertbe a hegy lábánál. Leírhatatlanul szomorú volt; érezte a közeledő szorongást és kísértést. János megkérdezte, hogyan lehet ő, aki egyébként mindig oly megvigasztalódott volt, most ennyire bús? Jézus így felelt: „Szomorú az én lelkem mind halálig”. Körülnézett és mindenfelől szorongást és kísértést látott maga felé gomolyogni, mint rémképekkel teli felhőket, és ekkor mondotta a három apostolnak: „Maradjatok itt és virrasszatok velem; imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”. És azok ott maradtak azon a helyen. Jézus még előbbre ment valamivel; de a rémképek annyira tolultak feléje, hogy rettentő szorongással lement balra az apostoloktól és ama szirtkiugró alatt, mely fölött amazok jobbról egy mélyedésben ültek, ő egy körülbelül hat láb mély barlangban rejtőzött el. A talaj szelíden lejtett be a barlangba és a kiugró szikláról oly sűrű lomb lógott az üreg nyílása elé, hogy benn észrevétlenül el lehetett rejtőzni.

2. Jézus bánata a világ bűnei fölött

Midőn Jézus elvált a tanítványoktól, láttam a rémképek egész nagy seregét előgomolyogni és egyre szorosabban köréje szűkülni. Bánata és szorongása nőttön nőtt és csüggedten vánszorgott a barlangba, mint az olyan, aki borzalmas vihartól üldözve menedéket keres, ahol imádkozzék. De láttam, hogy e rémképek serege is fenyegetően követi őt a barlangba és a képek mindegyre világosabbakká válnak. Ah, úgy tűnt, mintha ebbe a barlangba gyűlne össze minden bűnöknek, terhüknek és büntetésüknek rémképe és szörnyű szorongatása az első emberpár bukásától kezdve a világ végéig; mert itt az Olajfák-hegyén lépett ki Ádám és Éva, kiűzve a paradicsomból, először a barátságtalan földre és itt ebben a barlangban gyászoltak és keseregtek csüggedten. Világosan éreztem, hogy Jézus, átadva magát a reáváró kínszenvedésnek és feláldozva magát az isteni igazságosságnak elégtételül a világ bűneiért, istenségét bizonyos mértékben mindinkább visszavonta a Szentháromságba, hogy végtelen szeretetből, az ő legtisztább, legérzőbb, valóságos, ártatlan emberségében, csupán emberi szívének szeretetével fölfegyverkezve, kiszolgáltassa magát minden szorongás és minden szenvedés dühének a világ bűneiért. Hogy eleget tegyen minden bűn és gonosz hajlandóság csirájáért és kifejtéséért, az irgalmas Jézus irántunk, bűnösök iránt való szeretetből, fölvette szívébe minden tisztító vezeklés és gyógyító szenvedés gyökerét és engedte, hogy ez a végtelen szenvedés elégtételül végtelen bűnökért, mint egy ezerágú fájdalomra, szentséges testének minden tagját és érzékét, szentséges lelkének minden erejét át- és áthassa és át- meg átágazza. Egészen átengedve magát tehát emberségének, végtelen szomorúságában és szorongásában Istenhez könyörögve, arcra borult; és látta a világ összes bűneit és azok belső utálatosságát megszámlálhatatlan képekben, és magára vette mind valamennyit, és imádságában felajánlotta magát arra, hogy mennyei Atyja igazságosságának mind e bűnökért szenvedésével eleget tegyen. A Sátán azonban, aki mind e borzalmak között ott mozgott rettenetes alakban, ádáz gúnnyal, mindegyre hevesebb dühre gyűlt Jézus ellen, és egyre borzasztóbb képekben vonultatta el Jézus lelke előtt a világ bűneit és ismételten odakiáltotta Jézus emberségének: „Hogyan? Ezt is magadra akarod venni? Ezért is te akarsz bűnhődni?! Hogyan tudsz ezért eleget tenni?”
Ámde 10 és 11 óra közt délkelet felől az égből egy vékony fénysáv sugárzott Jézusra, és láttam abban egy sor angyalt leszállni felülről le Jézusig és belőlük erőt és bátorítást áradni reá. A barlang többi része egészen tele volt a bűn irtózatos rémképeivel s a gonosz lelkek gúnyjával, támadásaival és kísértéseivel. Jézus mindezt magára vette; az ő Istent és az embereket tökéletesen szerető szíve egyedül érezte az utálatosságoknak e sivatagában, irtózattal és marcangoló bánattal, mind e bűnök borzalmát és terhét. Ó, mi mindent nem láttam itt! Egy esztendő is kevés volna elmondására! Amint aztán a bűnök és gonoszságok egész tömege rémképek tengereként átviharzott Jézus lelkén, és ő mindezekért felajánlotta magát engesztelő áldozatul és magára esdett minden büntetést és szenvedést: a Sátán – mint egykor a pusztában – végtelen kísértéseket zúdított reá; sőt merészelt egész tömeg vádat emelni a legtisztaságosabb Üdvözítő ellen! „Micsoda? – kiáltott rá – te mindezt magadra akarod venni, holott magad sem vagy tiszta?! Nézd: itt és itt, ekkor és ekkor…” és mindenféle koholt vádleveleket göngyölt ki eléje és pokoli arcátlansággal tartotta szeme elé. Vádolta őt tanítványainak minden hibáiért, minden megbotránkozásért, melyet okoztak, minden zavarért és rendetlenségért, amit ő hozott a világba a régi szokásokkal való szakítással. Úgy tett a Sátán, mint a legkörmönfontabb, legfurfangosabb farizeus: őt okolta Heródes csecsemőgyilkosságáért; szüleinek veszedelmeiért és ínségéért Egyiptomban; azért, mert nem mentette meg Keresztelő Jánost a haláltól; sok család felbomlásáért; bűnös emberek oltalmazásáért; néhány beteg be nem következett gyógyulásáért; a gerazénusok megkárosításáért, mert megengedte az ördöngösöknek, hogy elpusztítsák azok itatókútját6 és okozta nyájuk belevesztét a tengerbe; vádolta Jézust Mária Magdolna visszaeséséért a bűnbe, mert ezt nem akadályozta meg; vádolta családja elhanyagolásával és idegen javak eltulajdonításával; szóval vádolta mindennel és mindenért, amit a kísértő a halálúton szemére vethetne egy közönséges embernek, aki magasabb indok nélkül vitt volna véghez ilyen külső cselekedeteket; mindezt most Jézus csüggedő lelke elé halmozta, hogy megrendítse, megingassa; mert előtte titok volt az, hogy Jézus Isten Fia, és úgy kísértette őt, mint egy megfoghatatlanul igaz embert.
Igen, édes Üdvözítőnk annyira átadta magát szent emberségének, hogy még ezt a kísértést is megengedte, amely szent halállal haló embereket jócselekedeteik belső értékére vonatkozóan szokott megtámadni. Hogy az előszenvedés7 kelyhét egészen kiürítse, megengedte, hogy a kísértő, aki előtt az ő istensége rejtve volt, jótékonyságának minden művét, mint megannyi, még el nem törölt vétket Isten kegyelme ellen, hányja szemére. A kísértő szemére lobbantotta neki, hogyan akarhatja mások adósságát leróni, mikor neki, aki maga is érdemtelen, van még elég leróni valója Istennél azért, mert némely úgynevezett jócselekedetében visszaélt Isten kegyelmével. Jézus istensége megengedte, hogy emberségét a bősz ellenség úgy kísértse, mint ahogyan egy embert kísértene, aki jócselekedeteinek külön sajátos értéket akarna tulajdonítani azon az egyetlen értéken kívül, melyet azok Jézus megváltói halálának érdemeivel való egyesítésből nyerhetnek. Ezért aztán a kísértő Jézus szeretetének minden művét akként sorolta eléje, mint magukban érdemteleneket és mint Isten ellen való bűnöket és mintha azoknak értéke (melyet azok csupán az ő még be nem végzett kínszenvedésének érdemeire való tekintetből nyernek, amiket a kísértő még nem ismert) bizonyos mértékben már eleve meg volna semmisítve s ennél fogva még nem tett volna eleget azért, hogy e cselekedetekhez visszaélt Isten kegyelmével. Összes jócselekedeteiért adósleveleket mutatott fel neki és szólt: „Ezért is, meg ezért is még adós vagy!” Végül még egy adóslevelet nyitott szét eléje: amiért átvette Lázártól Magdolna magdalai eladott birtokának árát és elköltötte: „Hogy mertél – úgymond – idegen tulajdont elpazarolni és ezzel a családot megkárosítani?” Láttam mindennek képét, amikért Jézus magára vállalta a bűnhődést, és vele együtt éreztem a sok vád terhét, mellyel a kísértő illette őt; mert a világ bűneinek képei közt láttam saját számos bűneimet is, és a kísértések özönéből reám is zuhant egy áradat, melyben az én cselekedeteim és mulasztásaim minden vádja szorongatóan tárult elém. De én e részességben mindig mennyei Jegyesemre pillantottam és vele imádkoztam és vele együtt fordultam a vigasztaló angyalokhoz. Jaj, az Úr féregként vonaglott szomorúságának és szorongásának terhe alatt!
A legtisztaságosabb Üdvözítő mind e megvádoltatásai alatt én csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam magamat visszatartani, annyira fel voltam bőszülve a Sátán ellen; de mikor aztán Magdolna birtoka árának eltulajdonításával vádolta meg: buzgalmamat nem bírtam többé fékezni és reátámadtam: hogyan kovácsolhat vádat ebből Jézus ellen? Hiszen magam láttam, hogy az Úr ezen a pénzen, melyet Lázár irgalmas, cselekedetekre adott át neki, huszonhét szegény elhagyott, adósságok miatt bebörtönzött embert váltott ki a thirzai tömlöcből!
Jézus eleinte nyugodtan térdelt imádkozó helyzetben; később azonban lelke elrémült a bűnök tömegétől és utálatosságától és oly összezúzó szomorúság és szívszorongás lepte meg, hogy reszketve és csüggedten könyörgött: „Abba, Atyám! Ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem! Atyám, neked minden lehetséges. Vedd el tőlem e kelyhet!” Aztán erőt vett magán és mondá: „De ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te!” Ám hiszen az ő akarata és az Atyáé egy volt; mégis ő, kiszolgáltatva szeretetből az emberi természet gyöngeségének, megremegett a halál előtt.
Körötte a barlangot rémalakokkal láttam telve: minden bűn, minden gonoszság, minden gazság, minden kín, minden hálátlanság, ami őt szorongatta, ott volt; és láttam, amint a halál borzalmai, az emberi félelem a vezeklő kínszenvedés nagyságától a legirtózatosabb rémképekben kavarogtak körülte és rohanták meg. Ide-oda hánykolódott és kezét tördelte; a szorongás verítéke öntötte el; borzongott és reszketett. Majd fölkelt, de lábai inogtak és alig bírták őt tartani; arca egészen eltorzult és szinte felismerhetetlenné vált; ajka elfehéredett és haja égnek meredt. Körülbelül féltizenegy lehetett, mikor fölkelt és verítékben ázva, inogva és többször összerogyva, odatántorgott inkább, mint ment, a három tanítványhoz. A barlangtól balra ment föl és afölött egy teraszra ért, ahol amazok egymás mellett, könyökükre dűlve, hátukat egymás mellének támasztva, a fáradtságtól, búbánattól és aggodalomtól, engedve a kísértésnek, elaludtak. Jézus úgy jött hozzájuk, mint egy súlyosan szorongatott ember, akit a rémület barátaihoz hajt és úgy is, mint a hű pásztor, aki bár maga is kegyetlenül meg van rendülve, nyája után néz, melyet veszedelemben tud; hiszen ő tudta, hogy amazok is szorongásban és kísértésben vannak. De láttam, hogy a rémalakok még e rövid úton is kísérték. Midőn alva találta őket, kezét tördelte, a búbánattól és kimerültségtől rájuk rogyott és mondá: „Simon, alszol?” Erre fölébredtek és fölemelték őt; ő pedig elhagyatottságában így szólt: „Még egy óráig sem tudtatok virrasztani velem?” És mikor őt ily elrémülten és magából kikelten, sápadtan, ingadozva, verítékben ázva, remegve és borzongva, fakó hangon nyögve látták, jóformán azt sem tudták, mit gondoljanak, és ha Jézus nem azzal a jól ismert fénnyel körülvéve jött volna, föl sem ismerték volna. János kérdezte: „Uram, mi van veled? Hívjam a többieket? Meneküljünk?” Jézus felelé: „Ha még harminchárom évig élnék, tanítanék és gyógyítanék, az sem volna elég mindannak megtevésére, amit holnapig kell véghez vinnem. Ne hívd a nyolcakat; ott hagytam őket, mert nem nézhetnének engem ebben a nyomorúságban anélkül, hogy meg ne botránkoznának bennem; kísértésbe esnének, hogy sokat elfelejtsenek és kételkedjenek bennem. Ti azonban láttátok az Emberfiát megdicsőülve, lássátok hát őt elsötétülve is teljes elhagyatottságában. De virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”.
Ezt ő magamagáról és róluk mondotta. Kitartásra akarta őket buzdítani és megmagyarázni nekik emberi természetének küzdelmét a halállal és gyöngeségének okát. Még egyebeket is beszélt nagy szomorúan és mintegy negyedórát volt velük, aztán ismét elhagyta őket. Növekvő szorongással ment vissza a barlangba; ők pedig kezüket nyújtogatták utána, sírtak és egymás karjaiba omoltak és kérdezgették: „Mi ez? Mi történik vele? Egészen el van hagyatva!” És befedett fővel, nagy szomorúságban imádkozni kezdtek. Minden, ami Jézusnak az Olajfák-kertjébe lépésétől idáig történt, mintegy másfélóra alatt folyt le. A három apostol, aki Jézussal volt, eleinte imádkozott, aztán elaludt, mert bizalmatlankodó szóbeszéd következtében kísértésbe esett. A nyolc apostol azonban, aki ott maradt a bejáratnál, nem aludt; Jézus szorongása minden legutóbbi kijelentéseiben az este rendkívül nyugtalanokká tette őket; össze-vissza bolyongtak az Olajfák-hegyén, hogy rejtekhelyet keressenek maguknak.
Jeruzsálemben ez estén nem volt sok zaj; a zsidók otthon voltak elfoglalva az ünnepi előkészületekkel. A húsvéti vendégek szállásai nem az Olajfák-hegyének közelében voltak. Miközben ide-oda járkáltam az utcákon, itt-ott láttam Jézus tanítványait és barátait együtt járkálni és beszélgetni.
Jézus Anyja a Coenaculumból Magdolnával, Mártával, Kleofás feleségével, Máriával, Salome anyjával Máriával és Saloméval előbb Márkus anyja Mária házába, onnan pedig a szállongó hírektől nyugtalanítva, barátnőivel a város elé ment, hogy hírt kapjon Jézusról. Most kijött ide hozzájuk Lázár, Nikodémus, Arimateai József és néhány hebroni rokonuk, és igyekeztek őt mélységes aggodalmában megnyugtatni; mert bár e jóbarátok értesültek Jézus első beszédeiről a Coenaculumban részint a melléképületekben személyesen jelenvolt asszonyoktól, részint a tanítványoktól, mégis érdeklődtek ismerős farizeusoknál, de semmit sem hallottak Jézus ellen készülő közelebbi lépésekről. Azt mondták tehát, hogy a veszedelem nem oly nagy, hiszen csak nem fognak most közvetlenül az ünnepek előtt Jézusra kezet emelni. Csakhogy Júdás árulásáról ők még nem tudtak. A szentasszonyok erre visszatértek Márkus anyja, Mária házába. 

3. Jézus szorongása a reá váró kínszenvedés nagysága miatt

Amint Jézus és vele minden szomorúsága visszatért a barlangba, kiterjesztett karokkal arcára borult és imádkozott mennyei Atyjához. De most egy újabb küzdelem ment végbe lelkében, mely háromnegyed óra hosszat tartott. Angyalok léptek hozzá és képek hosszú sorozatában bemutatták neki az elégtételi szenvedés feladatát és terjedelmét. Megmutatták az embernek, mint Isten képmásának egész dicsőségét a bűnbeesés előtt, és egész eltorzulását és süllyedtségét a bűnbeesés után. Megmutatták minden bűnnek az első bűntől való leszármazását, minden bűnhajlam jelentését és lényegét, és borzasztó vonatkozását az ember lelkierejére és tagjaira, továbbá a bűnhajlammal szemben helyezett minden büntető szenvedés lényegét és jelentését. Megmutatták, hogy az elégtételi szenvedésben van először testi és lelki szenvedés, mely elegendő arra, hogy kínnal megfizesse a tartozást az isteni igazságosságnak az egész emberiség minden bűnhajlamáért; másodszor van benne szenvedés, mely – hogy elégtételadó legyen – az egész emberiség bűntartozásáért az egyetlen ártatlan emberségben, Isten Fiának emberségében bűnhődik, mert neki, hogy szeretetből minden ember bűneit és büntetését magára vegye, ki kellett küzdenie a győzelmet a szenvedés és halál ellen tiltakozó emberi idegenkedés fölött is. Mindezt megmutatták az angyalok, hol karban, képsorozatokban, hol egyenkint egy-egy nagy képben; és láttam, amint fölemelt kézzel az egymásután megjelenő képekre mutattak, és megértettem, mit mondanak, bár hangjukat nem hallottam.
Nincs nyelv, amely ki tudná mondani, milyen rémületet és fájdalmakat érzett Jézus lelke az elégtételi szenvedés e képein, mert megismerte nemcsak a bűnhajlammal ellentétes minden vezeklő szenvedés jelentését, hanem az összes erre vonatkozó kínzóeszközök értelmét és jelentését is; úgyhogy nemcsak a kínzóeszközök kínja borzasztotta, hanem azok dühe is, akik kieszelték, azok gonoszsága és kegyetlensége, akik valaha is használták e kínzóeszközöket, és azoknak türelmetlensége, akiket valaha megérdemelten vagy meg nem érdemelten kínoztak velük; mert ő viselte és érezte az egész világ bűneit. Mind e kínzásokat és gyötrelmeket megismerte valami belső szemléletben, oly nagy borzadállyal, hogy véres veríték ütött ki rajta.
Amint a szenvedések e szörnyű özönében Jézus embersége így gyötrődött és csüggedezett, az angyalokban részvétet láttam. Rövid szünet állt be, és úgy látszott, mintha vágynának őt vigasztalni; láttam, amint könyörögtek Isten trónja előtt. Olyan volt ez, mint egy pillanatnyi küzdelem Isten irgalmassága és igazságossága, és a magát feláldozó szeretet között. Istenről is valamiféle képet kaptam; de nem úgy láttam őt, mint máskor: trónuson, hanem egy határozatlan fényalakban; és láttam a Fiú isteni természetét az Atya személyébe mintegy belehatolva az Atya keblébe, a Szentlélek személyét pedig belőlük és közöttük; de mindez mégis csak egy Isten volt. Ki tudna ilyent kifejezni? Mert nem annyira emberi alakok szemlélete volt ez nekem, hanem inkább formák által való tudatosulás; megmutattatott nekem, amint Krisztus isteni akarata mintegy egyre jobban visszavonul az Atyába, hogy emberségével mindazt megszenvedtesse, aminek enyhítéséért és felhasználásáért Krisztus emberi akarata szorongva küzdött és esdekelt; úgyhogy Krisztus istensége, egy az Atyával, éppen azt rótta rá emberségére, aminek elfordításáért embersége az Atyához könyörgött. Ezt abban a pillanatban láttam, amikor az angyalok, részvéttől indíttatva, Jézust vigasztalni óhajtották s ő ugyane pillanatban csakugyan némi megkönnyebbülésben részesült. Ám most szétfoszlottak e képek, és az angyalok, részvétük üdítő hatásával magára hagyták Jézust, akinek lelke most egy újabb, szörnyű fájdalmas szenvedés-szakaszhoz közeledett.Ámde 10 és 11 óra közt délkelet felől az égből egy vékony fénysáv sugárzott Jézusra, és láttam abban egy sor angyalt leszállni felülről le Jézusig és belőlük erőt és bátorítást áradni reá. A barlang többi része egészen tele volt a bűn irtózatos rémképeivel s a gonosz lelkek gúnyjával, támadásaival és kísértéseivel. Jézus mindezt magára vette; az ő Istent és az embereket tökéletesen szerető szíve egyedül érezte az utálatosságoknak e sivatagában, irtózattal és marcangoló bánattal, mind e bűnök borzalmát és terhét. Ó, mi mindent nem láttam itt! Egy esztendő is kevés volna elmondására! Amint aztán a bűnök és gonoszságok egész tömege rémképek tengereként átviharzott Jézus lelkén, és ő mindezekért felajánlotta magát engesztelő áldozatul és magára esdett minden büntetést és szenvedést: a Sátán – mint egykor a pusztában – végtelen kísértéseket zúdított reá; sőt merészelt egész tömeg vádat emelni a legtisztaságosabb Üdvözítő ellen! „Micsoda? – kiáltott rá – te mindezt magadra akarod venni, holott magad sem vagy tiszta?! Nézd: itt és itt, ekkor és ekkor…” és mindenféle koholt vádleveleket göngyölt ki eléje és pokoli arcátlansággal tartotta szeme elé. Vádolta őt tanítványainak minden hibáiért, minden megbotránkozásért, melyet okoztak, minden zavarért és rendetlenségért, amit ő hozott a világba a régi szokásokkal való szakítással. Úgy tett a Sátán, mint a legkörmönfontabb, legfurfangosabb farizeus: őt okolta Heródes csecsemőgyilkosságáért; szüleinek veszedelmeiért és ínségéért Egyiptomban; azért, mert nem mentette meg Keresztelő Jánost a haláltól; sok család felbomlásáért; bűnös emberek oltalmazásáért; néhány beteg be nem következett gyógyulásáért; a gerazénusok megkárosításáért, mert megengedte az ördöngösöknek, hogy elpusztítsák azok itatókútját6 és okozta nyájuk belevesztét a tengerbe; vádolta Jézust Mária Magdolna visszaeséséért a bűnbe, mert ezt nem akadályozta meg; vádolta családja elhanyagolásával és idegen javak eltulajdonításával; szóval vádolta mindennel és mindenért, amit a kísértő a halálúton szemére vethetne egy közönséges embernek, aki magasabb indok nélkül vitt volna véghez ilyen külső cselekedeteket; mindezt most Jézus csüggedő lelke elé halmozta, hogy megrendítse, megingassa; mert előtte titok volt az, hogy Jézus Isten Fia, és úgy kísértette őt, mint egy megfoghatatlanul igaz embert.
Igen, édes Üdvözítőnk annyira átadta magát szent emberségének, hogy még ezt a kísértést is megengedte, amely szent halállal haló embereket jócselekedeteik belső értékére vonatkozóan szokott megtámadni. Hogy az előszenvedés7 kelyhét egészen kiürítse, megengedte, hogy a kísértő, aki előtt az ő istensége rejtve volt, jótékonyságának minden művét, mint megannyi, még el nem törölt vétket Isten kegyelme ellen, hányja szemére. A kísértő szemére lobbantotta neki, hogyan akarhatja mások adósságát leróni, mikor neki, aki maga is érdemtelen, van még elég leróni valója Istennél azért, mert némely úgynevezett jócselekedetében visszaélt Isten kegyelmével. Jézus istensége megengedte, hogy emberségét a bősz ellenség úgy kísértse, mint ahogyan egy embert kísértene, aki jócselekedeteinek külön sajátos értéket akarna tulajdonítani azon az egyetlen értéken kívül, melyet azok Jézus megváltói halálának érdemeivel való egyesítésből nyerhetnek. Ezért aztán a kísértő Jézus szeretetének minden művét akként sorolta eléje, mint magukban érdemteleneket és mint Isten ellen való bűnöket és mintha azoknak értéke (melyet azok csupán az ő még be nem végzett kínszenvedésének érdemeire való tekintetből nyernek, amiket a kísértő még nem ismert) bizonyos mértékben már eleve meg volna semmisítve s ennél fogva még nem tett volna eleget azért, hogy e cselekedetekhez visszaélt Isten kegyelmével. Összes jócselekedeteiért adósleveleket mutatott fel neki és szólt: „Ezért is, meg ezért is még adós vagy!” Végül még egy adóslevelet nyitott szét eléje: amiért átvette Lázártól Magdolna magdalai eladott birtokának árát és elköltötte: „Hogy mertél – úgymond – idegen tulajdont elpazarolni és ezzel a családot megkárosítani?” Láttam mindennek képét, amikért Jézus magára vállalta a bűnhődést, és vele együtt éreztem a sok vád terhét, mellyel a kísértő illette őt; mert a világ bűneinek képei közt láttam saját számos bűneimet is, és a kísértések özönéből reám is zuhant egy áradat, melyben az én cselekedeteim és mulasztásaim minden vádja szorongatóan tárult elém. De én e részességben mindig mennyei Jegyesemre pillantottam és vele imádkoztam és vele együtt fordultam a vigasztaló angyalokhoz. Jaj, az Úr féregként vonaglott szomorúságának és szorongásának terhe alatt!
A legtisztaságosabb Üdvözítő mind e megvádoltatásai alatt én csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam magamat visszatartani, annyira fel voltam bőszülve a Sátán ellen; de mikor aztán Magdolna birtoka árának eltulajdonításával vádolta meg: buzgalmamat nem bírtam többé fékezni és reátámadtam: hogyan kovácsolhat vádat ebből Jézus ellen? Hiszen magam láttam, hogy az Úr ezen a pénzen, melyet Lázár irgalmas, cselekedetekre adott át neki, huszonhét szegény elhagyott, adósságok miatt bebörtönzött embert váltott ki a thirzai tömlöcből!
Jézus eleinte nyugodtan térdelt imádkozó helyzetben; később azonban lelke elrémült a bűnök tömegétől és utálatosságától és oly összezúzó szomorúság és szívszorongás lepte meg, hogy reszketve és csüggedten könyörgött: „Abba, Atyám! Ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem! Atyám, neked minden lehetséges. Vedd el tőlem e kelyhet!” Aztán erőt vett magán és mondá: „De ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te!” Ám hiszen az ő akarata és az Atyáé egy volt; mégis ő, kiszolgáltatva szeretetből az emberi természet gyöngeségének, megremegett a halál előtt.
Körötte a barlangot rémalakokkal láttam telve: minden bűn, minden gonoszság, minden gazság, minden kín, minden hálátlanság, ami őt szorongatta, ott volt; és láttam, amint a halál borzalmai, az emberi félelem a vezeklő kínszenvedés nagyságától a legirtózatosabb rémképekben kavarogtak körülte és rohanták meg. Ide-oda hánykolódott és kezét tördelte; a szorongás verítéke öntötte el; borzongott és reszketett. Majd fölkelt, de lábai inogtak és alig bírták őt tartani; arca egészen eltorzult és szinte felismerhetetlenné vált; ajka elfehéredett és haja égnek meredt. Körülbelül féltizenegy lehetett, mikor fölkelt és verítékben ázva, inogva és többször összerogyva, odatántorgott inkább, mint ment, a három tanítványhoz. A barlangtól balra ment föl és afölött egy teraszra ért, ahol amazok egymás mellett, könyökükre dűlve, hátukat egymás mellének támasztva, a fáradtságtól, búbánattól és aggodalomtól, engedve a kísértésnek, elaludtak. Jézus úgy jött hozzájuk, mint egy súlyosan szorongatott ember, akit a rémület barátaihoz hajt és úgy is, mint a hű pásztor, aki bár maga is kegyetlenül meg van rendülve, nyája után néz, melyet veszedelemben tud; hiszen ő tudta, hogy amazok is szorongásban és kísértésben vannak. De láttam, hogy a rémalakok még e rövid úton is kísérték. Midőn alva találta őket, kezét tördelte, a búbánattól és kimerültségtől rájuk rogyott és mondá: „Simon, alszol?” Erre fölébredtek és fölemelték őt; ő pedig elhagyatottságában így szólt: „Még egy óráig sem tudtatok virrasztani velem?” És mikor őt ily elrémülten és magából kikelten, sápadtan, ingadozva, verítékben ázva, remegve és borzongva, fakó hangon nyögve látták, jóformán azt sem tudták, mit gondoljanak, és ha Jézus nem azzal a jól ismert fénnyel körülvéve jött volna, föl sem ismerték volna. János kérdezte: „Uram, mi van veled? Hívjam a többieket? Meneküljünk?” Jézus felelé: „Ha még harminchárom évig élnék, tanítanék és gyógyítanék, az sem volna elég mindannak megtevésére, amit holnapig kell véghez vinnem. Ne hívd a nyolcakat; ott hagytam őket, mert nem nézhetnének engem ebben a nyomorúságban anélkül, hogy meg ne botránkoznának bennem; kísértésbe esnének, hogy sokat elfelejtsenek és kételkedjenek bennem. Ti azonban láttátok az Emberfiát megdicsőülve, lássátok hát őt elsötétülve is teljes elhagyatottságában. De virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”.
Ezt ő magamagáról és róluk mondotta. Kitartásra akarta őket buzdítani és megmagyarázni nekik emberi természetének küzdelmét a halállal és gyöngeségének okát. Még egyebeket is beszélt nagy szomorúan és mintegy negyedórát volt velük, aztán ismét elhagyta őket. Növekvő szorongással ment vissza a barlangba; ők pedig kezüket nyújtogatták utána, sírtak és egymás karjaiba omoltak és kérdezgették: „Mi ez? Mi történik vele? Egészen el van hagyatva!” És befedett fővel, nagy szomorúságban imádkozni kezdtek. Minden, ami Jézusnak az Olajfák-kertjébe lépésétől idáig történt, mintegy másfélóra alatt folyt le. A három apostol, aki Jézussal volt, eleinte imádkozott, aztán elaludt, mert bizalmatlankodó szóbeszéd következtében kísértésbe esett. A nyolc apostol azonban, aki ott maradt a bejáratnál, nem aludt; Jézus szorongása minden legutóbbi kijelentéseiben az este rendkívül nyugtalanokká tette őket; össze-vissza bolyongtak az Olajfák-hegyén, hogy rejtekhelyet keressenek maguknak.
Jeruzsálemben ez estén nem volt sok zaj; a zsidók otthon voltak elfoglalva az ünnepi előkészületekkel. A húsvéti vendégek szállásai nem az Olajfák-hegyének közelében voltak. Miközben ide-oda járkáltam az utcákon, itt-ott láttam Jézus tanítványait és barátait együtt járkálni és beszélgetni.
Jézus Anyja a Coenaculumból Magdolnával, Mártával, Kleofás feleségével, Máriával, Salome anyjával Máriával és Saloméval előbb Márkus anyja Mária házába, onnan pedig a szállongó hírektől nyugtalanítva, barátnőivel a város elé ment, hogy hírt kapjon Jézusról. Most kijött ide hozzájuk Lázár, Nikodémus, Arimateai József és néhány hebroni rokonuk, és igyekeztek őt mélységes aggodalmában megnyugtatni; mert bár e jóbarátok értesültek Jézus első beszédeiről a Coenaculumban részint a melléképületekben személyesen jelenvolt asszonyoktól, részint a tanítványoktól, mégis érdeklődtek ismerős farizeusoknál, de semmit sem hallottak Jézus ellen készülő közelebbi lépésekről. Azt mondták tehát, hogy a veszedelem nem oly nagy, hiszen csak nem fognak most közvetlenül az ünnepek előtt Jézusra kezet emelni. Csakhogy Júdás árulásáról ők még nem tudtak. A szentasszonyok erre visszatértek Márkus anyja, Mária házába.

4. Jézus fájdalma az Egyház jövendő szenvedései és az eretnekségek borzalmai miatt

Midőn az Üdvözítő az Olajfák-hegyén átadta magát, mint igazi és valóságos embert a szenvedéstől és haláltól való emberi vonakodás kísértésének; midőn magára vette e vonakodásnak – minden szenvedés egyik részének – legyőzését: a kísértő engedelmet kapott arra, hogy azt tehesse vele, amit bármely emberrel szokott tenni, aki valami szent célért áldozatul akarja magát adni. Az első szorongásban a Sátán dühödt gúnnyal az Úr elé állította a bűntartozás nagyságát, melyet az Üdvözítő magára akart venni, és odáig hajtotta a támadást, hogy magát az Úr viselkedését is mint nem bűnmentest állította be. A második szorongásban az ő elégtételi szenvedésének megkövetelt nagyságát láthatta az Úr; ez az angyalok által történt, mert nem a sátán dolga megmutatni, hogy a vezeklő elégtétel lehetséges. A hazugság és kétségbeesés atyja nem mutat rá az isteni irgalmasság műveire. Ámde midőn Jézus mind e harcokat győzelmesen kiállotta a mennyei Atya akaratában való megnyugvással, akkor lelke előtt az irtózatos rémképeknek újabb sora vonult fel. Ti. feltámadt az Úr lelkében a gond, mely minden emberi szívben megelőzi az áldozatot, a kérdő gond: Mi lesz ennek az áldozatnak a haszna, nyeresége? – és a legborzasztóbb jövő képei gyötörték szerető szívét.
Az első Ádámra Isten álmot bocsátott, megnyitotta oldalát, kivette egyik bordáját, abból alkotta Évát, az asszonyt, minden élők anyját és odavezette Ádámhoz; és Ádám mondá: „Ez csont az én csontomból, hús az én húsomból; a férfi elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy testben”. Ez volt a házasság, melyről írva vagyon: „Nagy szentség ez, mondom Krisztusban és az Egyházban”. Mert Krisztus, az új Ádám, szintén álmot akart magára bocsáttatni, a halál álmát a kereszten, szintén akarta oldalát megnyittatni, hogy abból alkottassék meg az új Éva, az ő szűzi arája, az Egyház, minden élők anyja; neki akarta adni a megváltás vérét, a megtisztulás vizét, és az ő lelkét: azt a hármat, ami tanúságot tesz a földön; neki akarta adni a szentségeket, hogy tiszta, szeplőtelen, szent jegyese legyen; feje akart lenni, hogy mi tagjai és a fejnek alattvalói legyünk; legyünk csont az ő csontjából, hús az ő húsából; ő az emberi természetet fölvévén és érettünk halált halván, elhagyta atyját és anyját, jegyeséhez, az Egyházhoz ragaszkodott és egy testté lett vele, táplálva őt a legfölségesebb Oltáriszentséggel, melyben folyton-folyvást eljegyzi magát velünk; akart jegyesével, az Egyházzal a földön lenni mindaddig, amíg mi mindnyájan vele nem leszünk a mennyben, és ő mondotta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” Mindezt a mérhetetlen szeretet a bűnös emberre árasztva, emberré és a bűnös testvérévé lett, hogy annak minden büntetését magára vegye. Mély szomorúsággal látta az ember bűntartozásának nagyságát és az elégtételi szenvedés nagyságát; mégis örömest adta oda magát engesztelő áldozatul mennyei Atyja akaratára. Most pedig látta jegyesének, a leendő Egyháznak szenvedéseit, megtámadtatásait és vérző sebeit, az Egyházéit, melyet oly drága áron, saját vérével meg akart venni, és látta az emberek hálátlanságát.
Felvonultak az Úr lelke előtt apostolainak, tanítványainak és jóbarátainak minden jövendő szenvedései, a kezdő Egyháznak számbeli kicsinysége, majd a növekedtével együtt felburjánzó eretnekségek és szakadások az eredeti bűn tökéletes megismétlődésével: kevélység és engedetlenség által a hiúság és hamis önigazolás minden formájában. Felvonult előtte számtalan keresztény lanyhasága, álnoksága és gonoszsága; minden gőgös tanító változatos hazudozása és csalfa furfangja; minden bűnös papnak istengyalázó gonosztette, és mindezeknek borzalmas következményei, a pusztulás iszonyatossága Isten földi országában, a hálátlan emberiség szentélyében, melyet ő önnön vérével és életével szörnyű kínok közt éppen megveendő és alapítandó volt.
Láttam mind e rémségeket mérhetetlen képsorokban a századok kezdetétől napjainkig és tovább a világ végéig, a beteges rögeszmék, a gőgös ámítás, a fanatikus ábrándozás, a hamis prófétáskodás, az eretnek nyakasság és gonoszság mindennemű alakjában elvonulni a szegény Jézus lelke előtt. Az összes hitehagyottak, önigazolók, tévtanítók és álszentjavítók, csábítók és elcsábítottak gúnyolták és kínozták őt, mintha nekik nem elég jól volna megfeszítve, nem elég alkalmasan, nem az ő kedvük szerint és nem az ő tévhitük kimagyarázása szerint volna a keresztre szegezve; széttépték és szétosztották Egyháza varratlan köntösét; mindegyik másképp akarta magának a Megváltót, mint ahogy ő adta magát szeretetből. Számtalanok bántalmazták, gúnyolták, megtagadták őt. Számtalanokat látott, amint kevély vállvonítással és fejüket rázva elmentek mellette, pedig ő mentő karjait nyújtotta feléjük, mentek az örvény felé s az elnyelte őket. Látott számtalan másokat: nem merték őt nyíltan megtagadni, de finnyásan utálkozva vonultak el Egyháza sebei mellett, melyeket pedig maguk segítettek ütni rajta, mint az a levita a rablók kezébe esett ember mellett. Látta, mint hagyják cserben az ő megsebzett jegyesét, ahogyan a gyáva, hűtlen gyermekek ott hagyják édesanyjukat éjnek éjszakáján, mikor rablók és gyilkosok törnek be a házba, melynek kapuját nyitva hagyta a rendetlen életmód. Látta őket a pusztába rohanni a zsákmány után, az aranyedények és a szétszakított nyakék után. Látta őket, amint elszakadva az igaz szőlőtőtől, vadszőlő alatt hevertek. Látta őket, mint eltévedt bárányokat, farkasok prédájául, béresektől rossz legelőre terelve összevissza tévelyegni; és nem akartak a jó pásztor aklába bemenni, aki életét adta juhaiért. Látta őket hontalanul bolyongani; és nem akarták látni az ő városát, mely magas hegyen fekszik és nem maradhatott rejtve. Látta őket a sivatag homokbuckáin változó szelektől, egység nélkül ide-oda hajtva bukdácsolni; de nem akarták látni az ő jegyesének kősziklára épített házát, az Egyházat, melyről megígérte, hogy vele marad az idők végezetéig és hogy a pokol kapui nem vehetnek erőt rajta. Nem akartak bemenni a szűk kapun, hogy ne kelljen nyakukat meghajtaniok. Látta, hogy azokat követik, akik nem az ajtón, hanem másutt mentek be; építettek különféle átalakítható kunyhókat a homokra, oltár és áldozat nélkül, a tetőkre szélkakasokat tettek: ezek szerint forgolódtak tanításaik. De ellentmondtak egymásnak és nem értették meg egymást és nem volt maradandó helyük. Látta, mily gyakran lerombolták kunyhóikat és azok romjait az Egyház sarokkövéhez vagdalták, mely rendíthetetlenül állott. Látta, hogy sokan közülük, míg kunyhóikban sötétség uralkodott, nem mentek a világossághoz, mely a jegyes házában a tartóra volt föltéve, hanem behunyt szemmel kint bolyongtak az Egyház zárt kertje körül, melynek jó illataiból éltek már csak; karjaikat ködképek után nyújtogatták és lidércfények után futkostak, melyek víztelen kutakhoz csalták őket; és a gödör szélén nem hallgattak a jegyes hívó szavára, és éhesen büszke szánalommal mosolyogták le a szolgákat és követeket, akik a menyegzői lakomára hívták őket. Nem akartak bemenni a kertbe, mert féltek a kerítés tüskéitől; és az Úr látta, amint önmaguktól megmámorosodva, éhen haltak kenyér híján és szomjan vesztek bor híján; és önfényüktől elvakulva a testté lett Ige Egyházát láthatatlannak nevezték. Jézus azonban látta mindnyájukat és siratta őket és szenvedni akart mindazokért, akik őt nem látják és nem akarják keresztjüket utána vinni, nem látják őt az ő jegyesében, akinek magamagát adta a legméltóságosabb Szentségben; az ő városában, mely hegyre épült és nem maradhat rejtve; az ő Egyházában, mely sziklára van alapítva s amelyen a pokol kapui nem vesznek erőt.
Mind e megszámlálhatatlan képeit a hálátlanságnak és visszaélésnek, melyet mennyei jegyesemnek keserves engesztelő halála ellen követtek el, láttam hol egymást követő váltakozásban, hol kínos ismétlődésben elvonulni az Úr gyötrődő lelke előtt, és láttam, amint a Sátán különféle rémalakban az ő vérével megváltott, sőt az ő szentsége által fölkent embereket szeme láttára elragadozta és megfojtotta. Jézus látta és megsiratta az első, a későbbi, a mai és a jövőbeli kereszténység minden hálátlanságát és minden romlását. Mindezek a jelenségek, amik közben kísértőjének hangja egyre azt suttogta emberségének: „Lásd, hát ekkora hálátlanságért akarsz te szenvedni?” – akkora borzalommal és gúnnyal, akkora erővel támadtak Jézusra és oly konok ismétlődéssel ostromolták, hogy kimondhatatlan szorongás hatalmasodott el emberi természetén. Krisztus, az Emberfia, vonaglott és kezét tördelte; összeesett, mint akit földhöz sújtottak, majd ismét térdre emelkedett; emberi akarata oly nehéz harcot vívott a vonakodással, mely tiltakozott a kimondhatatlan szenvedés ellen ily hálátlan nemzedékért: hogy a veríték sűrű vércseppekben patakokban folyt arcáról a földre. Igen, oly szörnyű szorongatás gyötörte, hogy mintegy segítséget keresve tekintett körül és mintha az eget, földet és a mennybolt csillagait hívná tanúságául szenvedéseinek. Úgy tűnt nekem, mintha felkiáltott volna: „Ó, hát lehetséges ekkora hálátlanságot elviselni? Tanúskodjatok nyomorúságomról!”
És erre úgy tűnt, mintha a hold és a csillagok egy lökéssel lejjebb jöttek volna; abban a pillanatban éreztem, hogy világosabb lett. Erre én a holdra kezdtem figyelni, amit különben nem szoktam tenni, és most egészen másnak láttam, mint rendesen. Még nem volt egészen teli, de nagyobbnak tűnt föl, mint nálunk. Közepén egy sötét foltot láttam, mint valami előtte fekvő lapos korongot, ennek közepén egy nyílást, melyen keresztül fény sugárzott a hold nem teljes oldalára. A sötét folt olyan volt, mint egy hegy, és a hold körül még egy szivárványszerű fénykör ragyogott.
Jézus e szorongás közepette néhány pillanatig hangos jaj szót hallatott, és láttam, hogy a három apostol felugrott és kezét rémülten fölemelve Jézus felé hallgatózott és be akart rohanni a barlangba; de Péter visszatolta Jakabot és Jánost: „Maradjatok, én megyek hozzá!” És láttam is, hogy besietett a barlangba és szólt: „Mester, mi bajod?” – és tétován állt ott, midőn meglátta az Urat csupa vérben és rémületben; de Jézus nem felelt és úgy látszott, nem is vette észre Pétert. Ekkor Péter visszament a másik kettőhöz és elmondta, hogy Jézus nem ismerte meg őt, csak nyög és sóhajtozik. Ez fokozta szomorúságukat; befödték fejüket és leültek és könnyezve imádkoztak.

5. Jézus fájdalma az Oltáriszentséggel való visszaélések fölött minden jövendő időkben

Ekkor én ismét keserves szorongásában gyötrődő mennyei Jegyesem felé fordítottam figyelmemet. A jövendő emberiség hálátlanságának és a kegyelemmel való visszaéléseinek rémképei, amiknek bűnterhét magára vette és amiknek büntetését maga akarta elszenvedni, egyre borzasztóbban és mind hatalmasabban zúdultak reá; a szenvedéstől vonakodó emberi ellenérzés tovább kínozta; hallottam, amint többször felkiáltott: „Atyám, lehetséges-e mindezért megszenvedni? Ó, Atyám, ha nem múlhatik el ez a pohár tőlem, legyen meg a te akaratod!”
Az isteni irgalmassággal való visszaélés e jelenetei közben, melyek sűrű rohamokban támadtak reá, láttam a Sátánt a gonosztettek módjai szerint az utálatosság különféle alakjaiban. Hol nagy, sötét, fekete ember képében jelent meg, hol tigris, hol farkas, meg sárkány, vagy kígyóalakban; de ezek tulajdonképpen nem voltak tökéletes állatalakok, hanem lényüknek csupán szembeszökő jellegzetességét viselték magukon, egyéb visszataszító alakzatokkal keverve. Nem volt bennük semmi, ami hasonlított volna bármely tökéletes teremtményhez; a pusztulás, a borzalom, az iszonyat, a tagadás, a bűn alakjai voltak: az ördög alakjai; és most látott Jézus megszámlálhatatlan embertömegeket ez ördögi képek által kísértve, elcsábítva, megfojtva és széttépve, s ő éppen azért lépett a keserves kereszthalál útjára, hogy kiváltsa őket a Sátán hatalmából. A kígyót eleinte nem láttam gyakran; most azonban láttam őt óriásként, koronával fején, rettenetes hatalommal előtörni és vele együtt minden oldalról minden nembeli és minden állásbeli emberek nagy seregeit Jézus ellen támadni. A bántalmazás minden lehető eszközeivel, szereivel és fegyvereivel egyes pillanatokban egymás ellen harcoltak, de aztán irtózatos dühvel mindnyájan az Úr ellen. Borzalmas színjáték volt. Gúnyolódtak, köpködtek, átkozódtak, piszkot szórtak reá, taszigálták, szurkálták és ütötték Jézust. Fegyvereik, kardjaik és lándzsáik, mint egy beláthatatlan szérű cséphadarói csaptak fel és le, és mind egyaránt dühöngtek az égi búzaszem ellen, mely lejött a földre és meghalt benne, hogy véghetetlen termékenységben az élet kenyerével örökké táplálja őket mindnyájukat.
Láttam ez acsarkodó seregek közepette, melyek közt sokan vakoknak tűntek fel előttem, olyannyira megrendülve állni Jézust, mintha amazok fegyverei valóban eltalálnák. Láttam őt jobbra-balra tántorogni; hol fölegyenesedett, hol összerogyott, és láttam, amint a kígyó e seregek közepette, melyeket újra meg újra ráuszított, farkával ide-oda csapkodott és mindazokat, akiket leütött vagy körülfont, megfojtotta, széttépte és fölfalta.
Erre pedig azt a magyarázatot kaptam, hogy a Jézust marcangoló sereg azoknak megszámlálhatatlan tömege, akik Jézus Krisztust, a Megváltót, aki istenségével és emberségével, lelkével, testével és vérével lényegileg jelen van az Oltáriszentségben, ebben a titokban a legkülönfélébb módon bántalmazzák. Fölismertem Jézusnak ez ellenségei közt az Oltáriszentségnek, mely élő záloga az ő szüntelen, személyes jelenlétének az Egyházban, mindenféle megbántóit. Iszonyodva láttam mind e bántalmakat a hanyagságtól, nemtörődömségtől és feledékenységtől kezdve egészen a megvetésig, a visszaélésig és a legszörnyűbb istengyalázásig; a világ bálványaihoz, való fordulástól, az önhittségtől és a hamis tudákosságtól egészen a tévtanításig és hitetlenségig, ábrándozásig és gyűlöletig és véres üldözésig. Mindenféle embereket láttam az ellenségek közt, még vakokat és sántákat, siketeket és némákat is, sőt gyermekeket is: vakokat, akik nem akarták látni az igazságot; sántákat, akik restségből nem akarták azt követni; siketeket, akik hívását és intelmeit nem akarták hallani; némákat, akik még a szó fegyverével sem akartak érte harcolni; gyermekeket, világias érzelmű s emiatt Istenről megfeledkező szülők és tanítók kíséretében, világias lelkülettel eltöltve, hiú tudománnyal elkábítva, istenes dolgoktól megundorodva, vagy ilyenek híján lezüllve és ilyenek felfogására örökre elrontva. A gyermekek között, akiket különben nagyon sajnáltam, hiszen az Úr annyira szerette a gyermekeket, láttam feltűnően sok rosszul tanított, rosszul nevelt, tiszteletlen oltárszolgát is, akik nem tisztelik Jézust a legszentebb cselekményben. Bűnterhük részben tanítóikra és nemtörődő egyházi elöljáróikra hárult. De rémülten láttam, hogy még sokan papok is, magasabb-kisebb rangúak, sőt olyanok is, akik híveknek és buzgóknak tartották magukat, szintén részesek voltak az eucharisztikus Jézus bántalmazásában. A sok szerencsétlen közül csak egy fajtát említek meg külön. Láttam ugyanis, hogy igen sokan hiszik, imádják és tanítják ugyan az élő Isten jelenlétét az Oltáriszentségben, de nem fordítottak rá valami különös gondot: mert az ég és föld királyának palotáját, trónját, sátorát, székét és királyi ékét, vagyis az élő Isten templomát, oltárát, tabernákulumát, kelyhét és monstranciáját, valamint házának fölszereléseit, edényeit, díszeit, ünnepi ruháit, ékszereit és szolgálatát gondozás és ápolás nélkül hagyták. Minden szégyenletesen zsákmányul vetve a pornak, rozsdának, molynak, sok esztendős rendetlenségben és piszokban, szétmállva, romlandóban, és az élő Isten szolgálata hanyagul elkapkodva, és ha belsőképp nem is megszentségtelenítve, de külsőképp méltatlanul végezve.
Ámde mindez sohasem valódi szegénység következménye volt, hanem következménye az érzéketlenségnek, a restségnek, a nemtörődömségnek, a hiú, mellékes, világi dolgok felé fordulásnak, gyakran az önzésnek és benső halálnak is; mert még gazdag vagy elég jómódú templomokban is láttam ilyen elhanyagoltságot; sőt láttam sok olyan templomot is, ahol ízléstelen, torz világi cifraságok kiszorították a jámborabb idők leggyönyörűbb és legfölségesebb ékítményeit, hogy tarkabarka, hazug látványossággal kendőzzék a tékozlást. Amit aztán a gazdagok hencegő felfuvalkodottságból tettek, azt a szegények hamarosan értelmetlenül utánozták az egyszerűség érzékének hiányából. Ekkor a mi szegény zárdatemplomunkra kellett gondolnom, ahol a szép régi, művészien faragott kőoltárt szintén átépítették egy márványutánzással kipingált, nagyzoló faoltárrá, ami mindig nagyon elszomorítóan hatott rám.
Láttam ezeket a méltatlanságokat az Oltáriszentség ellen még szaporítva számtalan egyházi elüljáró által, akikből hiányzott a méltányosság érzéke, hogy az oltáron jelenlevő Megváltóval legalább a magukét megosszák, vele, aki hiszen egészen odaadta magát értük a halálig és egészen nekik hagyta magát az Oltáriszentségben. Sőt még a legszegényebbek lakása is gyakran szebb volt, mint az ég és föld Uráé az ő házában. Ó, mily keserű bánatot okozott ez a rossz vendégszeretet az Úrnak, aki magamagát adta nekik eledelül! Hiszen nem kell semmi gazdagság annak megvendégelésére, aki a szomjazónak nyújtott pohár vizet is ezerszeresen megjutalmazza! És ő maga mily epedve szomjúhozik utánunk! Nem kell-e hát keseregnie, ha a kehely nem tiszta és a víz férges?! Ily hanyagság folytán láttam a gyöngéket megbotránkozva, a szentélyt megszentségtelenítve, a templomokat elhagyatva, a papokat megvetve, és a tisztátalanság és elhanyagoltság csakhamar átterjedt az egyházközségek lelkeire is: szívük tabernákulumát nem tartották tisztábban az élő Isten befogadására, mint az ő tabernákulumát az oltáron. Láttam, milyen sürgő-forgó, szorgos tevékenység folyik ezeknél az értelmetlen egyházi elöljáróknál a világ urainak és fejedelmeinek talpnyaló szolgálatára: míg az ég és föld Ura és királya koldus Lázárként feküdt az ajtó előtt és hiába sóvárgott a szeretetnek egyetlen morzsája után: senki sem adott neki. Nem volt egyebe, mint sebei, amiket mi ütöttünk rajta és amiket az ebek nyalogattak, vagyis a folyton visszaeső bűnösök, akik ebek módjára okádnak, aztán visszamennek eledelükhöz.
Ha egy egész esztendeig szüntelenül beszélnék is, akkor sem tudnám elmondani az Úr Jézusnak azt a temérdek és sokféle bántalmazását az Oltáriszentségben, amiket ilyenformán felismertem. Láttam mind e bántalmazókat bűneik neme szerint különböző fegyverekkel nagy rajokban az Úrra rohanni és rátámadni. Láttam valamennyi évszázadból való egyházi embereket, tiszteletlen, könnyelmű, bűnöző, méltatlan papokat szentmise és áldozás közben, és láttam egész táborait azoknak, akik e nagy szentséget lanyhán vagy éppen méltatlanul vették föl. Láttam számtalanokat, akiknek e minden áldás forrása, az élő Isten nagy titka a gyűlölet esküjévé és átokszavává lett; dühöngő katonákat és ördögszolgákat, akik a szent edényeket beszennyezték és a Legfőbb Jót kiszórták, gyalázatosan összetiporták, sőt a legförtelmesebb pokoli bálvány-szolgálatban meggyalázták. E borzalmasan durva bántalmak mellett azonban láttam számtalan finomabb istentelenségeket is, de ezek éppoly utálatosak voltak. Láttam sokakat rossz példa és hamis tanok által eltántorulni a szentségi jelenlét ígéretének hitétől; ezek már nem imádták többé Üdvözítőjüket e szentségben alázatosan. Láttam e seregekben bűnös tanítóknak nagy tömegét, akik tévtanítókká lettek; eleinte egymás ellen harcoltak, aztán egyesülve dühöngtek Jézus ellen egyházának legnagyobb szentségében. Láttam nagy csoportját ezeknek az elpártolt szektavezéreknek, akik elvetették az Egyház papirendjét, kétségbe vonták és megtagadták Jézus Krisztus jelenlétét e szentség titkában, amint ő ezt a titkot átadta Egyházának, ez pedig híven megőrizte; és csábításukkal tömérdek embert elszakítottak az ő szívétől, akikért vérét ontotta. Ó, rettenetes volt ezt nézni! Mert láttam az Egyházat, mint Jézus testét, melynek egyes szétszórt tagjait keserves kínszenvedésével kötötte össze; és úgy láttam, mintha mindazok az egyházközségek vagy családok s minden leszármazottjaik, melyeket az Egyháztól elválasztottak, egész darabokként fájdalmasan vérezve és szétmarcangoltan szakadnának le Jézus élő testéről, ő pedig – ó jaj! – oly megindítóan néz és sír utánuk… Ő, aki ennenmagát adta étekül az Oltáriszentségben, hogy az emberek örökös szétszakadását és szétszóródását megszüntesse és őket az Egyház egy testébe, jegyesének testébe gyűjtse: most széthullva és széthasadozva látta magát ebben az ő jegyesi testében a szakadás fájának rossz gyümölcsei miatt. A nagy Szentségben való egyesülés asztala, az ő legfölségesebb szeretetműve, amelyben örökké az emberek közt akar maradni, a hamis tanítók miatt a szétválasztás határköve lett, és ahol egyedül méltó és üdvös, hogy mindnyájan eggyé legyenek, a szent asztalnál, ahol az élő Isten maga az étel: ott kellett az ő gyermekeinek elkülöníteniök magukat a hitetlenektől és tévhitűektől, hogy idegen bűnben ne legyenek részesek.
Ekképpen láttam egész népeket elszakadni az ő szívétől és elesni a részesedéstől az Egyházára adott kegyelmek egész kincstárában. Iszonyatos volt látni, hogy kezdetben csak kevesek szakadtak el, de később mint egész népek jöttek vissza és a Legszentebben eltérve ellenségesen álltak szemben egymással. Végül láttam mind az Egyháztól elszakadtakat hitetlenségben, babonaságban, tévtanokban, önhittségben és hamis világi tudományban elvadulva és felbőszülve, óriási hadseregekké egyesülve az Egyház ellen támadni és dühöngeni, a kígyót pedig közöttük, uszítva és fojtogatva. Jaj, úgy tűnt, mintha Jézus magamagát látná és érezné számtalan vékony rostokra szakadni. Az Úr látta és érezte e szorongattatásban a szakadás egész méregfáját minden ágával és gyümölcsével, melyek folyton tovább hasadoznak az idők végezetéig, midőn majd a búzát a csűrbe gyűjtik, a konkolyt pedig a tűzbe vetik.
Mind e borzalom, amit láttam, oly iszonyatos és rettenetes volt, hogy mennyei jegyesem jelenés-alakja kezét könyörületesen szívemre tette e szavakkal: „Ezt még senki sem látta; és szíved megszakadna a rémülettől, ha én nem tartanám”.
Én pedig most láttam a vért sűrű sötét cseppekben lecsorogni az Úr halavány arcán; máskor simán szétválasztott haja most csapzott volt a vértől, zilált és égnek meredt; szakálla véres és tépett. Az utolsó kép után történt, amikor a harci csapatok szétmarcangolták, hogy mintegy menekülve elhagyta a barlangot és ismét tanítványaihoz ment. De járása nem volt biztos; úgy ment, mint aki súlyos teher alatt meggörnyedve vánszorog és sebekkel borítva minden pillanatban össze akar rogyni. Midőn odaért a három apostolhoz, azok már nem feküdtek úgy, mint az előbb: féloldalt dűlve és alva, hanem betakart fejüket térdükre hajtva, mint ahogy gyakran látom azon a vidéken az embereket gyászban és imádságban ülni. A szomorúságtól, aggodalomtól és fáradtságtól letörve elszunnyadtak; s amikor Jézus reszketve és nyögve közeledett hozzájuk, felriadtak; és amint ott látták maguk előtt, a holdvilágban, behorpadt mellel, halálsápadt véres fejét zilált hajával lehorgasztva és feléjük előre nyújtva: kifáradt szemükkel nem ismerték föl azonnal, oly leírhatatlanul el volt torzulva. Kezét tördelte; erre fölugrottak, karon fogták és szeretettel támogatták; ő nagy szomorúan megmondta nekik, hogy holnap megölik őt; egy óra múlva elfogják, törvény elé állítják, bántalmazzák, kigúnyolják, megostorozzák és szörnyű módon megölik. Nagy szomorúsággal mondta el, mi mindent kell holnap estig szenvednie, és kérte őket, vigasztalják édesanyját és Magdolnát. Így állt előttük és beszélt néhány percig; ők azonban nem válaszoltak, mert nem tudták, mit mondjanak zavarukban és szomorúságukban, melyet külseje és szavai keltettek bennük; sőt azt hitték, megzavarodott. De mikor vissza akart menni a barlangba, nem bírt járni már, és láttam, hogy János és Jakab vezette; de amint ő belépett a barlangba, ezek visszafordultak. Negyedóra lehetett tizenegy után.
Jézusnak e szorongása alatt láttam a Szűzanyát is nagy szorongattatásban és szomorúságban gyötrődni Márkus anyja, Mária házában. Ezzel és Magdolnával a kertben tartózkodott és térdére rogyva összegörnyedten kuporgott egy kőlapon. Többször elvesztette külső eszméletét; belsőleg ugyanis sokat látott Jézus kínjaiból. Már néhány embert elküldött, hogy hozzanak hírt róla; de nem bírta bevárni őket és aggodalmában Magdolnával és Saloméval kiment Jozafát-völgyébe. Láttam őt befátyolozott arccal menni és karjait többször kinyújtani az Olajfák-hegye felé, mert lélekben látta Jézust vérrel verítékezni és kinyújtott kezeivel mintegy le akarta törölni Jézus arcát; és láttam, hogy e heves lelki felindulás hatása alatt, mely Fia miatt eltöltötte, Jézus is meghatva gondolt reá és mintegy segítséget keresve nézett utána. Ezt a kölcsönös részvétet sugarak alakjában láttam megjelenni, amelyeket egymás felé küldöttek. Magdolnára is gondolt az Úr: érezte fájdalmát, feléje tekintett és meghatódott részvététől; ezért parancsolta meg tanítványainak is, hogy vigasztalják meg Magdolnát; hiszen tudta, hogy Magdolna szeretete volt a legnagyobb Édesanyja szeretete után, és látta, hogy Magdolna még sokat fog szenvedni és haláláig nem fogja őt többé megbántani.
Ugyanebben az időben, körülbelül negyedtizenkettő tájban, a nyolc apostol ismét ott volt a Getszemáni-kerti lugasban; egy darabig beszélgettek, aztán elaludtak. Rendkívül meg voltak rendülve és a súlyos kísértésben csüggedeztek. Mindegyikük valami búvóhelyet keresett és gyötörte őket a gond: „Mit csináljunk, ha megölik őt? Mindenünket elhagytuk és mindenünket odaadtuk; most szegények vagyunk és a világ csúfjai; egészen ráhagyatkoztunk; hát miért oly végleg tehetetlen és összetört most ő, hogy semmi vigasztalást nem találunk már benne?”
A többi tanítványok pedig csak bolyongtak ide-oda és miután Jézus legutóbbi kijelentései alapján némi híreket szereztek felőle, a legtöbben elmentek Bethfagéba.

6. Vigasztaló képek: az ősatyák epedése a megváltás után – A jövendő szentek serege – Megerősítés az angyal által

Az isteni irgalmassággal való visszaélés e jelenetei közben, melyek sűrű rohamokban támadtak reá, láttam a Sátánt a gonosztettek módjai szerint az utálatosság különféle alakjaiban. Hol nagy, sötét, fekete ember képében jelent meg, hol tigris, hol farkas, meg sárkány, vagy kígyóalakban; de ezek tulajdonképpen nem voltak tökéletes állatalakok, hanem lényüknek csupán szembeszökő jellegzetességét viselték magukon, egyéb visszataszító alakzatokkal keverve. Nem volt bennük semmi, ami hasonlított volna bármely tökéletes teremtményhez; a pusztulás, a borzalom, az iszonyat, a tagadás, a bűn alakjai voltak: az ördög alakjai; és most látott Jézus megszámlálhatatlan embertömegeket ez ördögi képek által kísértve, elcsábítva, megfojtva és széttépve, s ő éppen azért lépett a keserves kereszthalál útjára, hogy kiváltsa őket a Sátán hatalmából. A kígyót eleinte nem láttam gyakran; most azonban láttam őt óriásként, koronával fején, rettenetes hatalommal előtörni és vele együtt minden oldalról minden nembeli és minden állásbeli emberek nagy seregeit Jézus ellen támadni. A bántalmazás minden lehető eszközeivel, szereivel és fegyvereivel egyes pillanatokban egymás ellen harcoltak, de aztán irtózatos dühvel mindnyájan az Úr ellen. Borzalmas színjáték volt. Gúnyolódtak, köpködtek, átkozódtak, piszkot szórtak reá, taszigálták, szurkálták és ütötték Jézust. Fegyvereik, kardjaik és lándzsáik, mint egy beláthatatlan szérű cséphadarói csaptak fel és le, és mind egyaránt dühöngtek az égi búzaszem ellen, mely lejött a földre és meghalt benne, hogy véghetetlen termékenységben az élet kenyerével örökké táplálja őket mindnyájukat.
Láttam ez acsarkodó seregek közepette, melyek közt sokan vakoknak tűntek fel előttem, olyannyira megrendülve állni Jézust, mintha amazok fegyverei valóban eltalálnák. Láttam őt jobbra-balra tántorogni; hol fölegyenesedett, hol összerogyott, és láttam, amint a kígyó e seregek közepette, melyeket újra meg újra ráuszított, farkával ide-oda csapkodott és mindazokat, akiket leütött vagy körülfont, megfojtotta, széttépte és fölfalta.
Erre pedig azt a magyarázatot kaptam, hogy a Jézust marcangoló sereg azoknak megszámlálhatatlan tömege, akik Jézus Krisztust, a Megváltót, aki istenségével és emberségével, lelkével, testével és vérével lényegileg jelen van az Oltáriszentségben, ebben a titokban a legkülönfélébb módon bántalmazzák. Fölismertem Jézusnak ez ellenségei közt az Oltáriszentségnek, mely élő záloga az ő szüntelen, személyes jelenlétének az Egyházban, mindenféle megbántóit. Iszonyodva láttam mind e bántalmakat a hanyagságtól, nemtörődömségtől és feledékenységtől kezdve egészen a megvetésig, a visszaélésig és a legszörnyűbb istengyalázásig; a világ bálványaihoz, való fordulástól, az önhittségtől és a hamis tudákosságtól egészen a tévtanításig és hitetlenségig, ábrándozásig és gyűlöletig és véres üldözésig. Mindenféle embereket láttam az ellenségek közt, még vakokat és sántákat, siketeket és némákat is, sőt gyermekeket is: vakokat, akik nem akarták látni az igazságot; sántákat, akik restségből nem akarták azt követni; siketeket, akik hívását és intelmeit nem akarták hallani; némákat, akik még a szó fegyverével sem akartak érte harcolni; gyermekeket, világias érzelmű s emiatt Istenről megfeledkező szülők és tanítók kíséretében, világias lelkülettel eltöltve, hiú tudománnyal elkábítva, istenes dolgoktól megundorodva, vagy ilyenek híján lezüllve és ilyenek felfogására örökre elrontva. A gyermekek között, akiket különben nagyon sajnáltam, hiszen az Úr annyira szerette a gyermekeket, láttam feltűnően sok rosszul tanított, rosszul nevelt, tiszteletlen oltárszolgát is, akik nem tisztelik Jézust a legszentebb cselekményben. Bűnterhük részben tanítóikra és nemtörődő egyházi elöljáróikra hárult. De rémülten láttam, hogy még sokan papok is, magasabb-kisebb rangúak, sőt olyanok is, akik híveknek és buzgóknak tartották magukat, szintén részesek voltak az eucharisztikus Jézus bántalmazásában. A sok szerencsétlen közül csak egy fajtát említek meg külön. Láttam ugyanis, hogy igen sokan hiszik, imádják és tanítják ugyan az élő Isten jelenlétét az Oltáriszentségben, de nem fordítottak rá valami különös gondot: mert az ég és föld királyának palotáját, trónját, sátorát, székét és királyi ékét, vagyis az élő Isten templomát, oltárát, tabernákulumát, kelyhét és monstranciáját, valamint házának fölszereléseit, edényeit, díszeit, ünnepi ruháit, ékszereit és szolgálatát gondozás és ápolás nélkül hagyták. Minden szégyenletesen zsákmányul vetve a pornak, rozsdának, molynak, sok esztendős rendetlenségben és piszokban, szétmállva, romlandóban, és az élő Isten szolgálata hanyagul elkapkodva, és ha belsőképp nem is megszentségtelenítve, de külsőképp méltatlanul végezve.
Ámde mindez sohasem valódi szegénység következménye volt, hanem következménye az érzéketlenségnek, a restségnek, a nemtörődömségnek, a hiú, mellékes, világi dolgok felé fordulásnak, gyakran az önzésnek és benső halálnak is; mert még gazdag vagy elég jómódú templomokban is láttam ilyen elhanyagoltságot; sőt láttam sok olyan templomot is, ahol ízléstelen, torz világi cifraságok kiszorították a jámborabb idők leggyönyörűbb és legfölségesebb ékítményeit, hogy tarkabarka, hazug látványossággal kendőzzék a tékozlást. Amit aztán a gazdagok hencegő felfuvalkodottságból tettek, azt a szegények hamarosan értelmetlenül utánozták az egyszerűség érzékének hiányából. Ekkor a mi szegény zárdatemplomunkra kellett gondolnom, ahol a szép régi, művészien faragott kőoltárt szintén átépítették egy márványutánzással kipingált, nagyzoló faoltárrá, ami mindig nagyon elszomorítóan hatott rám.
Láttam ezeket a méltatlanságokat az Oltáriszentség ellen még szaporítva számtalan egyházi elüljáró által, akikből hiányzott a méltányosság érzéke, hogy az oltáron jelenlevő Megváltóval legalább a magukét megosszák, vele, aki hiszen egészen odaadta magát értük a halálig és egészen nekik hagyta magát az Oltáriszentségben. Sőt még a legszegényebbek lakása is gyakran szebb volt, mint az ég és föld Uráé az ő házában. Ó, mily keserű bánatot okozott ez a rossz vendégszeretet az Úrnak, aki magamagát adta nekik eledelül! Hiszen nem kell semmi gazdagság annak megvendégelésére, aki a szomjazónak nyújtott pohár vizet is ezerszeresen megjutalmazza! És ő maga mily epedve szomjúhozik utánunk! Nem kell-e hát keseregnie, ha a kehely nem tiszta és a víz férges?! Ily hanyagság folytán láttam a gyöngéket megbotránkozva, a szentélyt megszentségtelenítve, a templomokat elhagyatva, a papokat megvetve, és a tisztátalanság és elhanyagoltság csakhamar átterjedt az egyházközségek lelkeire is: szívük tabernákulumát nem tartották tisztábban az élő Isten befogadására, mint az ő tabernákulumát az oltáron. Láttam, milyen sürgő-forgó, szorgos tevékenység folyik ezeknél az értelmetlen egyházi elöljáróknál a világ urainak és fejedelmeinek talpnyaló szolgálatára: míg az ég és föld Ura és királya koldus Lázárként feküdt az ajtó előtt és hiába sóvárgott a szeretetnek egyetlen morzsája után: senki sem adott neki. Nem volt egyebe, mint sebei, amiket mi ütöttünk rajta és amiket az ebek nyalogattak, vagyis a folyton visszaeső bűnösök, akik ebek módjára okádnak, aztán visszamennek eledelükhöz.
Ha egy egész esztendeig szüntelenül beszélnék is, akkor sem tudnám elmondani az Úr Jézusnak azt a temérdek és sokféle bántalmazását az Oltáriszentségben, amiket ilyenformán felismertem. Láttam mind e bántalmazókat bűneik neme szerint különböző fegyverekkel nagy rajokban az Úrra rohanni és rátámadni. Láttam valamennyi évszázadból való egyházi embereket, tiszteletlen, könnyelmű, bűnöző, méltatlan papokat szentmise és áldozás közben, és láttam egész táborait azoknak, akik e nagy szentséget lanyhán vagy éppen méltatlanul vették föl. Láttam számtalanokat, akiknek e minden áldás forrása, az élő Isten nagy titka a gyűlölet esküjévé és átokszavává lett; dühöngő katonákat és ördögszolgákat, akik a szent edényeket beszennyezték és a Legfőbb Jót kiszórták, gyalázatosan összetiporták, sőt a legförtelmesebb pokoli bálvány-szolgálatban meggyalázták. E borzalmasan durva bántalmak mellett azonban láttam számtalan finomabb istentelenségeket is, de ezek éppoly utálatosak voltak. Láttam sokakat rossz példa és hamis tanok által eltántorulni a szentségi jelenlét ígéretének hitétől; ezek már nem imádták többé Üdvözítőjüket e szentségben alázatosan. Láttam e seregekben bűnös tanítóknak nagy tömegét, akik tévtanítókká lettek; eleinte egymás ellen harcoltak, aztán egyesülve dühöngtek Jézus ellen egyházának legnagyobb szentségében. Láttam nagy csoportját ezeknek az elpártolt szektavezéreknek, akik elvetették az Egyház papirendjét, kétségbe vonták és megtagadták Jézus Krisztus jelenlétét e szentség titkában, amint ő ezt a titkot átadta Egyházának, ez pedig híven megőrizte; és csábításukkal tömérdek embert elszakítottak az ő szívétől, akikért vérét ontotta. Ó, rettenetes volt ezt nézni! Mert láttam az Egyházat, mint Jézus testét, melynek egyes szétszórt tagjait keserves kínszenvedésével kötötte össze; és úgy láttam, mintha mindazok az egyházközségek vagy családok s minden leszármazottjaik, melyeket az Egyháztól elválasztottak, egész darabokként fájdalmasan vérezve és szétmarcangoltan szakadnának le Jézus élő testéről, ő pedig – ó jaj! – oly megindítóan néz és sír utánuk… Ő, aki ennenmagát adta étekül az Oltáriszentségben, hogy az emberek örökös szétszakadását és szétszóródását megszüntesse és őket az Egyház egy testébe, jegyesének testébe gyűjtse: most széthullva és széthasadozva látta magát ebben az ő jegyesi testében a szakadás fájának rossz gyümölcsei miatt. A nagy Szentségben való egyesülés asztala, az ő legfölségesebb szeretetműve, amelyben örökké az emberek közt akar maradni, a hamis tanítók miatt a szétválasztás határköve lett, és ahol egyedül méltó és üdvös, hogy mindnyájan eggyé legyenek, a szent asztalnál, ahol az élő Isten maga az étel: ott kellett az ő gyermekeinek elkülöníteniök magukat a hitetlenektől és tévhitűektől, hogy idegen bűnben ne legyenek részesek.
Ekképpen láttam egész népeket elszakadni az ő szívétől és elesni a részesedéstől az Egyházára adott kegyelmek egész kincstárában. Iszonyatos volt látni, hogy kezdetben csak kevesek szakadtak el, de később mint egész népek jöttek vissza és a Legszentebben eltérve ellenségesen álltak szemben egymással. Végül láttam mind az Egyháztól elszakadtakat hitetlenségben, babonaságban, tévtanokban, önhittségben és hamis világi tudományban elvadulva és felbőszülve, óriási hadseregekké egyesülve az Egyház ellen támadni és dühöngeni, a kígyót pedig közöttük, uszítva és fojtogatva. Jaj, úgy tűnt, mintha Jézus magamagát látná és érezné számtalan vékony rostokra szakadni. Az Úr látta és érezte e szorongattatásban a szakadás egész méregfáját minden ágával és gyümölcsével, melyek folyton tovább hasadoznak az idők végezetéig, midőn majd a búzát a csűrbe gyűjtik, a konkolyt pedig a tűzbe vetik.
Mind e borzalom, amit láttam, oly iszonyatos és rettenetes volt, hogy mennyei jegyesem jelenés-alakja kezét könyörületesen szívemre tette e szavakkal: „Ezt még senki sem látta; és szíved megszakadna a rémülettől, ha én nem tartanám”.
Én pedig most láttam a vért sűrű sötét cseppekben lecsorogni az Úr halavány arcán; máskor simán szétválasztott haja most csapzott volt a vértől, zilált és égnek meredt; szakálla véres és tépett. Az utolsó kép után történt, amikor a harci csapatok szétmarcangolták, hogy mintegy menekülve elhagyta a barlangot és ismét tanítványaihoz ment. De járása nem volt biztos; úgy ment, mint aki súlyos teher alatt meggörnyedve vánszorog és sebekkel borítva minden pillanatban össze akar rogyni. Midőn odaért a három apostolhoz, azok már nem feküdtek úgy, mint az előbb: féloldalt dűlve és alva, hanem betakart fejüket térdükre hajtva, mint ahogy gyakran látom azon a vidéken az embereket gyászban és imádságban ülni. A szomorúságtól, aggodalomtól és fáradtságtól letörve elszunnyadtak; s amikor Jézus reszketve és nyögve közeledett hozzájuk, felriadtak; és amint ott látták maguk előtt, a holdvilágban, behorpadt mellel, halálsápadt véres fejét zilált hajával lehorgasztva és feléjük előre nyújtva: kifáradt szemükkel nem ismerték föl azonnal, oly leírhatatlanul el volt torzulva. Kezét tördelte; erre fölugrottak, karon fogták és szeretettel támogatták; ő nagy szomorúan megmondta nekik, hogy holnap megölik őt; egy óra múlva elfogják, törvény elé állítják, bántalmazzák, kigúnyolják, megostorozzák és szörnyű módon megölik. Nagy szomorúsággal mondta el, mi mindent kell holnap estig szenvednie, és kérte őket, vigasztalják édesanyját és Magdolnát. Így állt előttük és beszélt néhány percig; ők azonban nem válaszoltak, mert nem tudták, mit mondjanak zavarukban és szomorúságukban, melyet külseje és szavai keltettek bennük; sőt azt hitték, megzavarodott. De mikor vissza akart menni a barlangba, nem bírt járni már, és láttam, hogy János és Jakab vezette; de amint ő belépett a barlangba, ezek visszafordultak. Negyedóra lehetett tizenegy után.
Jézusnak e szorongása alatt láttam a Szűzanyát is nagy szorongattatásban és szomorúságban gyötrődni Márkus anyja, Mária házában. Ezzel és Magdolnával a kertben tartózkodott és térdére rogyva összegörnyedten kuporgott egy kőlapon. Többször elvesztette külső eszméletét; belsőleg ugyanis sokat látott Jézus kínjaiból. Már néhány embert elküldött, hogy hozzanak hírt róla; de nem bírta bevárni őket és aggodalmában Magdolnával és Saloméval kiment Jozafát-völgyébe. Láttam őt befátyolozott arccal menni és karjait többször kinyújtani az Olajfák-hegye felé, mert lélekben látta Jézust vérrel verítékezni és kinyújtott kezeivel mintegy le akarta törölni Jézus arcát; és láttam, hogy e heves lelki felindulás hatása alatt, mely Fia miatt eltöltötte, Jézus is meghatva gondolt reá és mintegy segítséget keresve nézett utána. Ezt a kölcsönös részvétet sugarak alakjában láttam megjelenni, amelyeket egymás felé küldöttek. Magdolnára is gondolt az Úr: érezte fájdalmát, feléje tekintett és meghatódott részvététől; ezért parancsolta meg tanítványainak is, hogy vigasztalják meg Magdolnát; hiszen tudta, hogy Magdolna szeretete volt a legnagyobb Édesanyja szeretete után, és látta, hogy Magdolna még sokat fog szenvedni és haláláig nem fogja őt többé megbántani.
Ugyanebben az időben, körülbelül negyedtizenkettő tájban, a nyolc apostol ismét ott volt a Getszemáni-kerti lugasban; egy darabig beszélgettek, aztán elaludtak. Rendkívül meg voltak rendülve és a súlyos kísértésben csüggedeztek. Mindegyikük valami búvóhelyet keresett és gyötörte őket a gond: „Mit csináljunk, ha megölik őt? Mindenünket elhagytuk és mindenünket odaadtuk; most szegények vagyunk és a világ csúfjai; egészen ráhagyatkoztunk; hát miért oly végleg tehetetlen és összetört most ő, hogy semmi vigasztalást nem találunk már benne?”
A többi tanítványok pedig csak bolyongtak ide-oda és miután Jézus legutóbbi kijelentései alapján némi híreket szereztek felőle, a legtöbben elmentek Bethfagéba.

2. TITOK – Akit érettünk MEGOSTOROZTAK

 

Ostorozás

Jézus most átkarolta az oszlopot, a pribékek pedig förtelmes szitkok és ráncigálások közben felhúzták kezeit az oszlop tetejéig és a vasgyűrűhöz kötözték s ekképp egész testét úgy nyújtották ki a magasba, hogy alig tudott megállni alul szorosan az oszlop aljához kötözött lábain. Ott állt tehát a Szentek Legszentebbje teljes emberi meztelenségében, véghetetlen szorongásában és szégyenkezésében, a latrok oszlopán kifeszítve! Most két vad pribék nekiesett és vadállati vérszomjjal kezdte szétmarcangolni szentséges testének egész hátsó oldalát. Ennek a két első pribéknek korbácsai vagy virgácsai úgy látszottak, mintha fehér nyers favesszőkből volnának; de lehet, hogy erős ökörinakból vagy kemény fehér szíjakból font kötegek voltak.
Urunk és Üdvözítőnk, Isten Fia, igaz Isten és igaz ember, vergődött és vonaglott, mint egy nyomorult féreg, a gonosztevők ostorcsapásai alatt. Nyögött és sóhajtozott, és egy tiszta, édesen csengő jaj szó, mint szeretetteljes imádság marcangoló kínok közt, hatott át kínzóinak süvöltő vesszőcsapásain. Néha-néha elnyelte ezeket a siralmas, szent, áldásteljes panaszhangokat a nép és a farizeusok ordítása, mint egy rémületes fekete viharfelhő; tömegben kiáltották: „El vele! Feszítsd meg őt! Mert Pilátus még mindig tárgyalt a néppel; valahányszor a tömeg zsivaját néhány szóval félbe akarta szakítani, előbb kürtszó hangzott fel, hogy csendet teremtsen; aztán ismét hallatszottak az ostorcsapások, Jézus jajszava, a pribékek káromkodásai és az áldozati bárányok bégetése. Ezeket innen keletre, a Juh-kapu melletti úsztatóban mosták meg nagyjából, aztán bekötött szájjal vitték őket egészen a tiszta templomútig, hogy közben be ne piszkolódjanak, majd kint körülterelték őket a nyugati oldalra, és ott szertartás szerint mosták meg. Volt valami leírhatatlanul megható ebben a tehetetlen bégetésben; ezek voltak az egyedüli hangok, melyek egyesültek Jézus sóhajtásaival.

Láttam hitvány, félmeztelen fickókat, amint az őrség háza mellett friss virgácsokat készítettek, mások meg elmentek töviskoronát hozni. A főpapok poroszlói és az ostorozók azonban összeköttetésben voltak egymással; amazok dugdosták ezeket pénzzel és vitettek nekik nagy korsóban valami sűrű vörös nedűt, amiből ezek hörpentgettek, annyit, hogy egészen megvadultak és részegek lettek. Negyedóra múlva a két pribék abbahagyta az ostorozást, és a másik kettővel nekiláttak megint az ivásnak, Jézus teste egészen barna, kék és piros volt már, telis-tele daganatokkal, és vére csurgott lefelé. Reszketett és vonaglott. Szidalom és csúfolódás hangzott minden oldalról.

Most a második pár ostorozó pribék esett neki Jézusnak újult dühvel; ezek valami fodros, tövisszerű virgácsokkal dolgoztak, melyekbe gombok és szögek voltak tűzködve. Vad ütéseik alatt felszakadtak Jézus testének minden hegei, vére körös-körül fröccsent, a hóhérok karjait is elborította. Az Úr nyögdécselt és imádkozott és vonaglott kínjában.

 Jézus vérének felitatása kendőkkel

Láttam, hogy midőn Jézus a megostorozás után leroskadt az oszlop tövébe, Claudia Procle, Pilátus felesége, a Szűzanyának egy csomag nagy kendőt küldött. Már nem tudom biztosan, vajon azt hitte-e, hogy Jézust szabadon fogják bocsátani és akkor az Úr Anyja bekötözheti azokkal Fia sebeit; vagy pedig a jószívű pogány nő arra a célra küldte, amire Mária azokat felhasználta.
A Szűzanya, amint magához tért, látta megkínzott Fiát a pribékektől előre hajszoltatni; Jézus letörölte a vért ruhájával szeméről, hogy Anyjára nézzen; Mária fájdalmasan nyújtotta ki kezét utána és nézett véres lábnyomaira. Most azonban láttam, hogy a Szent Szűz és Magdolna, midőn a nép inkább a másik oldal felé fordult, az ostorozó térhez közeledett. A többi szentasszonyoktól és néhány, hozzájuk csatlakozó jó embertől körülfogva és fedezve, az ostorozó oszlop mellett leborultak a földre és azokkal a kendőkkel felitatták Jézus szent vérét mindenütt, ahol csak egy cseppet találtak.

 

Részletes leírás:

1. Jézus megostorozása

Pilátus, ez a hitvány, ingatag bíró, már többször kimondta az ellentmondó szavakat: „Én nem találok semmi vétket benne, tehát megfenyíttetem és elbocsátom”; de a zsidók kiabálása egyre tovább harsogott: „Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!” Mindazáltal Pilátus előbb megkísérelte szándékát keresztülvinni; parancsot adott tehát, hogy Jézust római módon ostorozzák meg. Ekkor a poroszlók Jézust, a megkínzott, összevert, összeköpdösött Üdvözítőt rövid botjaikkal durván taszigálva és verve kivezették a tomboló és üvöltő nép között a Forumra, északra Pilátus házától, közel a praetoriumhoz, egy ostorozó oszlophoz, amely itt a piacteret körülvevő csarnokok egyike előtt állott.
Jöttek a hóhérszolgák korbácsaikkal, virgácsaikkal és köteleikkel, melyeket az oszlopnál ledobtak Jézus elé. Hatan voltak, barnaképű emberek, kisebbek, mint Jézus, bozontos kondor hajjal; ritkás, zilált, tüskés szakállal; összes ruhájuk egyetlen kötény volt ágyékuk körül, rossz sarujuk és egy darab bőr vagy valami más ócska kacat, amely oldalt nyitva skapulárészerűen fedte felső testüket; karjaik meztelenek. Hitvány gonosztevők voltak, Egyiptom vidékeiről, akik mint rabszolgák és fegyencek itt dolgoztak építkezéseknél és csatornázásoknál. Ilyenek közül a leggonoszabbakat és legelvetemültebbeket válogatták ki a praetoriumban ilyen hóhérmunkára.
Ezek az emberi fenevadak ugyanezen az oszlopon már sok nyomorult bűnöst korbácsoltak halálra. Valami állati és ördögi volt lényükben, és rendszerint jóformán részegek voltak. Vad dühvel, ütlegelve ráncigálták az Urat az oszlophoz, pedig hiszen ment önként. Ez az oszlop szabadon áll, nem támasztéka semmiféle építménynek. Olyan magas, hogy egy megtermett ember kinyújtott kézzel elérheti felső, gömbölyű végét, melyre vaskarika van erősítve. Hátul, középmagasságban szintén karikák és kampók vannak rajta. Lehetetlen elmondani azt a barbár durvaságot, ahogyan ezek a dühödt ebek még ezen a rövid úton is bántalmazták az Urat; letépték róla a heródesi gúnyköpenyt és majdnem levágták szegény Jézust a földre.
Az Úr remegett és reszketett az oszlop előtt; a szoros megkötözéstől megdagadt és véres kezeivel maga vetette le lázas sietséggel utolsó ruháját, miközben hóhérai egyre taszigálták és ráncigálták. Imádkozott és forrón könyörgött mennyei Atyjához. Minthogy most az altestét fedő utolsó ruhadarabját is le kellett oldania, az oszlop felé fordult, hogy legalább így rejtse meztelenségét; és fejét egy pillanatra a fájdalomtól teljesen megtört Anyja felé fordította, aki a szentasszonyokkal a vásárcsarnok egyik zugában állt, és így szólt Anyjához: „Fordítsd el rólam szemedet!” Nem tudom, hangosan mondta-e ezt hallható szóval, vagy csak benső hangon; de én tudtam, hogy Mária meghallotta, mert láttam, hogy e pillanatban elfordult és ájultan roskadt a lefátyolozott asszonyok karjai közé.
Jézus most átkarolta az oszlopot, a pribékek pedig förtelmes szitkok és ráncigálások közben felhúzták kezeit az oszlop tetejéig és a vasgyűrűhöz kötözték s ekképp egész testét úgy nyújtották ki a magasba, hogy alig tudott megállni alul szorosan az oszlop aljához kötözött lábain. Ott állt tehát a Szentek Legszentebbje teljes emberi meztelenségében, véghetetlen szorongásában és szégyenkezésében, a latrok oszlopán kifeszítve! Most két vad pribék nekiesett és vadállati vérszomjjal kezdte szétmarcangolni szentséges testének egész hátsó oldalát. Ennek a két első pribéknek korbácsai vagy virgácsai úgy látszottak, mintha fehér nyers favesszőkből volnának; de lehet, hogy erős ökörinakból vagy kemény fehér szíjakból font kötegek voltak.
Urunk és Üdvözítőnk, Isten Fia, igaz Isten és igaz ember, vergődött és vonaglott, mint egy nyomorult féreg, a gonosztevők ostorcsapásai alatt. Nyögött és sóhajtozott, és egy tiszta, édesen csengő jaj szó, mint szeretetteljes imádság marcangoló kínok közt, hatott át kínzóinak süvöltő vesszőcsapásain. Néha-néha elnyelte ezeket a siralmas, szent, áldásteljes panaszhangokat a nép és a farizeusok ordítása, mint egy rémületes fekete viharfelhő; tömegben kiáltották: „E1 vele! Feszítsd meg őt! Mert Pilátus még mindig tárgyalt a néppel; valahányszor a tömeg zsivaját néhány szóval félbe akarta szakítani, előbb kürtszó hangzott fel, hogy csendet teremtsen; aztán ismét hallatszottak az ostorcsapások, Jézus jajszava, a pribékek káromkodásai és az áldozati bárányok bégetése. Ezeket innen keletre, a Juh-kapu melletti úsztatóban mosták meg nagyjából, aztán bekötött szájjal vitték őket egészen a tiszta templomútig, hogy közben be ne piszkolódjanak, majd kint körülterelték őket a nyugati oldalra, és ott szertartás szerint mosták meg. Volt valami leírhatatlanul megható ebben a tehetetlen bégetésben; ezek voltak az egyedüli hangok, melyek egyesültek Jézus sóhajtásaival.
A zsidó nép az ostorozó-tértől bizonyos távolságban tartózkodott, körülbelül egy utca szélességnyire. Helyenkint római katonák állottak, különösen az őrségház felé. A tér közelében mindenféle csőcselék hullámzott hallgatva vagy gúnyolódva; láttam, hogy egyik-másik mégis meghatódott; s akkor úgy tűnt, mintha Jézusból fénysugár vetődött volna rája.
Láttam hitvány, félmeztelen fickókat, amint az őrség háza mellett friss virgácsokat készítettek, mások meg elmentek töviskoronát hozni. A főpapok poroszlói és az ostorozók azonban összeköttetésben voltak egymással; amazok dugdosták ezeket pénzzel és vitettek nekik nagy korsóban valami sűrű vörös nedűt, amiből ezek hörpentgettek, annyit, hogy egészen megvadultak és részegek lettek. Negyedóra múlva a két pribék abbahagyta az ostorozást, és a másik kettővel nekiláttak megint az ivásnak, Jézus teste egészen barna, kék és piros volt már, telis-tele daganatokkal, és vére csurgott lefelé. Reszketett és vonaglott. Szidalom és csúfolódás hangzott minden oldalról.
Ez éjjel hideg volt; reggel óta mostanáig nem derült ki az ég; rövid jégeső-záporok hullottak, a nép nagy ámulatára. Déltájban kiderült és sütött a nap.
Most a második pár ostorozó pribék esett neki Jézusnak újult dühvel; ezek valami fodros, tövisszerű virgácsokkal dolgoztak, melyekbe gombok és szögek voltak tűzködve. Vad ütéseik alatt felszakadtak Jézus testének minden hegei, vére körös-körül fröccsent, a hóhérok karjait is elborította. Az Úr nyögdécselt és imádkozott és vonaglott kínjában.
Most sok idegen vonult át tevéken a Forum előtt; rémület és szomorúság ült ki arcukra, midőn a néptől megtudták, mi történik itt. Utasok voltak, akik részint már megkeresztelkedtek, részint hallották Jézus hegyi tanításait. A kiabálás és zsivajgás Pilátus háza előtt egyre tartott.
A következő két pribék korbácsokkal verte Jézust. Ezek a korbácsok vasnyélbe erősített kis láncok és szíjak voltak, melyek vaskampókban végződtek; ezek aztán egész darabokat szaggattak ki Jézus hátának bőréből és húsából. Ó, ki tudná leírni ezt az iszonyatos, siralmas látványt!
De még nem volt elég a borzalmakból. Leoldották Jézus kötelékeit és most háttal kötözték az oszlophoz; és mivel már annyira elgyöngült, hogy nem tudott megállni, vékony kötelekkel odakötözték mellén, karjai és térdei alatt az oszlophoz, kezeit pedig az oszlop közepén hátra kötötték. Kínosan összehúzódott, vérrel és sebekkel fedett ágyéka és altestének széttépett bőre alig takarta meztelenségét. Mint dühödt ebek támadtak rá a pribékek; egyiknek bal kezében vékonyabb korbács volt, s azzal Jézus arcát verte össze. Nem maradt egyetlen ép hely Urunk testén; vérző szemével ránézett hóhéraira és irgalomért könyörgött; de azok csak annál vadabbul estek neki, s Jézus egyre halkabban nyögdécselte: „Jaj, jaj!”
A rettenetes ostorozás jó háromnegyed óráig tartott. Ekkor egy apró idegen férfi, rokona a Jézus által meggyógyított vak Ktezifonnak, haragosan odarohant az oszlop mögé, egy görbe késsel kezében és kiabált:
– Hagyjátok abba! Ne verjétek halálra ezt az ártatlan embert!
A részeg pribékek meghökkenve álltak meg, amaz pedig egyetlen metszéssel hirtelen elvágta Jézus köteleit, melyek hátul az oszlopon egy csomóba voltak egy szeghez erősítve, aztán elszaladt és eltűnt a tömegben. Jézus egész vérző testével szinte ájultan rogyott az oszlop tövéhez, saját vére tavába. A pribékek otthagyták; ittak és odakiáltottak a hóhérinasoknak, akik az őrség házában foglalatoskodtak, hogy fonják meg a töviskoronát.
Jézus még ott feküdt vérző sebeivel az oszlop tövében és vonaglott kínjában, mikor láttam, hogy néhány szemérmetlenül öltözött ledér nő vonul el arra; kézen fogták egymást és csendesen megálltak Jézus előtt és finnyás undorral néztek rá; ekkor sebei még jobban fájtak neki és eltorzult arcát szánalmasan feléjük emelte. Erre amazok tovább mentek, a poroszlók és katonák pedig kacagva kiáltoztak utánuk mindenféle piszkos szavakat.
Az ostorozás alatt többször láttam, hogy szomorú angyalok jelentek meg Jézus körül; és hallottam, amint ő keserves, szégyenletes kínjai közt folytonosan imádkozva teljesen átadta magát Atyjának az emberek bűneiért. Most pedig, amint ott feküdt vérében az oszlop tövén, láttam, hogy egy angyal csillapítja, úgy tetszett, mintha valami fénylő falatot nyújtott volna neki.
Ekkor ismét odaléptek a pribékek és megrugdosták, hogy keljen föl: ők még nincsenek készen a királlyal! Jézus a földön csúszva igyekezett elérni derékkötényét, mely oldalt hevert; de az elvetemült fickók gúnyröhejjel rugdalták ide-oda a ruhadarabot, úgyhogy szegény Jézus véres meztelenségében, mint egy eltaposott féreg volt kénytelen a földön csúszni-mászni, míg végre elérte övruháját és betakarhatta szétmarcangolt ágyékát. Aztán ütlegekkel és rúgásokkal ingadozó lábára állni kényszerítették és nem engedtek neki időt arra, hogy magára öltse felsőruháját; csak úgy rádobták vállára. Miközben kerülő úton sietve az őrség házához hajtottak, ezzel a ruhával törölte le a vért arcáról. Ugyan hamarább odaértek volna az ostorozó térről, hiszen a csarnokok az épület körül nyitottak voltak, úgyhogy oda lehetett látni a folyosóra, ahol a latrok és Barabbás feküdtek megkötözve; de a poroszlók Jézust el akarták vezetni a főpapok ülései előtt, akik javában kiabálták: „El vele! El vele!” és utálattal fordultak el tőle. Jézust az őrség-ház belső udvarába vitték; ott e pillanatban nem volt egy katona sem, hanem mindenféle rabszolgák, poroszlók, csirkefogók és egyéb söpredék.
Látva a nép nagy izgatottságát, Pilátus a római őrségnek erősítést rendelt az Antonia-várból. A csapatok rendben körülzárták az őrség épületét. Szabad volt ugyan beszélgetniök, nevetgélniük és Jézus kigúnyolásában is résztvenniök, de a glédában kellett maradniok. Pilátus ezzel akarta a népet féken tartani és tiszteletet parancsolni. Mintegy ezerfőnyi katonaság volt együtt.

2. Mária Jézus megostorozása alatt

A Szűzanyát szent Fia megostorozása alatt állandó révületben láttam; ami Fiával történt, azt mind látta és szenvedte ő is bensőleg, kimondhatatlan szeretetben és szenvedésben. Gyakran halk panaszhangok siklottak ki ajkán; szeme már gyulladt volt a könnyektől. Lefátyolozott fejjel feküdt nénje, Héli felesége, Mária karjaiban, aki már nagyon idős volt és nagyon hasonlított anyjához, Annához. Kleofás felesége, Mária is ott volt és leginkább anyja karjába kapaszkodott. Jézus és Mária szent barátnői mind be voltak burkolózva és lefátyolozva; fájdalmukban és aggodalmukban remegve, halk siránkozással szorongtak a Szűzanya körül, mintha saját halálos ítéletüket várnák. Mária hosszú, csaknem égszínkék ruhát viselt, azon hosszú fehér köpenyt és sárgásfehér fátyolt. Magdolna teljesen megrendült és zavart volt a fájdalomtól és a sok siránkozástól; haja kibontva a fátyol alatt.
Láttam, hogy midőn Jézus a megostorozás után leroskadt az oszlop tövébe, Claudia Procle, Pilátus felesége, a Szűzanyának egy csomag nagy kendőt küldött. Már nem tudom biztosan, vajon azt hitte-e, hogy Jézust szabadon fogják bocsátani és akkor az Úr Anyja bekötözheti azokkal Fia sebeit; vagy pedig a jószívű pogány nő arra a célra küldte, amire Mária azokat felhasználta.
A Szűzanya, amint magához tért, látta megkínzott Fiát a pribékektől előre hajszoltatni; Jézus letörölte a vért ruhájával szeméről, hogy Anyjára nézzen; Mária fájdalmasan nyújtotta ki kezét utána és nézett véres lábnyomaira. Most azonban láttam, hogy a Szent Szűz és Magdolna, midőn a nép inkább a másik oldal felé fordult, az ostorozó térhez közeledett. A többi szentasszonyoktól és néhány, hozzájuk csatlakozó jó embertől körülfogva és fedezve, az ostorozó oszlop mellett leborultak a földre és azokkal a kendőkkel felitatták Jézus szent vérét mindenütt, ahol csak egy cseppet találtak.
Jánost most a szentasszonyok között láttam, akik körülbelül húszan voltak. Simeon fia, Obed fia, Veronika fia, valamint Aram és Themeni, Arimateai József két unokaöccse, nagy aggodalommal és szomorúsággal telve a templomban voltak elfoglalva.
A Szűzanya szemei ma csaknem vérvörösek voltak a sírástól. Csodálatraméltó és leírhatatlan, milyen egyszerű, őszinte és nyílt az ő egész megjelenése. De most, bár tegnap óta és egész éjszaka rémületben, szorongásban és könnyek közt járta be a Jozafát-völgyét és Jeruzsálem utcáit, és a néptömegek közt kellett szorongania, öltönye mégis egész tiszta és egyáltalán nincs szétzilálva. Nincs ruhájának egy ránca sem, amely ne volna – hogy így mondjuk – szentséggel telve. Minden oly egyszerű és őszinte rajta, oly komoly, tiszta és ártatlan. Tekintete oly nemes, és fátyla oly egyszerű, tiszta ráncokat vet, ha fejét kissé megfordítja. Mozdulatai nem hevesek, s a legszívszaggatóbb fájdalomban is minden cselekedete egyszerű és nyugodt. Ruhája ugyan nedves az éjjeli harmattól és tenger könnyeitől, de tiszta, ép és rendezett. Kimondhatatlanul és egészen érzékfölötti módon szép ő; mert minden szépség rajta egyúttal szeplőtelenség, igazság, egyszerűség, méltóság és szentség.
Magdolna ellenben egészen más jelenség. Magasabb és teltebb; alakjában és mozgásában sokkal több formát mutat; de szenvedélyessége, bűnbánata és szörnyű fájdalma minden szépségét lerontotta; most csaknem ijesztő, szinte rút, szenvedésének féktelenségétől. Ruhája nedves és sáros, rendetlenül és tépetten lóg le róla; hosszú haja kibontva és ziláltan hull le tépett nedves fátyla alól. Teljesen össze van törve; nem gondol egyébre, mint fájdalmára és csaknem olyan, mint egy őrült. Sokan vannak itt Magdalából és környékéről, akik még látták az ő előbbi bűnös életét; és mivel sokáig elrejtetten élt, most mindenki ujjal mutat reá és gúnyolja zavart külseje miatt; sőt némely hitvány magdalaiak sárral dobálták meg, amint elmentek mellette; de ő nem tud semmiről, annyira elmerült szenvedésében.
Körülbelül reggeli kilenc óra volt a megostorozás után.

3. TITOK – Akit érettünk tövissel koronáztak

 

A tövissel való megkoronázás

Jézus megkoronázása és kigúnyolása az őrség házának belső udvarában történt, mely a Forumon a börtönök felett volt. Oszlopok vették körül, bejáratai nyitva voltak. Mintegy ötvenen voltak a hitvány gazemberek a nép söpredékéből, börtönőrök szolgái, poroszlók, suhancok, rabszolgák és az ostorozó szolgák, akik Jézusnak e bántalmazásában tevékeny részt vettek. Eleinte a nép is odatolongott, de csakhamar ezer római katona vette körül az épületet. Arcvonalban álltak, de azért ők is nevettek és gúnyolódtak, és ezzel újabb biztatásokat adtak Jézus kínzóinak a hencegésre, hogy kínzását fokozzák; mert a katonák nevetése és tréfái ösztönözték őket, mint a taps a színészeket.
Egy régi oszlop lábát a középre hengerítették; ennek közepén volt egy lyuk, amelynél fogva az oszlop valaha meg volt erősítve; rátettek egy kerek, alacsony zsámolyt, melyen hátul fogantyú volt és csupa gonoszságból hegyes köveket és éles cserepeket raktak rá.
Most megint leszaggatták Jézus sebekkel borított testéről minden ruháját és egy ócska, piros, rongyos rövid katonaköpenyeget adtak rá, mely térdéig sem ért. Itt-ott sárga bojt-rongyokat akasztottak rá. Ez a köpeny a poroszlók kamrájának egy zugában hevert; a megkorbácsolt gonosztevőkre szokták ráadni, vagy gúnyból, vagy vér felszárítására. Most Jézust a kövekkel és cserepekkel fedett székhez hurcolták és összesebzett, meztelen testét durván rálökték. Aztán fejére tették a töviskoronát. Ez a korona párarasznyi magas és sűrű volt, mesterien megfonva; fölül kiálló karimával. Mint egy kötést, úgy tették fejére és hátul szorosan megkötötték s ekképp olyan süvegkorona formája volt. A bozótban termett, háromujjnyi vastag tüskéből fonták meg ügyesen, a tüskéket szándékosan befelé fordítva. Háromféle tövisből volt, amilyen nálunk is terem: varjútüskéből, kökény és galagonya töviséből. Fölül egy kiugró peremet fontak rá olyan szederféle tüskéből, ezzel fogták meg és igazították a fejre a koronát. Láttam a tájat is, ahol a suhancok a tüskét szedték. Aztán egy vastag, buzogányvégű nádszálat adtak Jézus kezébe. Mindezt csúfondáros ünnepélyességgel tették, mintha csakugyan valóságos királlyá koronáznák. Majd kivették kezéből a nádat és azzal erősen rásújtottak a töviskoronára; egyszerre elborította szemét a vér. Térdet hajtogattak előtte, nyelvüket öltögették rá, arcul ütötték és köpték s kiabáltak: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Nagy gúnyröhejjel felfordították székestül és ismét feltaszigálták.
Nem vagyok képes elmondani, mi minden gazságot kieszeltek ezek a förtelmes fickók Jézus csúfságára. Ó, mily rettentően gyötörte a szomjúság; mert az embertelen ostorozás okozta szétmarcangoltság folytán sebláza volt. Reszketett; oldalain a hús itt-ott a csontokig ki volt szaggatva; nyelve görcsösen összezsugorodott, csak szent fejéről lecsurgó vére könyörült izzó száján, mely epedőn nyitva volt. Az elvetemedett népség pedig éppen nyitott száját választotta ki undok nyálának céltáblájául, így bántalmazták Jézust egy félóra hosszat s a cohors, mely a praetoriumot glédában állva körülvette, nevetett és mulatott ezen.

 

4. TITOK – Aki érettünk a keresztet hordozta

 

A keresztút – a látomás alapján

 

1. Jézus vállára veszi a keresztet

Midőn Pilátus elhagyta az ítélőszéket, a katonák egy része követte őt és sorfalat állt a palota előtt. Egy kis raj maradt az elítéltek mellett. Huszonnyolc felfegyverzett farizeus (köztük az a hat, akik jelen voltak Jézus elfogatásán az Olajfák-hegyén) lovon érkeztek a Forumra, hogy a menetet kísérjék. A poroszlók Jézust a Forum közepére vezették; több rabszolga a nyugati kapun át már hozta a keresztfát és nagy puffanással dobta a földre Jézus lába elé. A két vékonyabb ág még csak rá volt kötve kötéllel a széles, nehéz törzshöz; az ékeket, lábtuskót s az utólag faragott felső toldalékot, meg egyéb szerszámokat hóhérinasok hozták.
Mikor a keresztet ledobták a földre, Jézus letérdelt melléje, átkarolta és háromszor megcsókolta, és megható hálaimát rebegett halkan mennyei Atyjának, az emberiség megváltásának megkezdéséért. Miként a papok a pogány országokban átölelik az új oltárt, úgy ölelte át az Úr az ő keresztjét, az elégtételadói, véres áldozat örök oltárát. A poroszlók azonban egyenes térdeplő helyzetbe rántották őt, és kénytelen volt nagy fáradságosan, csekély és durva segítséggel, a nehéz gerendát jobb vállára venni és jobb karjával átfogni. Láttam, hogy angyalok segítenek neki láthatatlanul, különben nem bírta volna ezt egyedül megtenni. Ott térdelt, meggörnyedve a súlyos teher alatt. Mialatt Jézus imádkozott, más hóhérok a két latorral foglalkoztak: keresztjüknek a törzstől még külön levő ágait keresztben a nyakukra tették és felhúzott kezeiket szorosan hozzákötözték. Ezek a keresztágak nem voltak egyenesek, hanem kissé görbék; a megfeszítéskor ezeket a törzs felső végére erősítették; a törzseket a szerszámokkal rabszolgák vitték utánuk.
Most felharsant Pilátus lovasságának kürtje; az egyik lovas farizeus Jézushoz ugratott, aki még ott térdelt drága terhével és kiáltott:
– Most aztán vége a szép beszédeknek! Rajta, szabaduljunk meg végre tőle! Előre, előre!
Ekkor felrántották Jézust, és most reánehezedett vállára a kereszt egész terhe, melyet érettünk viselni akart és melyet nekünk a mi szenvedéseinkben utána kell vinnünk az ő szentséges, örök-igaz szavai szerint.
És megindult a Királyok Királyának a földön oly gyalázatos, a mennyben oly dicsőséges diadalmenete…
A kereszt törzsének alsó végére két kötelet kötöttek és két poroszló ezeknél fogva fölemelte a keresztet, hogy ne súrolja a földet, hanem lebegjen. Jézustól bizonyos távolságban négy poroszló ment, ezek fogták a négy kötelet, amelyek a Jézus derekára kötött bilincsövre voltak kapcsolva. Köpenyét feltűrték és derekára kötötték. Jézus így, az összekötözött keresztfa-darabokkal vállán, élénken emlékeztetett engem Izsákra, aki szintén maga vitte a hegyre a fát saját feláldozására. A kürtszó most jelt adott, hogy a menet induljon. Pilátus maga is ki akart vonulni egy csapattal, hogy elejét vegye a városban esetleg kitörő zendülésnek. Lovon ült, teljes fegyverzetben, tisztjeitől és egy szakasz lovas katonától körülvéve; aztán jött egy 300 főnyi gyalogos csapat; mind Itália határvidékeiről és Svájcból való emberek.
A menet élén egy kürtös haladt, aki minden utcasarkon megfújta kürtjét és kikiáltotta az irányt. Néhány lépésnyire mögötte vonult egy sereg suhanc és csőcselék; ezek vitték az italt, köteleket, szegeket, ékeket és mindenféle szerszámokat kosarakban; erősebb szolgák póznákat, létrákat vittek és a latrok keresztjeinek törzseit. A létrák csak póznák voltak, melyekbe fogak voltak beledugva. Aztán következett néhány lovas farizeus, majd egy fiatalember; ez vitte a kereszt feliratát maga előtt, vállán pedig egy póznára tűzve a töviskoronát, mert a kereszthordozás alatt azt a fejen viselni lehetetlen volt. Ez az ifjú nem volt nagyon rosszlelkű.
Utána jött Urunk és Megváltónk, a keresztfa súlyos terhe alatt meggörnyedve és támolyogva, összekorbácsolva, összeverve, halálosan kimerülve. A tegnapi Utolsó Vacsora óta étlen-szomjan, álmatlanul, folytonos halálos bántalmazás között, a vérveszteségtől, sebektől, láztól, szomjúságtól és a megnevezhetetlen belső kíntól és iszonyattól kimerülve, ingadozva és görnyedten vánszorgott fölsebzett mezítelen lábával. Jobb keze átfogta a súlyos terhet jobb vállán, bal keze mindegyre fáradtan igyekezett fölemelni bizonytalanul lépkedő lába elől a járást akadályozó bő ruhát. Négy poroszló fogta a bilincsövre kapcsolt köteleket és tartotta meglehetős távolságban. A két elül haladó poroszló előre ráncigálta, a két mögötte jövő pedig hajszolta; így aztán járása nem lehetett biztos és a kötelek mindig akadályozták abban, hogy ruháját fölemelje. Kezei a korábbi szoros megkötözéstől sebesek és dagadtak voltak. Arca vérrel és daganatokkal borítva, haja és szakálla zilált és a vértől összetapadt, a teher és a kötelékek a nehéz gyapjúruhát benyomták össze-sebzett testébe és a gyapjú beletapadt az újból felszakított sebekbe; körülötte csupa gúny és gonoszság; ő maga kimondhatatlanul nyomorult, kínnal és szeretettel telve; ajka imádkozó, szeme könyörgő, megbocsátó és fájdalommal teljes. Mögötte a két poroszló, aki a kereszt törzsének végét a rákötött kötéllel a magasba emelve csak növelte Jézusnak a kereszthordozás fáradságát, mert a folytonos emeléssel és leengedéssel az egyensúlyt egyre változtatták.
A menetet két oldalt lándzsás katonaság kísérte. Most következett a két lator; két pribék vezette mindegyiket; nyakukon vitték keresztjük görbe, a törzstől még külön levő ágait, karjaik kifeszítve azoknak végéhez voltak kötözve; csak ágyékkötényük volt rajtuk, felső testüket ujjatlan, oldalt nyitott átvető fedte; fejükön szalmasapkát viseltek. Kissé mámorosak voltak valami italtól, amit adtak nekik. De a jobb lator mégis csöndesen viselkedett, a másik azonban szemtelenkedett, dühöngött és káromkodott. A poroszlók apró, barna, zömök fajta volt, rövid, fekete kondor, gyapjas hajú; szakálluk alig volt, csak itt-ott egy-egy szőrpamacs. Arcuk nem volt zsidós; csatornamunkások voltak egy egyiptomi rabszolgatörzsből. Valósággal állatias formájuk volt. A latrok mögött a lovas farizeuscsapat fele zárta be a menetet. Ezek a lovasok egyenkint haladtak az egész felvonulás alatt a menet körül ide-oda, hogy azt hajszolják és rendben tartsák. A csőcselék között, mely a szerszámokkal a menet élén haladt, akadt egy pár hitvány zsidó suhanc is, akik maguk tolakodtak oda.
Jelentékeny távolságban következett Pilátus és kísérete. Ezt a csapatot egy lovas kürtös nyitotta meg, mögötte jött Pilátus hadi öltönyben, két tiszt között egy raj lovas élén, melyet háromszáz gyalogos követett. Pilátus csoportja áthaladt a Forumon, de azután egy széles utcára tért le.
A menetet Jézussal hátsó épületek között egy nagyon szűk utcán vezették végig, hogy a népnek helye maradjon a templom felé vezető utakon, és hogy Pilátus csapatának se legyen útjában.
A néptömeg legnagyobb része mindjárt az ítélethirdetés után mozgásba jött. A legtöbb zsidó hazament vagy a templomba; reggel máris sok időt mulasztottak, tehát siettek, hogy a húsvéti bárány leölésének előkészületeit folytassák; de azért még mindig nagy nézőtömeg maradt ott mindenféle népségből: idegenek, rabszolgák, munkások, gyerekek, asszonyok és mások; ezek kerülő utakon előre rohantak, hogy itt-ott még egyszer láthassák a szomorú menetet. Azonban a római katonák csapata megakadályozta őket abban, hogy közvetlenül a menethez tolakodjanak, ezért mindegyre kerülő utakon oldalt kellett előrefutkosniok. A nép zöme kifelé áramlott a Golgothára.
A szűk utca, melyen eleinte vezették Jézust, alig egypár lépés széles volt; hátsó épületek között, sok szemét és piszok között kanyargott. Jézusnak itt is sokat kellett szenvednie: a poroszlók még jobban lökdösték, az ablakokból és falrésekből a csőcselék és rabszolgák, akiknek ott dolguk volt, gúnyolták, sárral és konyhahulladékokkal dobálták meg, gonosz fickók piszkos, bűzös trágyalével öntötték le; sőt gyermekek is arra vetemedtek, hogy kötényükbe követ szedtek és átszaladva a meneten, lábai elé szórták az útra, szitkozódva és káromkodva, így cselekedtek a gyermekek vele, aki annyira szerette, megáldotta és boldogoknak magasztalta a gyermekeket!

2. Jézus először esik el a kereszt alatt

A szűk utca a vége felé ismét balra kanyarodik, szélesebb lesz és kissé fölfelé emelkedik. Ott egy földalatti vízvezeték nyúlik be erre a Sion-hegyéről; azt hiszem, ez a Forum mellett folyik el, ott, ahol a mélységben is boltozott folyókák futnak a Juh-kapunál levő úsztatóhoz. Hallottam a víz bugyborékolását és csörgedezését a csövekben. Itt a vízvezeték emelkedése előtt van egy mélyebb hely, ahol eső idején összegyűlik a víz és a sár, s ezért, hogy át lehessen menni rajta, egy nagy kő van beleállítva, mint sok jeruzsálemi utcán, amelyek némely helyen nagyon gödrösek. Midőn a szegény Jézus súlyos terhével ideér, nem tudott tovább menni. A pribékek irgalmatlanul ráncigálták és hajszolták; ekkor az isteni Kereszthordozó a kiálló kövön egész hosszában a földre esett, a keresztfa pedig melléje zuhant. Hóhérai átkozódva rángatták és rugdalták; a menet megakadt és nagy torlódás és tolongás keletkezett Jézus körül. Hiába nyújtotta kezét, hogy valaki fölsegítse. „Ó, hiszen mindjárt vége lesz!” mondotta, és imádkozott. A farizeusok pedig kiabáltak: „Fel! Rántsátok fel őt, különben meghal kezünk között!” Itt-ott az út szélén lehetett látni síró asszonyokat gyermekeikkel, akik ijedelmükben nyöszörögtek. Természetfölötti segítséggel Jézus fölemelte fejét, és az ördögi kölykök, ahelyett, hogy segítettek volna neki, megint fejébe nyomták a töviskoronát. Rémes bántalmazások közben ismét talpra rángatták, ismét vállára tették a keresztet, úgy hogy tövisektől megkínzott fejét rettentő helyzetben egészen oldalra kellett hajtania, hogy a széles töviskorona mellett elférjen vállán a nehéz kereszt. Így támolygott újabb, fokozott kínok közt fölfelé az emelkedő széles utcán.

3. A keresztvivő Jézus és Anyja – Jézus második elesése a kereszt alatt

A fájdalomtól teljesen összetört Szűzanya körülbelül egy órával előbb, amikor az igazságtalan ítéletet kimondották Fia fölött, Jánossal és néhány asszonnyal elhagyta a Forumot. Ismét bejárták Fia szenvedésének sok szent helyét, és amint a nép futkosása, a kürtök harsogása, Pilátus és katonái megjelenése a keserves keresztút megkezdését jelentette, Mária nem bírta ki tovább: látnia kellett isteni gyermekét kínszenvedésében; megkérte tehát Jánost, vezesse olyan helyre, ahol Jézus át fog vonulni.
Lejöttek a Sion tájáról. Elhaladtak a törvénytér egyik oldalán át, melyet Jézus az imént hagyott el, majd kapukon és fasorokon keresztül, melyek máskor zárva szoktak lenni, de most nyitva voltak, s a nép áramlott rajtuk ki és be. Aztán egy palota nyugati oldala mentén mentek végig; ennek a palotának egyik kapuja abba az utcába nyílik, melybe a menet Jézus első esésekor befordult. Már nem tudom bizonyosan, vajon ez a ház Pilátus lakosztályainak egyik szárnya-e, mely udvarok és fasorok által van összeköttetésben amazokkal; vagy pedig (amint ma jut eszembe) Kaifás főpap tulajdonképpeni lakása; mert a Sionon álló csak hivatali épület. János egy jólelkű szolgától vagy kapustól kieszközölte az engedélyt, hogy Máriával és kíséretével a másik oldalra mehessenek át; a szolga kinyitotta nekik a túlsó kaput. Velük volt Arimateai József egyik unokaöccse, és Zsuzsanna, Johanna Chusa, meg Salome.
Midőn a szegény Szűzanyát sápadtan, vörösre sírt szemekkel, reszketve és ingadozva, tetőtől-talpig egy kékes-szürke lepelbe burkolózva, a többiekkel ezen a házon áthaladni láttam, szívszaggató borzadás fogott el. A házak fölött keresztül már idehallatszott a közeledő menet zaja és kiabálása, a kürtök harsogása és az utcasarkokon a kikiáltó hangja, mely jelentette, hogy valakit visznek keresztre feszíteni. Midőn a szolga kinyitotta a kaput, a lárma még hallhatóbb és rettentőbb lett. Mária imádkozott és kérdezte Jánostól: „Lássam-e, vagy siessek el innen? Hogyan bírom ki?” János felelé: „Ha most nem maradnál itt, később mindig nagyon fájlalnád”. Erre kiléptek a kapu alól és jobb felé néztek le az útra, mely itt kissé emelkedett és éppen ott lett sík, ahol Mária állt.
Ó, hogyan szurkálta át szívét a harsona hangja! A menet közeledett, már csak mintegy nyolcvanlépésnyire volt tőlük, mikor kiléptek az útra. Most nem jött elül a nép, csak oldalt és hátul tolongott egy-egy csoport. A csőcselék zöme, mely utolsónak hagyta el a törvényteret, szétoszlott a mellékutcákra és azokon át szaladt előre, hogy jó helyeket foglaljon le a bámészkodásra.
Amint a hóhérszolgák csoportja közeledett a kínzóeszközökkel, Jézus Anyja reszketett és nyöszörgött, és kezét tördelte. Egy gyerek azt kérdezte a mellette elvonuló néptől:
– Ki ez az asszony, aki ilyen keservesen jajgat?
– A Galileai anyja, – felelt valaki.
Erre a szemtelen fickók kiröhögték és kicsúfolták a siránkozó anyát, ujjal mutogattak rá, sőt egy aljas suhanc fogta a kereszt szegeit és gúnyolódva rázta a Szűzanya arca előtt. De ő csak kezét tördelve nézett Fia után és a fájdalomtól összezúzva a kapu oszlopának támaszkodott. Sápadt volt, mint egy halott, ajkai kékek.
A farizeusok lovagoltak elül; mögöttük jött az ifjú a felirattal, és – ó jaj! – néhány lépésnyire utána az Isten Fia, a Szent, a Megváltó! – Ott jött támolyogva és görnyedten az ő szerelmes Fia, Jézus; töviskoronás fejét kínosan hajtva félre a vállát nyomó nehéz kereszttől. A poroszlók a kötelekkel rángatták őt előre. Arca sápadt, véres és zúzott volt, szakálla vértől csapzott és összetapadt. Vérbeborult, beesett szemével koronájának borzasztó, kusza tövisfonadéka alól komolyan és részvéttel tekintett gyötrődő Anyja felé, és a kereszt terhe alatt elbotolva másodszor roskadt a földre térdére és kezére. Az Anya, fájdalmának és szeretetének rohamában nem látott katonákat, nem látott hóhérokat, csak az ő szeretett, nyomorult, megkínzott Fiát látta; kezét tördelve sietett a ház kapujától a hajszolódó poroszlók között Jézushoz és átkarolva őt melléje roskadt térdre. Hallottam szavaikat (nem tudom, vajon valóban ajkukkal mondták-e, vagy csak lelkükben): „Fiam!” – „Anyám!”
Nagy zűrzavar keletkezett; János és az asszonyok Máriát vissza akarták húzni, a poroszlók szitkozódtak és gúnyolódtak; az egyik azt mondta: „Asszony! mit akarsz itt? Nevelted volna jobban, akkor nem került volna kezünkbe!” Több katonában némi meghatottságot vettem észre. De a Szűzanyát mégis visszakergették, azonban egy poroszló sem érintette meg. János és az asszonyok elvezették, s ő a kapu sarkában a fájdalomtól halottként esett térdére. Hátat fordított a menetnek, kezei a ferdén felnyúló kapukőhöz tapadtak, amely mellé roskadt. Zöld eres kő volt; ahol térdeit rányomta, lapos gödrök maradtak benne; ahová kezét tette, laposabb nyomok keletkeztek. Tompa lenyomatok voltak, olyanformák, mint mikor az ember a meggyúrt tésztára ráüt. Nagyon kemény kő volt. Láttam, hogy abban az időben, amikor az ifjabb Jakab püspök volt, az első katolikus egyházba, a Bethesda-tavi hitközségbe került. – Már említettem és most még egyszer mondom, hogy nagy, komoly események alkalmával szent érintés által többször láttam létrejönni köveken ilyen nyomokat, mint itt. Olyan igaz ez, mint a szó: „Egy kőnek is könyörületre kell indulnia ezen”; olyan igaz, mint ez a szó: „Ez benyomást tesz”. („A kövek könyörülete” Isten szolgálójának e szavai szerint nem puszta képletes kifejezés; hanem abban áll, hogy a kövek megfelelő érintéstől benyomásokat vesznek föl.) Az Örök Bölcsesség az ő irgalmasságában sohasem szorult a könyvnyomtatás művészetére, hogy valamely szentről vagy szent dologról bizonyságot hagyjon az utókorra. A két tanítvány – minthogy a kísérő lándzsás katonák folyton előre hajszolták a menetet – bevezették Máriát a kapu mögé, melyet aztán bezártak.
Eközben Urunkat a poroszlók ismét talpra ráncigálták s most a keresztet másképp tették vállára. A törzsre kötözött keresztágak meglazultak, s az egyik már csak úgy lógott hurokján a törzsről; az Úr most ezt átfogta karjával s így a kereszttörzs is hátul lejjebb lógott, közelebb a földhöz.
A tömeg között, mely gúnyolódva kísérte a menetet, láttam lefátyolozott síró nőket menni támolyogva.

4. Cyrenei Simon – Jézus harmadik elesése a kereszt alatt

A menet tovább vonult a széles utcán, egy régi belső városfal boltíves kapuján át. E kapu előtt van egy nagy tér; három utca torkollik bele. Itt Jézusnak ismét egy nagy követ kellett átlépnie; megbotlott és elesett; a kereszt melléje zuhant, s ő a kőre támaszkodva, teljesen kimerülten bukott a földre; nem is tudott többé fölegyenesedni. Jólöltözött emberek jöttek éppen arra; a templomba igyekeztek és részvevően kiáltottak föl:
– Ó, ó! Ez a szegény ember meghal itten!
Nagy tolongás támadt; a poroszlók már nem tudták Jézust talpra állítani; mire a menetet vezető farizeusok rászóltak a katonákra:
– Nem tudjuk őt élve kivinni; keressetek valakit, aki segít neki vinni a keresztet!
A középső utcán éppen akkor jött lefelé Cyrenei Simon, egy pogány ember, három fiával. Kertész volt, a keleti városfal melletti kertekben dolgozott. Egy nyaláb rőzsét hozott hóna alatt. Mint sok más munkás, ő is feleségével és gyermekeivel az ünnepekre minden évben bejött Jeruzsálembe, sövényeket nyesni. Nagy volt a tolongás, nem tudott kitérni. Amint öltözetéről felismerték, hogy pogány és alsóbb rangú munkás, a katonák megfogták, odahurcolták és azt követelték, segítsen a Galileai-nak vinni a keresztet. Ő vonakodott és hevesen ellenállt, de azok erőszakkal kényszerítették. Gyermekei sírtak és kiabáltak; néhány asszony, aki ismerte őket, oltalmába vette a gyermekeket. Simont undorodás és ellenkezés fogta el, oly rettenetes nyomorultan és eléktelenítve nézett ki Jézus és ruhája csupa piszok és sár volt. Sírt és oly szánalomra méltóan nézett Simonra, hogy ez kénytelen volt őt felsegíteni a földről. Akkor a poroszlók az egyik keresztkart hátrább kötötték és egy hurokkal, Simon vállára erősítették. Így ment Jézus mögött, akinek most már nem kellett akkora terhet vinnie. A töviskoronát is másképp igazították. Végre a szomorú menet ismét megindult.
Simon negyvenéves, jóerőben levő ember volt. Fedetlen fővel járt, rövid, testhez álló felsőruhát és derekán körülcsavart kötényt viselt; hegyes orrú saruja szíjakkal lábszárára kötve. Fiain tarkacsíkos ruha. Kettő közülük már felserdült: Rufus és Alexander, ezek később a tanítványok sorába kerültek. A harmadik még kisfiú volt; még Istvánnál is, mint gyermeket láttam őt.
Simon nem sokáig vitte a keresztet Jézus mögött, midőn máris mély megindulást érzett.

5. Veronika kendője

A menet most egy hosszú, kissé balra kanyarodó utcába fordult be; ebbe több mellékutca torkollott. Mindenfelől jólöltözött emberek igyekeztek a templom felé; némelyek visszafordultak, abból a farizeusi óvatosságból, hogy tisztátalanokká ne legyenek; mások némi részvétet tanúsítottak. Mintegy kétszáz lépésnyire segített Simon az Úrnak a kereszthordozásban, midőn az utca bal során álló egyik szép házból, melynek előudvarába széles falakkal és csillogó ráccsal védett lépcsős terasz vezet, egy magas termetű, előkelő asszony rohant a menet elé, egy kis leányt vezetve kezénél fogva. Szeráfia volt, Siráknak, a templomtanács tagjának felesége, akit e mai cselekedete miatt Veronikának neveznek, a latin-görög vera ikon (valódi kép) szavak alapján.
Szeráfia otthon finom fűszeres bort készített, azzal a jámbor szándékkal, hogy azzal felüdíti az Urat keserves szenvedés-útján. Fájdalmas várakozásában már egyszer elébe ment a menetnek; láttam őt egy kis lánykával, akit gyermekéül fogadott, már akkor a menet mellett sietni lefátyolozva, amikor Jézus találkozott édesanyjával. De abban a tolongásban nem volt módja szándéka megvalósítására, tehát visszament házába, hogy megvárja a menetet.
Lefátyolozva lépett az utcára, vállán kendővel. A körülbelül kilencéves kislány mellette állt és tartotta a borral telt korsót, lepellel letakarva. A menet odaért. Akik elül mentek, hiába próbálták őt visszazavarni; ő szinte magánkívül volt a szeretettől és részvéttől; a ruhájába kapaszkodó gyermekkel áttört a rohanó csőcseléken, át a katonákon és poroszlókon, Jézus elé lépett és térdre hullva felnyújtotta neki a kendőt, egyik oldalán szétnyitva, e szavakkal esedezve: „Méltass engem arra, hogy Uram arcát felszárítsam!”
Jézus bal kezével megfogta a kendőt és tenyerével véres arcára nyomta, aztán balját a kendővel jobbja felé mozdítva, mellyel a kereszt törzsét átfogta, a kendőt két keze közé szorította és köszönő szóval visszaadta. Szeráfia megcsókolta a kendőt és köpenye alatt szíve fölé rejtette és felállt. Ekkor a kislány félénken fölemelte a magasba a boros edényt, de a katonák és poroszlók szitkozódása miatt lehetetlen volt Jézust fölüdítenie az itallal. Csak cselekvésének gyors merészsége érhetett el annyit, hogy a váratlan esemény körül akkora tolongás támadt, hogy a menet két percre megakadt s így a kendő odanyújtása lehetségessé vált. Azonban a lovas farizeusok és a poroszlók feldühödtek e feltartóztatás miatt, de még inkább Jézus nyilvános tisztelete miatt: kezdték Jézust ütni-verni és rángatni. Veronika a gyermekkel visszamenekült házába.
Alighogy belépett lakosztályába, a kendőt letette az asztalra és ájultan esett össze; a leányka a korsóval nyöszörögve térdelt melléje. Így találta őket egyik ismerősük, aki bejött a lakásba: ott látta Veronikát halottként fekve a szétterített kendő előtt, melyre Jézus véres arca borzalmasan, de csodálatos élesen rá volt nyomódva. A látogató megrémült és magához térítette Veronikát és mutatta neki az Úr arcát. Veronika siránkozva de vigaszteljesen térdelt a kendő elé és felkiáltott:
– Most elhagyok mindent: az Úr emléket adott nekem!
Ez a kendő finom gyapjúból készült, háromszor olyan hosszú volt, mint széles. A nők rendszerint nyakukon viselnek ilyet, néha egy másikat is vállukon lelógatva. Szokás volt bánkódók, sírok, megtörtek, betegek, fáradtak elé lépni vele és arcukat megtörölni, a gyász és részvét jeléül. A meleg égövi országokban ajándékul is szoktak adni egymásnak ilyen kendőket. Ez a kendő Jézus képével ezentúl mindig Veronika ágya felett lógott. Halála után a szentasszonyok révén Jézus Anyjához s tőle az apostolok révén az egyházhoz került.
Szeráfia-Veronika jeruzsálemi születésű volt; nagynénje Keresztelő Jánosnak, mert atyja Zakariás fivérének fia volt. Midőn Máriát hároméves korában a templomi szüzek közé hozták, láttam Joakimot és Annát többek kíséretében bemenni Zakariás atyai házába, nem messze a halpiactól. Zakariásnak egy nagyon öreg rokona lakott ottan; alighanem nagybátyja és Szeráfia nagyatyja. Szeráfiát már akkor jóval idősebbnek láttam, mint Máriát; körülbelül öt évvel lehetett öregebb. Mária és József jegyváltásakor is idősebbnek láttam, mint a Szent Szüzet. Rokona volt az agg Simeonnak is, aki Jézus bemutatásakor azt a jövendölést mondotta; és gyermekkora óta, jóbarátnője volt Simeon fiainak. Ezek már korán örökölték atyjuktól a Megváltó után való epekedést, melyben Szeráfia is osztozott.
A Simeon által fölkeltett üdvösség-várás akkoriban némely jó lelkekben mint titokzatos vágyakozás mindeddig megmaradt; de a nagy többség ebben az időben semmit sem tudott róla.
Midőn a tizenkét éves Jézus ottmaradt a templomban tanítani, Szeráfiát még hajadonnak láttam. Ő küldött Jézusnak élelmet egy kis jeruzsálemi szállásra, negyedórányira Jeruzsálemtől Betlehem felé, ahol tartózkodni szokott, ha nem volt a templomban. Ez ugyanaz a szállás volt, ahol Mária és József egy napot és két éjjelt töltött két öregnél, midőn Betlehemből Jézus születése után a templomba igyekeztek a Gyermeket bemutatni. A két öreg esszénus volt; az asszony Johanna Chusa rokona. Ismerték a szent családot és Jézust. Ez a szállás alapítvány volt szegények számára; Jézus és tanítványai gyakran használták; és én láttam, hogy Jézus utolsó idejében, mikor a templomban tanított, Szeráfia gyakran küldött oda élelmet. De akkor már mások voltak ott a házigazdák.
Szeráfia későn ment férjhez; férje, Sirák, a bibliai Zsuzsanna sarjadéka, a templomi tanács tagja volt. Minthogy Sirák kezdetben nagy ellenszenvvel viseltetett Jézus iránt, Szeráfia sokat szenvedett férjétől Jézussal és a szentasszonyokkal való kapcsolata miatt. Sőt az ura többször be is zárta őt hosszú időre a pincébe. Sirák aztán Arimateai József és Nikodémus révén megtért, megszelídült és megengedte feleségének, hogy Jézust kövesse. Midőn Kaifás törvényt ült Jézus fölött, tegnap éjjel és ma reggel, Sirák Arimateai Józseffel, Nikodémussal és a többi jóérzésűekkel Jézus mellett nyilatkozott és ezekkel együtt elhagyta a szanhedrint.
Szeráfia még most is szép és nemes külsejű nő, bár már bizonyára túl van az ötvenen. Jézus diadalmas bevonulásakor Jeruzsálembe, melyet virágvasárnap ünnepelünk, láttam őt egy gyermekkel karján a többi nők között, amint fátyolát levette fejéről és az útra terítette. Ugyanaz a kendő volt ez, amelyet most egy szomorúbb, de győzedelmesebb diadalmenetben odanyújtott az Úrnak, hogy letörölje vele a kínszenvedés nyomait; ugyanaz a fátyolkendő, mely részvevő szívű tulajdonosának az új, diadalmas Veronika nevet adta, és most az Egyház nyilvános tiszteletének tárgya.

6. Jeruzsálem síró leányai – Jézus negyedik és ötödik elesése a kereszt alatt

Még jókora út volt a kapuig; a talaj itt arrafelé lejt egy kissé. A kapu erős és hosszú. Először egy ívboltozat alatt megy az ember, aztán egy hídon, majd ismét egy ívboltozaton. A kapu délnyugati irányban áll. A kapun kívül a város fala húzódik egy darabon, körülbelül annyira, mint az én lakásomtól a várostemplomig (tehát néhány percnyire), déli irányban, majd jó hosszan nyugatnak, aztán megint délnek a Sion-hegye körül. A kaputól jobbra a fal déli irányban vonul a saroktoronyig, onnan pedig Jeruzsálem északi oldala mentén keleti irányban.
Mikor a kapuhoz ért a menet, a poroszlók jobban kezdtek hajszolódni. Közvetlen a kapu előtt a gidres-gödrös, feljárt úton volt egy nagy pocsolya. A kegyetlen poroszlók húzkodták Jézust előre; a menet összeszorult, Cyrenei Simon oldalt keresett jobb utat, ezáltal a kereszt terhének egyensúlya kibillent, és szegény Urunk negyedszer esett el, belezuhanva a sáros pocsolyába, úgyhogy Simon alig tudta a keresztet fenntartani. Jézus magas, megtört, de hangos szóval jajgatott: „Ó jaj! Jeruzsálem, úgy szerettelek, mint a tyúk, mely szárnya alá gyűjti csibéit! Te pedig ily kegyetlenül kitaszítasz kapudon!” Csupa panasz és fájdalom volt az Úr, de a farizeusok feléje fordultak és szidták: „Ennek a lázítónak még nem elég, amit kapott! Még mindig jár a szája!” stb. Ütlegelték, böködték, kiráncigálták a pocsolyából és hajszolták tovább. Ez az embertelenség fölbőszítette Simont; felkiáltott:
– Ha nem hagytok fel ezzel a gazsággal, ledobom ezt a keresztet, ha agyonvertek is!
Mindjárt a kapu előtt az országútból jobb felé egy hepe-hupás, nem széles dűlőút ágazik ki északnak a Kálvária-hegye felé. Maga az országút nem messze innen háromfelé válik: balra délnyugatnak Betlehem felé, Gihon-völgyén keresztül; középütt nyugatnak Emmaus és Joppe felé, és jobbra északnyugatnak a Kálvária-hegye körül a saroktorony felé, mely Bethsur irányában nyílik. Innen a kaputól, melyen át Jézust kivezetik, balra, délnyugat felé lehet látni a betlehemi kaput. Ez a két kapu van legközelebb egymáshoz Jeruzsálem kapui között.
Az országút közepén, a kapu előtt, ahol az út elágazik a Kálvária felé, állt egy dúc, rajta tábla, melyen Jézus és a két lator halálos ítélete volt felírva nagy, fehér, mintegy ráragasztott betűkkel. Nem messze innen, az elágazás szögében állt egy csoport síró-kesergő asszony. Részint jeruzsálemi hajadonok és szegény anyák voltak gyermekeikkel, akik a menet elé kerültek, részint Betlehemből, Hebronból és más, környékbeli községekből való nők voltak, akik az ünnepekre jöttek föl s most csatlakoztak itt ezekhez az idevalókhoz.
Itt Jézus ismét elesett, nem ugyan a földre, hanem mintegy magánkívül leroskadt. Simon mögötte leeresztette a keresztet a földre, odalépett és feltámogatta Jézust, aki rátámaszkodott Simonra. Ez a kereszthordozó Üdvözítő ötödik esése. Az asszonyok és hajadonok erre a borzasztó látványra nagy siránkozásba és jajgatásba törtek ki és zsidó szokás szerint részvétük jeléül kendőiket nyújtották Jézusnak, hogy letörölje verítékét. Jézus feléjük fordult és így szólt:
„Jeruzsálem leányai” – s ez azt is jelentette: ti mind Jeruzsálem fiókvárosaié is – „ne rajtam sírjatok! Magatokon és fiaitokon sírjatok! Mert íme, eljő az idő, midőn azt mondják: Boldogok a magtalanok, és a méhek, melyek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak. Akkor majd kezdik mondani a hegyeknek: Szakadjatok ránk! és a halmoknak: Takarjatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt cselekszik, mi lesz a szárazzal”?
Aztán meg egyéb szép szókat is intézett hozzájuk, de ezeket elfelejtettem; többek közt azt is mondta, hogy könnyeik jutalmat fognak nyerni, ezentúl más utakon járjanak stb.
Ekkor egy kis szünet állt be, a menet megállott egy időre; a hóhérszerszámokat vivő csőcselék ment előre a Kálvária-hegyére, utánuk vonult száz katona Pilátus csapatából; ő maga kis távolságban egészen idáig kísérte a menetet és itt a kapunál visszafordult s visszament a városba.

7. Jézus hatodik és hetedik elesése és sziklabörtöne

A menet újra megindult. Jézust ütlegelés és ráncigálás között hajszolták előre keresztjével vállán, a gödrös, köves úton a városfal és a Kálvária közt északi irányban. Majd ismét emelkedik a kígyódzó ösvény a hegynek, déli irányba fordulva. Itt esett el hatodszor szegény Jézus a kereszt terhe alatt; ez igen súlyos, új sebeket okozó esés volt. Ám most még durvábban verték és hajszolták, mint eddig, míg csak föl nem ért a vesztőhely-sziklához. Ott aztán hetedszer roskadt a földre a kereszttel.
Cyrenei Simon, maga is bántalmazásokat szenvedve és kimerülve, egészen odavolt a felháborodástól és a részvéttől. Itt is segíteni akart Jézusnak, de a poroszlók szitkokkal és ököllel kergették le a hegyről. (Nem sok idő telt bele, s ő is a tanítványok közé került.) A feleslegessé vált suhancokat és lábatlankodókat is, akik idáig jöttek, most elkergették. A lovas farizeusok a hegy nyugati oldalán kényelmes szerpentin utakon lovagoltak föl. Innen felülről egyenesen a városfalakra lehetett látni.
A hegy sík teteje, a vérmező, vagy vesztőhely, kerek tér, akkora, mint itt nálunk a plébánia-templom előtti tér; olyanforma, mintegy lovaglótér; alacsony földsánc veszi körül, melyet öt út vág át. Ilyen öt-út-rendszer szokásos itt az országban majdnem minden középítkezésnél, fürdőkben, keresztelőtereken, a Bethesda-tónál; sok városban is öt kapu található. Ez a rendszer látható a régi idők minden közműveiben, sőt az újabbakban is, melyeket jószándékkal még alkotnak. Ezzel, mint mindennel a Szentföldön, mély értelmű prófétai jelentés van összekötve, amely ma úgy teljesült, hogy Jézus öt sebében az üdvösség öt útja nyílt meg.
A lovas farizeusok a körönd előtt nyugatra álltak meg, ahol a hegy szelíden lejt; a város felőli oldalon, amerre a kivégzendőket vezetik föl, a hegy kopár és meredek. Mintegy száz svájcvidéki római katona állt föl, részint elszórtan a hegyen, részint a vérmező kerek sánca körül. Néhányan a két lator mellett álltak, akiket a tér szűke miatt nem hoztak föl egészen a hegytetőre, hanem a keresztjükhöz kötözött karokkal, hátukra fektetve tettek le a vérmező előtti lejtőn, ahol az út ismét délnek kanyarodik. Tömérdek nép, leginkább közönséges emberek, idegenek, szolgák, rabszolgák, pogányok, és sok-sok asszonynép, mind olyanok, akiknek nem kellett óvniok magukat a tisztátalanítástól, álldogáltak a körönd körül és a környező dombokon; még növelte számukat a városba tartó sok ember. Nyugatra, a Gihon-hegyén, egész tábora állt a húsvéti vendégeknek, akik onnan messziről nézegettek errefelé vagy oda is jöttek egymásután.
Körülbelül háromnegyed tizenkettő volt, mikor Jézus, a kereszttel a vérmező köröndjébe hurcoltatva, összerogyott, és Simont elkergették. A poroszlók a kötelekkel felrántották Jézust, szétoldották a keresztfa egybekötözött darabjait és úgy-ahogy egybetákolták. Ó, iszonyatos látvány volt, amint szegény Jézus ott állt a vesztőhelyen, nyomorultan, szomorúan, szétmarcangolva, halálsápadtan, véresen! Aztán a földre taszították és gúnyolódva mondták:
– Mértéket kell vennünk rólad a trónusodhoz!
Önként feküdt volna rá a keresztre, azonban halálos kimerültségében nem tudott elég gyorsan mozogni, hát azok taszították le durván. Aztán kinyújtották őt a kereszten és megjelölték teste hosszát kezeinél és lábainál. A farizeusok körülállták és gúnyolták.
Majd ismét felrántották és megkötözve elvitték mintegy hetvenlépésnyire a hegy lejtőjén észak felé egy sziklába vájt üregbe, olyanfélébe, mint egy pince vagy ciszterna; fölemelték az ajtót és oly durván lökték le oda, hogy csoda nélkül összetörte volna térdeit a kemény sziklatalajon. Hallottam hangos, éles, jaj szavát. Rácsapták az ajtót és őrt állítottak oda. Én vele együtt tettem meg azt a hetven lépést és úgy hiszem, láttam magasabb látomásban, amint angyalok vigyáztak rá, hogy össze ne zúzza térdeit; ő szívtépően jajgatott és nyögött. A kő meglágyult térdei alatt.
A poroszlók most nekiláttak a munkának. A vérkörönd közepén volt a Kálvária sziklahegyének legmagasabb pontja: egy körülbelül két láb magas, kerek halom, néhány lépcsővel. Ezen a halmon ásták meg a gödröket, melyekbe be kellett állítani a kereszteket, miután mértéket vettek a keresztek alsó végéről. A két lator keresztjét ezen a halmon jobb és bal felől állították fel; ezek a törzsek durván faragottak és alacsonyabbak voltak, mint Jézus keresztje, és felül ferdén lefűrészelve; a két keresztágat, melyekhez még kezeik hozzá voltak kötözve, csak később, a megfeszítéskor erősítették szorosan a keresztek felső vége alá.
Ekkor a poroszlók Urunk keresztjét letették a megszögezés helyére, hogy aztán ott könnyen a magasba húzhassák és a gödörbe süllyeszthessék. A két keresztkart becsaptatták jobbról és balról, felszegezték a lábtönköt is, megfúrták a lyukakat a szegeknek és Pilátus feliratának, ékeket vertek a beeresztett ágak alá; itt-ott kivájták a kereszt törzsét, a töviskorona és a hát számára, hogy a test inkább álljon, mint függjön s így nagyobb kínokat szenvedjen és a kezek ki ne szakadjanak. A halom mögött dúcokat vertek a földbe s ezekre egy keresztgerendát, hogy az ezeken átvetett kötelekkel a keresztet fölemelhessék. És még egyéb hasonló előkészületeket tettek.

8. Mária és barátnői a Golgothára mennek

Miután a Szűzanya oly kegyetlen fájdalmak közt találkozott a kereszthordozó Jézussal és aléltan roskadt össze, Johanna Chusa, Zsuzsanna és Salome, János és Arimateai József unokaöccse, a katonáktól hajszoltatva, visszavitték őt a házba, s a kapu közötte és szeretett, megkínzott Fia között bezárult. A szeretet és a vágy, hogy Fia mellett lehessen, mindent vele együtt szenvedhessen és ne hagyja el a végső pillanatig: természetfölötti erőt adott neki. Kísérőnői lefátyolozva siettek vele Lázár házába a saroktorony tájára, ahol a többi szentasszonyok Magdolnánál és Mártánál siránkozva összegyűltek. Néhány gyermek is volt velük. Onnan indultak el most mintegy tizenheten Jézus keresztútjára.
Láttam őket, amint komolyan, határozottan, nem törődve a csőcselék gúnyolódásával, gyászukkal tiszteletet parancsolva, tisztesen beburkolózva, átmentek a Forumon és azon a helyen, ahol Jézus fölvette keresztjét, megcsókolták a földet. Majd végigjárták Jézus egész keresztútját és tisztelettel illették szenvedésének mindenegyes helyét; Mária és azok, akik mélyebb lelki megvilágításban részesültek, igyekeztek járás közben Jézus lábnyomaiba lépni. A Szűzanya mindent érzett és bensőleg szemlélt és eszerint intézte lépéseit és időzéseit ezen a keresztúton; mindenegyes pont elevenen benyomódott lelkébe; sőt meg is számolta a lépéseket és kísérőinek megjelölte a megszentelt helyeket.
Ilyen módon az Egyház legmeghatóbb, első ájtatossága legelőször Mária szerető anyai szívébe íródott be a Simeon megjövendölte tőrrel, és az ő szent ajkáról került szenvedése társnőihez, és tőlük tovább egészen mihozzánkig. Isten adta át ezt az Anya szívének, onnan került tovább szívről-szívre a gyermekekhez; így plántálódik szerte az Egyház hagyománya. Ha valaki úgy lát, mint én, annak az ilyen áthagyományozódás elevenebben és szentebben mutatkozik meg, mint minden más hasonló. Hiszen a zsidók is tiszteletben tartanak kezdettől fogva minden olyan helyet, ahol valami szent és nekik emlékezetes esemény történt; nem feledik el semmi magasabb esemény színhelyét, kőemlékkel jelölik meg azokat, odazarándokolnak és ott imádkoznak, így jött létre a szent Keresztút is, nem valami utólagos tervszerűséggel, hanem az emberi természetből és Istennek az ő népével való szándékaiból kifolyólag, a leghűségesebb anyai szeretet révén, mondhatni: Jézus lábai alatt, melyek ezt az utat először járták meg. Most ez a szent csapat Veronika házához érkezett; be is ment oda, mivel éppen jött Pilátus, lovasaival és kétszáz katonával a kaputól vissza a városba. Odabent sok sírás és kesergés között megtekintették Veronika kendőjét Jézus képével és áldották Jézus kegyességet hűséges szolgálója iránt. Elvitték innen a fűszeres boros edényt, melyet Veronikának nem engedtetett meg Jézusnak nyújtania; aztán kivonultak a kapun át fel a Golgothára. Útközben is csatlakoztak többen, jóérzésű emberek, férfiak is, a menethez, mely végtelenül meghatóan és rendben vonult az utcákon keresztül. Már szinte nagyobb volt ez a menet, mint Jézusé, leszámítva a népet, mely utánuk futott.
Lehetetlen leírni Mária szívszaggató fájdalmait ezen az úton, a vesztőhely megpillantásakor és a magaslatra való lépésekor; csak fokozták fájdalmait, hogy Fia szenvedéseit nem viselheti különösképpen is vele együtt. Magdolna teljesen össze volt zúzva, kábult volt és támolygott a fájdalomtól, mintha egyik kínból a másikba zuhanna; némaságból jajveszékelésbe csapott át, megmerevültségből kéztördelésbe, panaszkodásból fenyegetőzésbe; mindig másoknak kellett őt támogatni, védeni, inteni, takarni.
Nyugat felől, a szelíd lejtőn mentek föl a dombra és három csoportban különböző távolságban álltak meg a körsánc előtt. Jézus anyja, Mária unokanővére: Kleofás felesége Mária, Salome és János egészen a sánchoz léptek; Márta, Héli felesége Mária, Veronika, Johanna Chusa, Zsuzsanna, Márkus anyja Mária, valamivel hátrább álltak Magdolna körül, aki nem tudott magához térni. Még távolabb álltak körülbelül heten, közbül pedig néhány jólelkű ember, akik az összeköttetést tartották fenn a csoportok közt. A lovas farizeusok szanaszét álltak csoportokban a körönd körül, az öt bejáratnál pedig római katonák.
Micsoda látvány volt Máriának: ez a keresztdomb, ez az előtte fekvő keresztfa kiterjesztett karjaival, a kalapácsok, a kötelek, a szegek egy rakáson, és közöttük a félmeztelen, káromkodó, félig részeg, undok hóhérok, amint ide-oda futkosva tesznek-vesznek! A latrok kereszttörzsei már állnak, a beléjük fúrt lyukakba már bele vannak dugva a fogak, hogy föl lehessen mászni rájuk. Jézus távolléte csak meghosszabbította az Anya gyötrelmeit; tudta, hogy Fia még él, akarta látni, reszketett látásáért, kell őt látnia kimondhatatlan kínszenvedésében!
Reggel tíz óráig, az ítélethirdetésig, közben jégeső hullott; a kivonulás alatt derült volt az ég, sütött a nap; most tizenkét óra felé zavaros, vöröses fátyol keletkezett a nap arca előtt.

8. Mária és barátnői a Golgothára mennek

Miután a Szűzanya oly kegyetlen fájdalmak közt találkozott a kereszthordozó Jézussal és aléltan roskadt össze, Johanna Chusa, Zsuzsanna és Salome, János és Arimateai József unokaöccse, a katonáktól hajszoltatva, visszavitték őt a házba, s a kapu közötte és szeretett, megkínzott Fia között bezárult. A szeretet és a vágy, hogy Fia mellett lehessen, mindent vele együtt szenvedhessen és ne hagyja el a végső pillanatig: természetfölötti erőt adott neki. Kísérőnői lefátyolozva siettek vele Lázár házába a saroktorony tájára, ahol a többi szentasszonyok Magdolnánál és Mártánál siránkozva összegyűltek. Néhány gyermek is volt velük. Onnan indultak el most mintegy tizenheten Jézus keresztútjára.
Láttam őket, amint komolyan, határozottan, nem törődve a csőcselék gúnyolódásával, gyászukkal tiszteletet parancsolva, tisztesen beburkolózva, átmentek a Forumon és azon a helyen, ahol Jézus fölvette keresztjét, megcsókolták a földet. Majd végigjárták Jézus egész keresztútját és tisztelettel illették szenvedésének mindenegyes helyét; Mária és azok, akik mélyebb lelki megvilágításban részesültek, igyekeztek járás közben Jézus lábnyomaiba lépni. A Szűzanya mindent érzett és bensőleg szemlélt és eszerint intézte lépéseit és időzéseit ezen a keresztúton; mindenegyes pont elevenen benyomódott lelkébe; sőt meg is számolta a lépéseket és kísérőinek megjelölte a megszentelt helyeket.
Ilyen módon az Egyház legmeghatóbb, első ájtatossága legelőször Mária szerető anyai szívébe íródott be a Simeon megjövendölte tőrrel, és az ő szent ajkáról került szenvedése társnőihez, és tőlük tovább egészen mihozzánkig. Isten adta át ezt az Anya szívének, onnan került tovább szívről-szívre a gyermekekhez; így plántálódik szerte az Egyház hagyománya. Ha valaki úgy lát, mint én, annak az ilyen áthagyományozódás elevenebben és szentebben mutatkozik meg, mint minden más hasonló. Hiszen a zsidók is tiszteletben tartanak kezdettől fogva minden olyan helyet, ahol valami szent és nekik emlékezetes esemény történt; nem feledik el semmi magasabb esemény színhelyét, kőemlékkel jelölik meg azokat, odazarándokolnak és ott imádkoznak, így jött létre a szent Keresztút is, nem valami utólagos tervszerűséggel, hanem az emberi természetből és Istennek az ő népével való szándékaiból kifolyólag, a leghűségesebb anyai szeretet révén, mondhatni: Jézus lábai alatt, melyek ezt az utat először járták meg. Most ez a szent csapat Veronika házához érkezett; be is ment oda, mivel éppen jött Pilátus, lovasaival és kétszáz katonával a kaputól vissza a városba. Odabent sok sírás és kesergés között megtekintették Veronika kendőjét Jézus képével és áldották Jézus kegyességet hűséges szolgálója iránt. Elvitték innen a fűszeres boros edényt, melyet Veronikának nem engedtetett meg Jézusnak nyújtania; aztán kivonultak a kapun át fel a Golgothára. Útközben is csatlakoztak többen, jóérzésű emberek, férfiak is, a menethez, mely végtelenül meghatóan és rendben vonult az utcákon keresztül. Már szinte nagyobb volt ez a menet, mint Jézusé, leszámítva a népet, mely utánuk futott.
Lehetetlen leírni Mária szívszaggató fájdalmait ezen az úton, a vesztőhely megpillantásakor és a magaslatra való lépésekor; csak fokozták fájdalmait, hogy Fia szenvedéseit nem viselheti különösképpen is vele együtt. Magdolna teljesen össze volt zúzva, kábult volt és támolygott a fájdalomtól, mintha egyik kínból a másikba zuhanna; némaságból jajveszékelésbe csapott át, megmerevültségből kéztördelésbe, panaszkodásból fenyegetőzésbe; mindig másoknak kellett őt támogatni, védeni, inteni, takarni.
Nyugat felől, a szelíd lejtőn mentek föl a dombra és három csoportban különböző távolságban álltak meg a körsánc előtt. Jézus anyja, Mária unokanővére: Kleofás felesége Mária, Salome és János egészen a sánchoz léptek; Márta, Héli felesége Mária, Veronika, Johanna Chusa, Zsuzsanna, Márkus anyja Mária, valamivel hátrább álltak Magdolna körül, aki nem tudott magához térni. Még távolabb álltak körülbelül heten, közbül pedig néhány jólelkű ember, akik az összeköttetést tartották fenn a csoportok közt. A lovas farizeusok szanaszét álltak csoportokban a körönd körül, az öt bejáratnál pedig római katonák.
Micsoda látvány volt Máriának: ez a keresztdomb, ez az előtte fekvő keresztfa kiterjesztett karjaival, a kalapácsok, a kötelek, a szegek egy rakáson, és közöttük a félmeztelen, káromkodó, félig részeg, undok hóhérok, amint ide-oda futkosva tesznek-vesznek! A latrok kereszttörzsei már állnak, a beléjük fúrt lyukakba már bele vannak dugva a fogak, hogy föl lehessen mászni rájuk. Jézus távolléte csak meghosszabbította az Anya gyötrelmeit; tudta, hogy Fia még él, akarta látni, reszketett látásáért, kell őt látnia kimondhatatlan kínszenvedésében!
Reggel tíz óráig, az ítélethirdetésig, közben jégeső hullott; a kivonulás alatt derült volt az ég, sütött a nap; most tizenkét óra felé zavaros, vöröses fátyol keletkezett a nap arca előtt.

9. Jézust megfosztják ruháitól és ecettel itatják

Ekkor négy poroszló elment északi irányban hetvenlépésnyire az üregbörtönhöz és kiráncigálta onnan Jézust, aki ott mennyei Atyjához megerősítésért könyörgött és újból felajánlotta magát ellenségei bűneiért. Hajszolva, verve és gyalázkodva hurcolták végig kínszenvedésének e végső ösvényén; a nép bámészkodott és gúnyolódott, a katonák hidegen és komolyan rendet tartva pöffeszkedtek; a poroszlók dühösen lökték be őt a köröndbe.
Mikor a szentasszonyok látták Jézust odavánszorogni, egy embernek pénzt adtak, hogy adja át azt a poroszlóknak a boros edénnyel együtt s azok adjanak abból innia Jézusnak. De azok a gazemberek nem adták oda a bort Jézusnak, hanem később megitták maguk. Azonban volt náluk két másik barna edény; az egyikben epével kevert ecet, a másikban valamiféle ecetalja; ez bor akart lenni ürmössel és mirhával! Ez utóbbi italból egy serleget megtöltve odatartották a megkötözött Jézus ajkához; ő megízlelte, de nem ivott belőle.
Tizennyolc poroszló volt a vesztőhelyen: a hat ostorozó, a négy, aki Jézust vezette, a két keresztkötél tartó és hat megfeszítő. Egyik részük itt volt elfoglalva, másik részük a latroknál; dolgoztak és közbe-közbe ittak. Piszkos, félmeztelen, apró, erős fickók voltak, idegen arcvonásokkal, gyapjas hajjal, tüskés szakállal, borzalmasak és állatiasak.
Mindezek látása nekem annál rémületesebb volt, mert énnekem látnom kellett itt a másoknak láthatatlan Gonoszt is. Tudniillik láttam nagy, iszonyatos ördögalakokat tevékenykedni ezek közt a borzasztó emberek közt: amint kezük ügyébe adtak mindent, tanácsoltak és segítettek nekik mindenben; láttam számtalan apró, utálatos béka-, kígyó- és sárkányalakokat hegyes karmokkal, és mindenféle undok, mérges férgeket rajzani oly tömegben, hogy elhomályosították az eget. Behatoltak az emberek szájába, mellébe, ráültek vállukra, még pedig olyan embereknek, akikben gonosz gondolatok tanyáztak vagy káromkodtak, gúnyolódtak. Az Úr Jézus fölött azonban a megfeszítés alatt gyakran láttam nagy, síró angyalokat és glóriákat (fényköröket), melyekben azonban nem ismertem föl arcokat. Ilyen vigasztaló és részvevő angyalokat láttam a Szent Szűz és minden jóérzésű ember fölött erősítően és bátorítóan megjelenni.
Most a poroszlók letépték Jézusról köpenyét, mely felsőteste köré volt feltűzve. Levették róla bilincsövét és saját övét; a fehér gyapjú felsőruhát fején át lehúzták; ezen egy szíjakkal összefogott mellnyílás volt. Aztán letekerték nyakáról és válláról a hosszú, keskeny pólyát; aztán, mivel a barna, varratlan köntöst, melyet édesanyja szőtt neki, a széles töviskorona miatt nem tudták lehúzni róla, leszakították fejéről a koronát s ezzel föltépték összes fejsebeit, majd felsodorták a köntöst és átkozott gúnyolódások közben sebektől vérző fején át lehúzták róla.
Ott állt az Emberfia, reszketve, vérrel, daganatokkal, beszáradt és nyílt sebekkel, kék foltokkal borítva. Már csak a rövid gyapjú vállruha fedte felsőtestét és egy ruhadarab alsótestét. A vállruha gyapja beleszáradt sebeibe, és ráragadt új sebeire, melyeket a keresztfa vágott vállába és kegyetlenül sajogtak. Irgalmatlanul szakították le melléről a vállruhát, s ő ott állt irtózatosan szétmarcangolva és eltorzultan teljes mezítelenségében; válla és lapockája csontig felszakítva, fehér vállruhájának gyapja beragadva sebeibe és melle megszáradt vérébe.
Akkor letépték derekáról az utolsó övet is; így állt mezítelenül és szégyenkezésében meggörnyedten. És mivel mindjárt kezük közé roskadt volna, leültették egy odahengerített kőre, ismét fejébe nyomták a töviskoronát és meg akarták itatni a másik edényből ecettel és epével; de ő némán elfordította fejét.
Ám amint a poroszlók megragadták karjainál fogva, melyekkel mezítelenségét takarta, és felrántották, hogy a fekvő keresztre lökjék, e gyalázatos lemeztelenítés láttára jóbarátai közt botránkozás, hangos zúgolódás és panasz támadt. Anyja izgatottan imádkozott és készült levenni fátyolát, hogy odarohanva neki nyújtsa teste betakarására; de Isten meghallgatta őt, mert ebben a pillanatban a kapu felől, keresztültörve a tömegen, lihegve, feltűrt ruhával, egy ember rontott be a körbe a poroszlók sorát áttörve, és egy kendőt nyújtott át Jézusnak, aki azt hálásan átvette és úgy kötötte derekára, hogy hosszabb végét lábai között hátra hajtva, hátul felköthette.
Ennek az embernek heves föllépésében, akit Isten a Szűzanya könyörgésére Üdvözítőjének jótevőjéül küldött: volt valami parancsoló; öklével fenyegette meg a poroszlókat és csak ennyit mondott:
– Azt mondom, hagyjátok, hogy ez az ember betakarja magát!
Senkivel sem beszélt, és eltűnt olyan hirtelen, ahogyan megjelent. Ez Jonadab volt, Szent József unokaöccse, Betlehem vidékéről, fia József testvérének, akinek József Jézus születése után a fölöslegessé vált szamarat zálogba adta. Nem volt határozott barátja Jézusnak; ma is távol tartotta magát mindentől, csak nézelődött és hallgatózott mindenfelé. De már, amikor az ostorozás előtti lemeztelenítésről hallott, nagyon felháborodott, és midőn közeledett a megfeszítés ideje, különös szorongás fogta el őt a templomban. És miközben Jézus Anyja a Golgothán Istenhez kiáltott, Jonadabot egyszerre ellenállhatatlan kényszer kerítette hatalmába: ki kellett mennie a templomból és kisietnie a Kálvária-hegyére, hogy betakarja Jézus mezítelenségét. Bosszankodva érezte lelkében Khám gyalázatát, aki kicsúfolta a bortól mámoros Noé pőreségét; sietnie kellett, mint egy új Sémnek, a szőlőtaposó ágyékát betakarni. A megfeszítők pedig khamiták voltak, és Jézus éppen taposta már az új, megváltó bor véres prését, midőn Jonadab betakarta őt. Egy előkép beteljesedése volt ez a cselekedet és meg is kapta jutalmát, amint később láttam.

5. TITOK – Akit érettünk keresztre feszítettek

 

keresztre feszítés

 

1. Jézust a keresztre szegezik

Jézust, a nyomorúság képét, a poroszlók kinyújtották a keresztre; ő magától ráült, de azok lenyomták hátára, jobb karját kihúzták s kezét a kereszt jobb ágán fúrt lyukra illesztve, karját szorosan lekötözték. Egyikük rátérdelt Jézus szent mellére, a másik kinyitotta az ökölbe szoruló kezet és fogta erősen, a harmadik pedig ráillesztette a hegyesre köszörült, hosszú, vastag szeget az Úr áldó jobbjának tenyerébe és irtózatos ütésekkel verte bele a vaskalapáccsal. Édes, tisztán hallható, megtört jajszó hangzott az Úr ajkáról. Vére a poroszló karjára fröccsent. Keze inai szétszakadtak és a háromélű szeggel együtt beverődtek a szűk szeglyukba. Megszámoltam a kalapácsütéseket, de a számot elfelejtettem nagy megtörtségemben. A Szűzanya halkan nyöszörgött és egészen eszméletlennek látszott; Magdolna pedig végleg magánkívül volt.
A fúrók nagy darab vasak voltak, latin T alakúak; faalkatrész nem volt bennük; a nagy kalapácsok is nyelükkel együtt egy darab vasból valók, majdnem olyanok, mint nálunk az asztalosok fakalapácsai, melyekkel a vésőre ütnek.
A szegek, melyeknek megpillantásakor Jézus úgy megborzadt, oly hosszúak voltak, hogy az ember markába fogva, fönt és lent egy hüvelyknyire kiálltak. Felül lemez volt kupakkal, akkorával, mint egy koronatallér, úgy hogy kitöltötte az ember markát. A szegek háromélűek voltak, felül oly vastagok, mint egy vaskos hüvelykujj, alul, mint egy kisujj, és hegyesre reszelve. Mikor már be voltak verve, láttam hegyüket a keresztfa alsó oldalán kissé kiállni.
A jobb kéz leszegezése után a hóhérok észrevették, hogy Jézus bal keze, mely még rá volt kötözve a keresztághoz, nem ér a lyukig, mert ezt az ujjak hegyétől jó kéthüvelyknyire fúrták ki. Ezért a kötelet rákötözték a bal kézre és lábukkal nekivetve magukat a keresztnek, addig húzták, nyújtották Jézus bal karját, míg el nem érte a szeglyukat. Jézus szívrehatóan jajgatott: hiszen karját egészen kiszakították forgóiból, válla ki volt feszülve, könyökén kilátszottak a csontok. Melle fölemelkedett, térdei alteste felé húzódtak. Rátérdeltek karjaira és mellére, szorosra kötözték karjait és aztán beleverték a másik rettenetes szeget bal kezébe; a vér magasra szökött, és Jézus édes, tiszta, jaj szava áthangzott a súlyos kalapács ütésein. Karjai egyenes vonalban úgy szét voltak feszítve, hogy már nem fedték a kereszt rézsútmenő ágait; ezek és hóna között át lehetett látni.
A Szűzanya minden kínt együtt érzett Jézussal; halálsápadt volt és halk fájdalomhangok röppentek el ajkáról. A farizeusok gúny- és szitokszavakat szórtak a sánc ama pontja felé, ahol ő állott, ezért hátrább vezették őt a köröndtől a többi szentasszonyhoz. Magdolna olyan volt, mint az őrült: saját arcát marcangolta, szeme és arca véres volt.
A kereszten, körülbelül magassága egyharmadában, alul, egy kiugró tönk volt, hatalmas szeggel odaerősítve, hogy ahhoz szegezzék Jézus lábait úgy, hogy inkább álljon, mint függjön, mert különben kezei leszakadtak volna és lábait sem lehetett volna megszögezni úgy, hogy szét ne zúzzák. Ebbe a tönkbe is lyukat fúrtak a szegnek. Kivájták a sarkak helyét is, ahogyan általában a kereszt törzsén is vájtak ilyen mélyedéseket, hogy így lehetővé tegyék azt, hogy a megfeszített tovább függhessen, és megakadályozzák azt, hogy a kezek leszakadjanak és a test saját súlyánál fogva lezuhanjon.
Megváltónk egész teste, karjainak erőszakos kifeszítése miatt a hibás távolságban fúrt lyukakig, felhúzódott és térdei felgörbültek. Most a hóhérok nekiestek, hurkot kötve lábaira húzták lefelé, de szentséges lábai még így sem értek a szerencsétlen szeglyukak miatt az alsó tönkig. A poroszlók káromkodtak és szitkozódtak; némelyek azt mondták, új lyukakat kell fúrni a kezeknek, mert a lábtönköt alig lehetne áthelyezni magasabbra; mások förtelmesen gyalázkodtak: hogy ő nem akar kinyújtózkodni, de majd segítenek neki! Kötelet kötöttek jobb lábára és irtózatosan kínzó erővel nyújtották ki a lábtönkig és lábszárát erősen lekötözték a kötéllel. A test kifeszítése oly borzalmas volt, hogy Jézus mellkasa ropogott s ő hangosan kiáltozott: „Istenem! Ó Istenem!” Mellét és karjait is lekötötték, hogy kezei ki ne szakadjanak a szögekből. Alteste is egészen elcsavarodott, mintha bordái letörtek volna melltörzséről. Rettenetes kínszenvedés volt.
Most bal lábát húzták le kötéllel éppoly erőszakosan jobb lábára és átszegezték a lábfejet, még pedig mivel nem feküdt rá elég alkalmasan a leszegezés végett a jobb lábra, finomabb, laposabb fejű szeggel, mint a kezek szegei; olyanforma szeg volt ez, mint egy előfúró, árszerű heggyel. Akkor elővették a legborzasztóbb, sokkal hosszabb szeget s nagy erőfeszítéssel, inakat ropogtatva, verték át a már átszúrt bal lábfejen és alatta levő jobb lábfejen, be a lábtönkön fúrt lyukba s azon át a kereszt törzsébe. Oldalról nézve láttam, hogy az egyik szeg áthatolt mind a két lábon.
A lábak megszegezése – az egész test kinyújtása miatt – rettenetesebb volt, mint minden egyéb. Harminchat kalapácsütést számláltam meg szegény Urunk panaszszava közben, mely fülemben oly édesnek, csengőnek és tisztának hangzott; míg a gúny és düh hangjai tompán és gyászosan zúgtak.
A Szűzanya közben visszatért a vesztőhely körébe és a csattogás, recsegés és jajszók zajától Fia lábainak megszegezése alatt, a végtelen együttérzéstől megtörve, ismét kísérőnői karjába roskadt. Nagy zenebona támadt; a farizeusok odarúgtattak és szidták őt, míg barátai megint el nem vitték onnan. Azonban néha-néha, a felszegezés és a kereszt felállítása közben, fel-felhangzott a részvét kiáltása, különösen a nők részéről: „Ó, hogy nem nyeli el a föld ezeket a gazokat! Hogy tűz nem jön az égből és nem emészti meg őket!” Gyalázkodás és gúny volt a válasz a szeretet ilyen megnyilvánulásaira.
Jézus panaszszavai csupa fájdalomhangok voltak imádsággal vegyest egyes zsoltárokból és próféta-írásokból, melyeknek jövendöléseit most beteljesítette; az úton is és egészen haláláig ilyen imádságban és az előképek s jövendölések beteljesítésében olvadt föl. Én hallottam és együtt mondtam mindezeket a szövegeket; de máskor is, midőn a zsoltárokat imádkoztam, mindig eszembe jutottak ezek a részek; most azonban annyira meg vagyok törve mennyei Jegyesem kínszenvedésétől, hogy nem vagyok képes azokat összeszedni. E szörnyű kínzás alatt láttam síró angyalokat megjelenni Jézus fölött.
Már a felszegezés kezdetekor történt, hogy a római őrség parancsnoka feltűzette Pilátus feliratát a kereszt csúcsára. A farizeusok mérgelődtek, mert a rómaiak hangosan kacagtak a címen: „Zsidók királya”. Néhány farizeus, miután mértéket vettek egy új feliratnak, belovagolt a városba, hogy még egyszer megpróbáljon más feliratot kicsikarni Pilátustól.
Még a felszegezés alatt is ásták-vésték a kereszthalmon a gödröt, melybe a keresztet kellett beállítaniuk, mert még kicsiny volt, a szikla pedig kemény. A poroszlók nem adták Jézusnak az asszonyok hozta fűszeres bort, hanem néhányan maguk ittak belőle; egészen mámorosak lettek és olyan égést és csikarást kaptak tőle egész testükbe, hogy szinte megbolondultak; Jézust varázslónak szidták, dühöngtek türelmén, többször leszaladtak a hegyről és nagy mohón ittak szamártejet. A húsvéti vendégek közeli táborából asszonyok voltak ott a közelben fejős szamarakkal és árulták a tejet.
A nap állása szerint körülbelül tizenkét óra múlt egynegyeddel, midőn Jézust megfeszítették. És éppen amikor felállították a keresztet, a templom felől erős trombitaszó hangzott ide. A húsvéti bárány leölése megtörtént.

2. A kereszt felállítása

A felszegezés után a keresztre hátul ráerősített karikákba fűzött kötelekkel felhúzták a kereszt felső végét a halomra, aztán a köteleket átvetették az ott felállított bakon, és így emelték föl a keresztet a kötelekkel, más poroszlók meg kampós póznákkal a kereszt törzsét igazgatták és a kereszt lábát a gödörre húzták; akkor egyenesre állították a keresztet, úgy, hogy függőleges helyzetbe került, és teljes súlyával, egy rettentő zuhanással belezökkent a gödörbe. A kereszt megrendült a zökkenéstől, Jézus hangosan jajveszékelt, a kifeszített testet súlya lehúzta, a sebek kitágultak, a vér még dúsabban folyt és a kificamodott csontok összeakadtak. Ezután jól megrázták a keresztet és lábánál öt éket vertek a gödörbe: elül, jobbról, balról és kettőt hátul, a kissé kivájt oldalon.
Irtóztató és egyben megindító látvány volt, amint a kereszt föllendült a magasba és megrázkódtató zökkenéssel lesüllyedt, miközben a poroszlók és farizeusok, meg a távolabb álló néptömeg, mely most ismét láthatta Jézust, gúnyos ordításba tört ki, de ugyanakkor a jószívek panaszos siráma is felhangzott. A föld legszentebb hangjai, az Anya, a jóbarátnők és a jóbarát jajszavai és mindazok siralma, akik tisztaszívűek voltak, szívbemarkoló panasszal köszöntötték a kereszten fölmagasztalt, megtestesült örök Igét, és a hívek karjai, mintha segíteni akartak volna, bánatosan nyúltak feléje a magasba, ahová a Szentek Legszentebbje, minden lelkek Jegyese, elevenen a keresztre szegezve, a tomboló bűnösök kezében föllendült. De midőn a kereszt hangos zuhanással belesüllyedt sziklagödrébe és egyenesen fölmeredt, rövid csend állott be, mintha mindeneket egy új, még soha nem tapasztalt érzés rohant volna meg. Maga a pokol is rémülten megérezte a lezuhanó kereszt lökését és még egyszer nekitámadt eszközeiben dühvel és gúnnyal; de a tisztítóhely lelkeit, és a pokol tornácában levőket valami aggódva várakozó öröm töltötte el; ők epedő reménnyel figyeltek föl arra a zuhanásra s ez úgy hangzott nekik, mint a közeledő győztes zörgetése a megváltás kapuin. A szent kereszt most először állott a föld közepén, mint az élet új fája a paradicsomban. És Jézus kitágult sebeiből négy szent folyam csörgött le a földre, hogy megbűnhődje átkát és érte, az új Ádámért, új paradicsommá termékenyítse.
Midőn a Megváltó keresztjén a magasba emelkedett és a gúnyüvöltést néhány percre néma megdöbbenés szakította meg, a templom felől kürtök és harsonák hangja szállott erre és hirdette a húsvéti bárány, az előkép, leölésének kezdetét, megszakítva ekképp sejtelemteljes ünnepélyességgel Isten igazi Bárányának megölésénél felhangzott gúny- és gyászkiáltást. És megrendült nem egy kemény szív és megemlékezett a Keresztelő szavairól: „Íme, az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűneit!…”
A lábtartó tönk a kereszten mintegy kétlábnyira volt a földtől. Mielőtt a keresztet fölállították, Jézus lába embermagasságban volt a földtől, és mikor már a gödörben állt a kereszt, Jézus barátai átölelhették és csókolhatták lábait. E dombhoz rézsútos feljárás vezetett. Jézus arca északnyugat felé nézett.

3. A latrok megfeszítése

Jézus megfeszítése alatt a két lator ott feküdt a hátán, még mindig a vállukon levő keresztágakhoz kötözött kezekkel, az úton a Kálvária-hegy keleti lejtőjén, őrség állt mellettük. Mindkettőt azért fogták el, mert gyilkosság gyanújába kerültek, melyet két utazó zsidó asszonyon és gyermekeiken követtek el Jeruzsálem és Joppe között egy ottani kastélyban, ahol Pilátus is lakott néha hadgyakorlatok idején és ahol ez a két ember mint gazdag kereskedő jelent meg. A bűntény rájuk bizonyulásáig és az ítéletig fogságban ültek. A közelebbi részleteket elfelejtettem. Az úgynevezett bal lator idősebb volt és nagy gonosztevő; ez volt a másiknak is elcsábítója és mestere. Általában Dizmasnak és Gezmasnak nevezik őket; valódi nevüket elfelejtettem, azért én is a jobb latort Dizmas, a másikat Gezmas néven fogom említeni.
Mind a ketten abból a rablócsapatból valók voltak, mely az egyiptomi határon tanyázott, és melynek tanyáján a szent család az egyiptomi futáskor éjszakázott. És Dizmas volt az a bélpoklos gyermek, akit anyja a Boldogságos Szűz tanácsára a kis Jézus fürdővizében megmosott s aki ettől abban a pillanatban meggyógyult. Az irgalmasság és a védelem, melyben akkor Dizmas anyja, cinkostársai ellenében is, a szent családot részesítette, abban az előképi megtisztulásban nyerte meg jutalmát, mely most a keresztre feszítéskor ment teljesedésbe, midőn tudniillik Dizmas Jézus vére által megtisztult bűneitől. Dizmas egészen elzüllött; Jézust nem ismerte; de nem volt gonoszlelkű; és az Úr türelme meghatotta. Míg ott feküdtek, ő folyton Jézusról beszélt cimborájával, Gezmasszal:
– Rettenetesen elbánnak ezek a galileaival! Nyilván sokkal nagyobb rossz lehet az, amit ő cselekedett az ő új törvénye által, mint a mi cselekedetünk; de neki igen nagy türelme és hatalma van minden emberek fölött!
– Ugyan micsoda hatalma volna? – felelt Gezmas. – Ha olyan hatalmas, mint amilyennek mondják, akkor segítsen magán és rajtunk!
Így és efféléket beszélgettek, és mikor Jézus keresztje már állott, odajöttek a poroszlók és elhurcolták őket e szavakkal:
– Most rajtatok a sor!
Leoldották vállukról a keresztágakat nagy sietve, mert a nap zavaros fényű volt és a természetben valami nyugtalanság mutatkozott, mintha vihar volna készülőben.
A poroszlók létrát állítottak a leásott keresztfatörzsekhez és beleerősítették a hajlított keresztágakat egy-egy fadarabbal a törzsek felső végébe. Most két létrát állítottak mindkét kereszt mellé és egy-egy hóhér mászott fel rájuk; eközben a két elítéltnek inni adtak a mirha-ecetből, lehúzták róluk rongyos ruhájukat, aztán a karjaikra kötött kötelekkel felvonták őket a keresztre, miközben a hóhérok a kereszttörzsbe fúrt lyukakba dugott fokokon mentek föl, ütve-verve a latrokat. A törzsön és a keresztágakon már ott voltak a – gondolom – háncsból sodrott kötelek. A latrok karjait kifordítva a keresztágak köré csavarták, a csuklókban és könyökökben, valamint lábaikat a térdekben és bokákban a kötelekkel átkötötték és a csomókba dugott faékekkel oly erősen megszorították, hogy a nyomorult emberek izmai véreztek és a csontjaik ropogtak. Borzalmas üvöltésbe törtek ki a szerencsétlenek. Dizmas, a jobb lator, felhúzás közben így szólt:
– Ha úgy bántatok volna el velünk, mint azzal a szegény galileaival, akkor most nem is kellene felhúznotok minket!

4. Jézus ruháira sorsot vetnek

Azon a helyen, ahol a latrok feküdtek, a köröndön kívül, a pribékek egy halomba hordták Jézus ruháit, hogy maguk közt kisorsolják. A köpeny fönt szűkebb volt, mint alul és több ránca volt; a mellen kétrétű s így zsebeket képezett. Hosszú csíkokra szabdalták és elosztották maguk közt; úgyszintén a hosszú fehér köntöst is, mely a mellén nyitott volt és ott szíjjak fogták össze, sávokra tépve osztották el. Megosztoztak a nyakpólyán, az övön, a vállruhán és az alsóruhán is, melyek mind tele voltak itatva Jézus vérével. Minthogy azonban a barna szőttes köntösön nem tudtak megegyezni, mert az szétszabdalt állapotban használhatatlan lett volna, elővettek egy megszámozott táblát és borsóalakú, jelekkel ellátott kövecskéket; ezeket a táblára vetették és így sorsolták ki a köntöst. De ekkor hozzájuk futott egy küldönc azon emberek közül, akiket Nikodémus és Arimateai József rendeltek oda, és jelentette nekik, hogy odalent vevők vannak Jézus ruháira; mire amazok összekapkodták mind a ruhát és eladták. Így aztán ezek a szent ereklyék keresztények birtokába jutottak.Azon a helyen, ahol a latrok feküdtek, a köröndön kívül, a pribékek egy halomba hordták Jézus ruháit, hogy maguk közt kisorsolják. A köpeny fönt szűkebb volt, mint alul és több ránca volt; a mellen kétrétű s így zsebeket képezett. Hosszú csíkokra szabdalták és elosztották maguk közt; úgyszintén a hosszú fehér köntöst is, mely a mellén nyitott volt és ott szíjjak fogták össze, sávokra tépve osztották el. Megosztoztak a nyakpólyán, az övön, a vállruhán és az alsóruhán is, melyek mind tele voltak itatva Jézus vérével. Minthogy azonban a barna szőttes köntösön nem tudtak megegyezni, mert az szétszabdalt állapotban használhatatlan lett volna, elővettek egy megszámozott táblát és borsóalakú, jelekkel ellátott kövecskéket; ezeket a táblára vetették és így sorsolták ki a köntöst. De ekkor hozzájuk futott egy küldönc azon emberek közül, akiket Nikodémus és Arimateai József rendeltek oda, és jelentette nekik, hogy odalent vevők vannak Jézus ruháira; mire amazok összekapkodták mind a ruhát és eladták. Így aztán ezek a szent ereklyék keresztények birtokába jutottak.

5. A megfeszített Jézus és a latrok

Midőn a keresztet besüllyesztették a gödörbe, ez a rázkódtatás Jézusnak a töviskoronával is megterhelt fejét annyira megkínozta, hogy egyszerre elöntötte a vér, sőt kezeiből és lábaiból is csak úgy patakzott szentséges vére. A poroszlók most létrán fölmentek a keresztre és eloldották a köteleket szent testéről, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről. Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábította Jézust, úgy hogy lehajtotta fejét és mintegy hét percig eszméletlenül függött, mint egy halott.
Rövid nyugalom állott be. A megfeszítők Jézus ruháinak elosztásával voltak elfoglalva; a templom felől a harsonahang elszállt a levegőben. Mind a jelenlevők ki voltak merülve a kegyetlenkedéstől vagy a fájdalomtól; és én láttam Jézusomat, üdvömet, a világ üdvét, mozdulatlanul, mint a halottat, a fájdalmaktól eszméletlenül, és néztem őt komolyan, rémülten és részvéttel; magam is közel voltam a halálhoz és azt hittem, inkább halott vagyok, mint élő. Szívem tele volt keservvel, szeretettel és szenvedéssel, fejemet mintha őrülten szorította volna valami tövisbokor, kezem és lábam a kíntól olyan volt, mint egy izzó kemence; ereimen és idegeimen kimondhatatlan fájdalmak ezernyi villáma cikázott keresztül-kasul és összetalálkozott testem minden külső és belső tagjában és harcolt, ahol összetalálkozott, és új kínok forrásává lett… És mind e szörnyű szenvedés csak csupa szeretet volt, és a fájdalmak mind e vonagló tüze mégis csak egy éj volt, melyben nem láttam most egyebet, mint az én és minden lelkek keresztre feszített Jegyesét, és én csak néztem őt nagy-nagy keservvel és vigasztalással.
Arca, a rettenetes koronával, a vérrel, mely elborította szemgödreit, haját, szakállát és tikkadtan nyitott száját, mellére esett; csak később, akkor is csak kegyetlen kínnal tudta fölemelni a korona nagysága miatt. Melle tágra feszült és erőszakosan felrándult; hóna rémesen kinyúlt; könyöke és csuklói mintha kicsavarodtak volna forgóikból; vére tágra szétszakadt kezeiből végigfolyt karjain. A felhúzódott mellkas alatt mély gödör volt, egész alteste üres és vékony volt, szinte eltűnt. Miként karjai, úgy lábszárai és csípője is borzalmas módon kicsavarodtak ízületeikből. Tagjai oly rettenetesen ki voltak nyújtva, izmai és szétszaggatott bőre oly kegyetlenül kifeszültek, hogy minden csontját meg lehetett számlálni; vére a lábait átverő szörnyű szeg alól végigcsorgott a keresztfa törzsén lefelé; egész szentséges testét teljesen elborították a sebek, vörös daganatok, kék, barna és sárga foltok, csíkok, tályogok és véresre marcangolt cafatok. A sebek fölszakadtak a heves feszüléstől és közbe-közbe piros vért eresztettek. Később a vér sápadt és vizes lett, a szent test egyre fehérebb, a sebhegek leestek; vérehagyott húshoz hasonlított. Ez erőszakos eltorzítás ellenére is Urunk teste a kereszten kimondhatatlanul nemes és megindító volt; sőt – Isten Fia, az időben magát feláldozó örök szeretet, szép, tiszta és szent volt a haldokló húsvéti Báránynak szétzúzott, az emberiség bűneivel megterhelt testében.
A Szent Szűznek, tehát az Úr Jézusnak is, bőrszíne finoman sárgásfényű volt, áttetsző piros árnyalattal. Az utóbbi évek sok megerőltetése és a sok vándorlás következtében Jézus arca szemei alatt és orrcsontja kissé vörösbarna színt kapott. Magas és széles melle volt, sima, szőrtelen; Keresztelő Jánosé sűrű rőt szőrrel volt benőve, mint egy állatbőr. Jézus válla széles, karizmai erősek voltak, csípője is erős izmú; térde erőteljes és izmos, mint olyané, aki sokat jár-kel és sokat imádkozik térdelve; lábszárai hosszúak és lábikrái erősek, miként sok járás és hegymászás következtében szokott lenni. Lába igen szép és erőteljes volt, de a sok mezítlábjárástól a rossz utakon talpán kemény daganatok voltak. Keze szép, ujjai hosszúak és finomak, de nem nőiesek, de nem is olyanok, mint a nehézkes kézimunkáskezek. Nyaka nem rövid, de erős és izmos; feje szép arányban testével, nem nagy; homloka szabad, magas; arca tiszta, szép tojásdad; haja nem túl sűrű, vörösesbarna, simán kétfelé választva hullott le majdnem válláig; szakálla nem hosszú, hegyes és állán kétfelé váló.
Most azonban haja nagy részben kitépve s ami megmaradt, a vértől összetapadt; testén seb, seb mellett; melle mintha össze volna zúzva, mellkasa alatt gödör; teste mintegy kicsavarodott, bordái itt-ott kilátszottak széttépett bőre alól. Kiálló csípőcsontjain teste a kinyújtás folytán olyan vékony volt, hogy nem takarta a kereszt törzsét sem.
A keresztfa hátul gömbölyű volt, elől sima; a megfelelő helyeken kivájva; a törzs körülbelül éppoly széles volt, mint vastag. A kereszt egyes darabjai különböző színű fából voltak; az egyik ág barna, a másik sárga, a törzs sötét, mint a sokáig vízben állott fa.
A latrok keresztjei durvábbak voltak és a domb szélén álltak jobbról és balról, olyan távolságban Jézus keresztjétől, hogy keresztül lehetett lovagolni köztük. Mélyebben is álltak és úgy voltak felállítva, hogy a rajtuk függők kissé egymásra nézhettek. A latrok Jézushoz fölfelé beszéltek és gúnyolódtak, Jézus pedig Dizmashoz lefelé beszélt. A két lator a kereszten borzalmas látványt nyújtott, különösen a bal, egy elvetemedett gazember, tele gonoszsággal és gyalázattal, aki szüntelen káromkodott és gúnyolódott. Egészen kicsavartan, összezúzottan, megdagadtan és összevagdosva függtek ott. Arcuk barnáskék, ajkuk barna az italtól és a fejükbe szaladt vértől, szemük megdagadt és vörösen kidülledt. Kiáltoztak és üvöltöttek kötelékeikben; Gezmas átkozódott és káromkodott; a keresztágak szegei előrenyomták fejüket; vonaglottak és tekergőztek a kíntól és lábszáraik lekötözött volta ellenére is az egyiknek lába fel-felrúgott, úgyhogy térde egészen kiugrott.

6. Jézus kigúnyolása és első szava a kereszten

A latrok megfeszítése és az Úr ruháinak szétosztása után a poroszlók összeszedték szerszámaikat és Jézust szidalmazva s gúnyolva eltávoztak. A jelenlevő lovas farizeusok is megmozdultak, körüllovagolták Jézust, gyalázkodó szavakat szórtak feléje és elvágtattak. Épp így elvonult a római század is tisztjeivel le a hegyről, mert másik ötven katona jött már fölfelé és felváltotta őket. Ennek a csapatnak parancsnoka Abenadar volt, egy arab, akit később Ktezifónnak kereszteltek meg; az altiszt neve Cassius volt, olyan küldöncféléje Pilátusnak, ez később Longinus nevet kapott. Jött még föl lovon tizenkét más farizeus, tizenkét szadduceus, tizenkét írástudó és néhányan a nép vénei közül; visszajöttek azok is, akik hiába próbáltak Pilátustól más keresztfeliratot kieszközölni. A helytartó nem is bocsátotta őket maga elé s emiatt még jobban fel voltak dühödve. Körüllovagolták a kört és szidalmak közt elkergették a Szűzanyát. János Máriát a hátulálló asszonyokhoz vezette, Magdolna és Márta vette karjaiba.
Mikor az Úr ellenségei körüljárva a keresztet, Jézus elé álltak, megvetően ingatták fejüket és mondották:
– Piha! Te hazug! Nos, hogyan rontod le a templomot és hogyan építed fel három nap alatt?!
– Mindig másokon akart segíteni, most önmagán nem tud segíteni!
– Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!
– Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről és akkor hiszünk neki!
– Istenben bízott, hát segítsen rajta!
Még a katonák is csúfolták:
– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!
Midőn Jézus szinte eszméletlenül függött, a bal lator, Gezmas, odakiáltott:
– Most elhagyta őt az ördöge!
Egy katona ecetbe mártott szivacsot tűzött egy póznára és Jézus szájához emelte; ő szívott is belőle egy keveset, mialatt a gúnyolódás tovább tartott; az a katona is mondta:
– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!
Mindez aközben történt, hogy Abenadar szakasza felváltotta az előbbi őrséget.
Jézus most kissé fölemelte fejét és szólt:
– Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!
És csendesen tovább imádkozott. Gezmas ismét kiáltott:
– Ha te vagy Krisztus, segítsd magadon és rajtunk!
A gúnyolódás folytatódott; de a jobb lator, Dizmas, mélyen megindult, midőn Jézus ellenségeiért imádkozott.
Máriát, amint meghallotta Fia hangját, nem tudták kísérői tovább visszatartani: besietett a köröndbe. János, Kleofás felesége Mária és Salome követték őt és a százados nem űzte vissza őket.
Dizmas, a jobb lator, Jézus imádsága által abban a kegyelemben részesült, hogy lelkébe belső megvilágosítás sugara hatolt, midőn Mária odalépett. Most ismerte föl bensőleg, hogy Jézus és Anyja már gyermekkorában segítettek rajta. Megszólalt tehát erős hangon és körülbelül ezeket mondotta:
– Hogyan? Hát lehetséges, hogy ti gyalázzátok őt, míg ő értetek imádkozik? Ő hallgatott és tűrt és imádkozik, ti pedig káromoljátok őt; Ő próféta, Ő ami királyunk, Ő Isten Fia!
Ez a váratlan vádbeszéd, mely egy nyomorult, keresztre vert rablógyilkos szájából hangzott el, a gúnyolódó tömegben nagy zenebonát keltett. Köveket kaptak fel és ott a kereszten meg akarták kövezni; de Abenadar százados megakadályozta ezt, szétverette őket és helyreállította a rendet.
Eközben a Szűzanya Jézus imádsága folytán egészen magához tért és erőre kapott. Gezmas odakiáltott Jézusnak: „Ha te vagy Krisztus, szabadítsd meg magadat és minket!” – Dizmas átkiáltott társához: „Te sem félsz az Istentől, holott ugyanazon büntetésben vagy! Mi ugyan igazság szerint vagyunk ebben a kínban, mert tetteink méltó bérét vesszük; de ez itt semmi rosszat sem művelt! Ó, gondolj most órádra és fordítsd lelkedet a megtérésre!” – És még egyéb hasonlókat mondott Dizmas; az ő lelke már teljes világosságban járt, megvallotta bűnös voltát Jézusnak: „Uram, ha elítélsz engem, joggal történik velem; de könyörülj rajtam!” Jézus így felelt neki: „Részed lesz irgalmamban!” És Dizmas hátralevő negyedóráján keresztül érezte a bűnbánat nagy kegyelmét.

7. A nap elsötétülése – Jézus második és harmadik szava a kereszten

Tíz óráig, amikor Pilátus ítélete elhangzott, rövid jégesők záporoztak közbe-közbe; azután délig derült ég és napsütés volt s akkor zavaros vöröses felhő úszott a nap elé. De a hatodik órában, vagyis a nap állása szerint – amint én láttam – körülbelül fél egykor (mert a zsidó időszámítás más, mint a mienk és eltér a nap járásától) a napnak valami csodálatos elsötétedése következett be. Ennek létrejöttéről kimerítő magyarázatot kaptam, de sajnos, nem tudtam jól megjegyezni és nem találok megfelelő kifejezéseket sem annak leírására. Eleinte, amint láttam jönni a természeti tüneményt, mintha a földön kívül lettem volna; mindenféle égköröket és csillagpályákat láttam egymáson csodálatosan keresztülkörözni. A holdat a Föld másik oldaláról néztem és mintha egy ugrást vagy gyors mozgást tett volna, mint egy lebegő tűzgömb; majd ismét Jeruzsálemben voltam és láttam a holdat az Olajfák-hegye fölött elszáguldani tele és sápadtan; és kelet felől nagy sebességgel elvonult a felhőtakarta nap előtt. Kezdetben láttam a nap keleti oldalán valami fekete foltot, ez olyan lett, mint egy hegy és csakhamar eltakarta a napot egészen. E kép magja fakó volt, körülötte piros fény, mint egy izzó gyűrű. Az égbolt egészen sötét lett, a csillagok vörösen izzottak. Nagy rémület szállta meg az embereket és állatokat; a barmok bőgtek és szétfutottak, a madarak elbújtak vagy csapatostul hullottak le a Kálvária körüli dombokra, úgyhogy kézzel lehetett fogni őket. A gúnyolódók elhallgattak, a farizeusok megpróbálták mindezeket a jelenségeket természetes módon magyarázgatni, de kudarcot vallottak és végül őket is belső szorongás fogta el. Mindenki az égre nézett. Sokan mellüket verték, kezüket tördelték és kiáltoztak: „Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Mások távolban és közelben térdre hulltak és bocsánatért esdekeltek Jézushoz. Jézus pedig gyötrelme közepette feléjük fordította szemét.
Miközben a sötétség egyre fokozódott és mindenki az égre nézett és a kereszt elhagyatottan állt, csupán Jézus Anyja és leghívebb barátai állották körül, Dizmas, mélységes bűnbánatba merülve, alázatos reménnyel, fejét Jézus felé fordította és szólt:
– Uram, engedd, hogy olyan helyre jussak, ahol te megválthatsz engem! Emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz!
Jézus így felelt neki:
– Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!
Jézus Anyja, Kleofás felesége Mária, Magdolna és János a latrok keresztjei közt Jézus keresztje körül álltak és őreá néztek. A Szűzanya, egészen lenyűgözve az anyai szeretettől, magában nagyon forrón esedezett Fiához, hogy engedje őt vele együtt meghalni. Az Úr rendkívül komolyan és részvevően tekintett szeretett Anyjára, szemét aztán János felé fordította és mondotta Anyjának:
– Asszony, íme a te fiad! Ő sokkal inkább fiad lesz, mintha te szülted volna őt!
Jánost pedig megdicsérte:
– Ő mindenkor jámborul hívő volt és sohasem botránkozott meg, csak akkor egyszer, midőn anyja fel akarta őt magasztaltatni. – És Jánoshoz így szólt: „Íme a te anyád!”
János ekkor tiszteletteljesen átölelte a Megváltó keresztje alatt, mint hű fiú, Jézus anyját, aki most neki is anyja lett. A Szűzanyát haldokló Fiának ez ünnepélyes végrendelkezése után a fájdalom és e végrendelet jelentése annyira megrendítette, hogy a szentasszonyok karjaiba roskadva elvesztette külső eszméletét. Lefektették tehát egy kis időre szemben a kereszttel a földsáncra, majd elvitték a vesztőhelyről barátnőihez.
Nem tudom, vajon Jézus mindezeket a szavakat szent ajkaival hangosan mondta-e ki; de azt világosan értettem, amint halála előtt szent Anyját Jánosnak adta át anyául, Jánost pedig Anyjának fiául. Az ilyen látomásokban sok mindent megtud az ember, ami nincs megírva és bizony csak nagyon keveset tud az ember közönséges szókkal ismét elmondani. Ami ott oly világos, hogy az ember azt egészen magától értetődőnek hiszi, azt itt nem képes aztán szavakkal megértetni. Például ott egyáltalán nem csodálkozunk, azon, hogy Jézus az ő édesanyjának nem azt mondja: „anyám”, hanem „asszony”; mert e pillanatban Máriát az ő méltóságában annak az asszonynak érezzük, akinek a kígyó fejét el kellett tipornia, mert ebben az órában teljesedett be amaz ígéret az ő Fiának, az Emberfiának áldozati halála által. Ott nem csodálkozunk azon, hogy Jézus annak, akit az angyal így köszöntött: „Malaszttal teljes”, Jánost adja fiául, mert látjuk, hogy ennek neve a kegyelem neve; mert ott mindenki az, amit neve jelent, János pedig Isten gyermeke lett és Krisztus élt benne.17 Ott megérzi az ember, hogy Jézus ama szavakkal Máriát mindenkinek anyjául adta, akik őt (Jézust) úgy fogadják, mint János és hisznek az ő nevében s ezáltal Isten gyermekeivé válnak, és nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi indulatjából, hanem Istenből születtek. Ott megérzi az ember, hogy a Legtisztább, Legalázatosabb, Legengedelmesebb, aki így szólván az angyalhoz: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint”, a megtestesült Örök Ige anyjává lett: most – midőn haldokló Fiától megtudja, hogy ő most egy másik fiúnak is lelki anyjává lesz – a búcsúzás szívszaggató fájdalmai közepette alázatos-engedelmes szívvel ismét azt mondja lelkében: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint!” és megérezzük, hogy ő Isten valamennyi gyermekét, Jézus valamennyi testvérét gyermekeiül fogadta. Azonban mindez ott olyan egyszerűnek és szükségképpeninek tűnik fel, itt pedig oly különlegesnek, hogy Isten kegyelme által inkább lehet érezni, mint szavakkal kifejezni. Az ilyen esetekben mindig arra kell gondolnom, amit egyszer mennyei Jegyesem mondott nekem: „Az Egyház hívő, reménylő és szerető gyermekeiben minden meg van írva”.

8. A város és a templom a sötétség alatt

Körülbelül fél kettőre járt az idő, midőn a városba vezettettem, hogy lássam, mi történik ott. Általános szorongást és rémületet találtam; köd és éjszaka ülte meg az utcákat; az emberek megzavarodva tapogatództak ide-oda; sokan beburkolva fejüket, zugokban ültek és mellüket verték; sokan az eget kémlelték a háztetőkről és jajveszékeltek. Az állatok bőgtek és elbújtak, a madarak alacsonyan röpködtek és lehullottak. Láttam, hogy Pilátus meglátogatta Heródest és mindketten nagy meg-zavarodottan nézték az eget ugyanarról a teraszról, ahonnan Heródes reggel végignézte Jézus megcsúfolását. Ez nem természetes dolog, mondották; azzal a Jézussal bizonyára túlságosan elbántak. Aztán láttam, amint Heródes Pilátussal a Forumon keresztül emennek palotájába ment át; mindketten nagy aggodalomban voltak és keményen kiléptek, őrséggel körülvéve. Pilátus nem nézett a gabbathai törvénykező székre, ahol Jézust elítélte. A Forum puszta volt; az emberek itt-ott a házakba siettek, mások meg jajgatva futkostak össze-vissza. Csoportok gyűltek össze a nyilvános tereken. Pilátus palotájába hívatta a nép véneit és megkérdezte tőlük, véleményük szerint mit jelent ez a sötétség; ő úgy véli, ez valami fenyegető vészjel; úgy látszik, az ő istenük haragszik rájuk, amiért azt a galileait erőszakosan halálra követelték; pedig az bizonyosan prófétájuk és királyuk volt; de ő mosta kezeit stb. Amazok azonban nyakasak maradtak, igyekeztek mindent szokásos természeti jelenségnek magyarázni, és nem tértek meg. Másutt azonban sokan megtértek, elsősorban mindazok a katonák, akik tegnap az Úr elfogatásakor az Olajfák-hegyén leestek és ismét fölkeltek.
Eközben sok nép gyűlt össze Pilátus palotája előtt, és ahol reggel azt kiabálták: „E1 vele! Feszítsd meg őt!”, most ezt kiáltozták: „Igazságtalan bíró! Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Pilátus kénytelen volt katonákkal körülvétetni magát; és az a Zádok, aki reggel, midőn Jézus a törvényházba ment, hangosan hirdette Jézus ártatlanságát, most annyira kiabált és ágált a palota előtt, hogy Pilátus majdnem lefogatta. Pilátus, ez a lelkierő nélküli nyomorult ember, a legnagyobb szemrehányásokkal halmozta el a zsidókat: neki semmi része a dologban; az ő királyuk, az ő prófétájuk, az ő szentjük volt, akit halálra vittek, nem az övé; neki semmi köze az egészhez; ők akarták halálát! A templomban a legnagyobb szorongás és rémület uralkodott; éppen a húsvéti bárány leölésénél tartottak, mikor beállott a hirtelen sötétség; egy zűrzavar lett minden és olykor-olykor rémült jajveszékelésbe törtek ki. A főpapok mindent elkövettek, hogy fenntartsák a rendet és a nyugalmat; meggyújtottak minden lámpát olyan időpontban, mikor különben fényes nappal szokott lenni; de a zavar csak fokozódott. Láttam, hogy Annás kínos szorongásban futkosott egyik zugból a másikba, hogy elrejtse magát. Mikor ismét kimentem a városba, az ablakok zsalui és ernyői hajladoztak és reszkettek, pedig nem volt szél. A sötétség egyre nagyobb lett. A város külső szélén, északnyugatra a falak irányában, ahol kertek és sírok vannak, néhány sírbejárat besüllyedt, mintha földrengés lett volna.

9. Jézus negyedik szava a kereszten

A Golgothán a sötétség csodálatosan borzasztó benyomást tett; az iszonyatos dühöngés és kínzás, az ordítozás és a szitkozódás közt végrehajtott megfeszítés, és a kereszt felállítása, a két lator keresztre kötözése és üvöltése, a farizeusok gúnyolódása és ide-oda vágtatása, a katonacsapat felváltása, a részeg hóhérok lármás elvonulása az elsötétedés kezdetén: még ellensúlyozta a rémületes benyomást; aztán következett Dizmas vádbeszéde és a farizeusok dühöngése ellene; de amint a sötétség növekedett, az emberek elkomolyodtak és figyelmük mindinkább elfordult a kereszttől. Ekkor ajánlotta Jézus az ő anyját Jánosnak és ekkor vitték ki a Szűzanyát a köröndből. Most tompa szünet állott be; a népet aggodalom fogta el a sötétség növekedtével, legtöbben az eget kémlelték; sokakban megmozdult a lelkiismeret; némelyek bűnbánóan fordították szemüket a kereszt felé, sokan mellüket verték bűnbánattal; a farizeusok még mindig próbálgatták természetes módon magyarázgatni a jelenségeket, de szavuk egyre csöndesebb lett s végül egészen elnémult. Hébe-korba még kiszalasztottak szájukon egy-egy szemtelen szót, de ez is már nagyon kényszeredetten sikerült. A nap közepe fakó volt, fátyolos, mint a hegyek holdfényben; vörös gyűrű övezte; a csillagok, rőt fényben emelkedtek ki a sötét háttérből. A madarak leestek a levegőből a Kálvária-hegyén és a közeli szőlőhegyeken az emberek közé és hagyták magukat kézzel megfogni; az állatok mindenfelé körös-körül üvöltöttek és reszkettek, a lovas farizeusok lovai és szamarai összebújtak és lógatták fejüket. Pára és köd vett körül mindent.
A kereszt körül csend volt. Mindenkinek gondolatai másutt jártak. Sokan a városba futottak. A megfeszített Üdvözítő a teljes elhagyatottság érzetével, véghetetlen kínjai közt, barátai iránt való szeretetével és értük rebegett imádságaival mennyei Atyjához fordult. Miként egész szenvedése alatt, most is azokat a zsoltárrészeket imádkozta, amelyek most rajta beteljesedtek. Angyalalakokat láttam körülötte. Amint azonban a sötétség fokozódott és szorongás ülte meg a lelkeket és tompa csend nehézkedett az egész tömegre, Jézust teljesen egymagára hagyva és vigasz nélkül láttam függni a keresztfán. Szenvedte mindazt, amit egy nyomorult, összekínzott, összetört ember szenved a legnagyobb elhagyatottságban, megfosztva minden emberi és isteni vigasztalástól, mikor a hit, a remény, a szeretet egészen magára maradva, viszonzás és felhasználás nélkül, minden világosság nélkül, mintegy mezítelenül és kiüresítve, ott áll a megpróbáltatás sivatagában és végtelen kínnal egyedül önnönmagából él. Ezt a fájdalmat lehetetlen kifejezni. Ebben a szenvedésben küzdötte ki a szerető Jézus számunkra az erőt ahhoz, hogy az elhagyatottság végső kínjában, egyesítve a mi elhagyatottságunkat az ő elhagyatottságának érdemeivel, diadalmaskodjunk, bár ha megszakad minden kötelék és kapcsolat is, ami minket idelent ahhoz a másik léthez és élethez fűz, és bár ha bezárulnak azok a kilátások is, melyeket ez az élet magamagából nyit nekünk egy másik létre. Kiharcolta nekünk a győzelem érdemeit az ő tökéletes elhagyatottságának végső tusájával, és feláldozta nyomorúságát, szegénységét, kínszenvedését, elhagyatottságát érettünk, hitvány bűnösökért, avégből, hogy az Egyház testében Jézussal egyesült ember ne eshessek kétségbe többé a végórában, midőn minden elsötétedik és minden világosság és minden vigasztalás eltűnik. A benső éjszakának e sivatagába nem kell többé egyedül és veszedelmek közt leszállnunk. Jézus ez elhagyatottság keserű tengerének mélyére süllyesztette az ő benső és külső elhagyatottságát a kereszten, s így nem hagyta magára a keresztényt a halál elhagyatottságában, minden vigasztalás elsötétülésében. A kereszténynek a végső halálküzdelemben nincs többé sivatag, nincs magányosság, nincs elhagyatottság; mert Jézus, aki a világosság, az út és az igazság, szintén megjárta ezt a sötét utat, megáldotta azt és száműzött róla minden rémet és felállította keresztjét ebben a sivatagban.
Jézus, teljesen elhagyatva, egészen szegényen, minden segítség híján, önnönmagát adta oda, miként a szeretet szokta tenni; sőt magát az ő elhagyatottságát avatta a legdrágább kinccsé; mert önmagát és egész életét, minden munkáját, minden szeretetét, szenvedését és hálátlanságunk miatt való keserű érzését föláldozta mennyei Atyjának a mi gyöngeségünkért és szegénységünkért. Isten előtt végrendeletet készített és minden érdemét az Egyháznak és a bűnösöknek adta. Mindenkiről gondoskodott; elhagyatottságában mindenkivel volt az idők végezetéig, és így azokért a tévhitűekért is imádkozott, akik azt vélik, hogy ő, mint Isten, nem érezte a szenvedést és nem szenvedett, vagy csak sokkal kevésbé szenvedett, mint egy ember, aki hasonló szenvedésbe kerül. – Míg azonban én vele együtt imádkoztam és szenvedtem, hallottam, mintha mondaná, hogy tanítsák azt, hogy ő az elhagyatottságnak ezt a kínját keservesebben szenvedte, mint ahogy egy ember képes lett volna, mert ő teljesen egyesült az istenséggel és mert ő egészen Isten és ember volt, és most az Istentől elhagyott emberség érzetében mint Istenember, az elhagyatottság szenvedését teljes mélységében érezve, tökéletesen kimerítette.
És ekképp szenvedésében hangos kiáltással bizonyította elhagyatottsága tényét s ezzel megadta a szabadságot minden mélyen sújtottaknak, akik Istent Atyjuknak ismerik el, arra, hogy bizalmas, gyermeki panasszal forduljanak Istenhez.
Három óra tájban Jézus hangos szóval kiáltott: „Eli, Eli, lamma szabaktáni?!” – azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Midőn Urunk e hangos kiáltása megtörte a körötte uralkodó csöndet, a gúnyolódok ismét a kereszt felé fordultak. Valaki így szólt: „Illést hívja ez”. Egy másik felkiáltott: „Hadd lássuk, eljön-e Illés és lesegíti-e őt?” Az Anya pedig, amint meghallotta Fia hangját, nem tudta magát visszatartani és ismét a kereszthez sietett: János, Kleofás felesége Mária, Magdolna és Salome követték őt.
Mialatt a tömeg ott zajongott és jajongott, lovon odaérkezett egy csapat, mintegy harminc előkelő férfiúból, akik Júdeából és Joppe vidékéről jöttek az ünnepekre. Midőn meghallották, mily rettenetesen bántak el Jézussal, és látták a félelmetes természeti jelenségeket, hangos kifejezést adtak iszonyodásuknak és így szóltak:
– Ó, ó, föl kellene égetni ezt a kegyetlen várost, ha nem állna benne Isten temploma, oly borzasztó bűnterhet vett magára!
Az előkelő idegeneknek e kijelentése kapóra jött a népnek: zúgolódás és jajgatás hangzott fel mindenfelől és a rokonérzésűek összecsoportosultak. A tömeg két pártra oszlott: az egyik jajveszékelt és zúgolódott, a másik dühöngött és gyalázkodott. A farizeusok egyre csöndesebbek lettek, és minthogy zendüléstől féltek, hiszen Jeruzsálemben is nagy volt a zűrzavar, tanácsot tartottak Abenadar századossal, minek folyományaképpen embereket küldtek a közeli kapuhoz és azt bezáratták, hogy így elzárják az érintkezést a várossal; sőt hogy elejét vegyék a lázadásnak, küldönc útján ötszáz katonát kértek Pilátustól és Heródes testőrségéből. Egyelőre Abenadar teremtett rendet és nyugalmat az ő komolyságával és megtiltotta a gúnyolódást, hogy az se izgassa a népet.
Mindjárt három óra után kezdett világosodni, a hold távolodott a naptól, mégpedig ellenkező irányban. A nap fénytelen, ködborított és vörös volt, és a hold lement az ellenkező oldalon, oly gyorsan, mintha leesett volna. Lassankint megjelentek a nap sugarai is; a csillagok eltűntek; de azért még mindig homály ült a tájon. A világosság közeledtével a gúnyolódok ismét bátrabbak lettek és diadal-ujjongásba törtek ki; ekkor mondták, hogy „Illést hívja ez!” De Abenadar csöndet és nyugalmat parancsolt.

10. Jézus ötödik szava a kereszten

Amint világosabb lett, előtűnt Jézus teste a kereszten; halvány és elgyöngült, egészen elernyedt és fehérebb volt, mint eddig, annyi vért veszített. És így szólt (de nem tudom, imádkozva és csak nekem hallhatóan-e, vagy félhangosan): „Kisajtoltattam, mint a szőlő, melyet itt először sajtoltak; minden véremet oda kell adnom, míg víz nem jön ki és a héj fehér nem lesz; de soha többé itt nem sajtolnak szőlőt”.
E szavakra vonatkozóan később láttam egy képet, amint Jáfet itt ezen a helyen szőlőt sajtolt.
Jézus egészen el volt epedve és kiszáradt nyelvvel mondá: „Szomjúhozom!” És mivel övéi szomorúan néztek rá, így szólt: „Nem adhatnátok egy korty vizet?” Úgy vélte, a sötétség leple alatt bizonyára senki sem akadályozta volna meg őket. János felelt zavartan: „Ó Uram, elfelejtettük!” Jézus erre ilyesfélét mondott: „Még felebarátaimnak is meg kellett feledkezniük rólam, és nekem egy ital vizet sem nyújthattak, hogy beteljesedjenek az írások!” De ez a feledékenység keservesen fájt neki. Panaszszavára övéi pénzt kínáltak a katonáknak és kérték, adjanak Jézusnak egy kis vizet. De azok nem azt tették, hanem egyikük egy körte alakú szivacsot bemártott az ecetbe, mely egy gyékénnyel befont hordócskában állt ott, de epét is kevert bele. Ámde Abenadar századost már nagyon megindította Jézus sorsa; elvette a katonától a szivacsot, kifacsarta és tiszta ecettel itatta be. Aztán egy rövid darab izsópcsövet dugott bele, mely szívócsőül szolgált, feltűzte lándzsája hegyére és föltartotta Jézus arca elé, úgyhogy az izsópszár éppen Jézus szájához ért és ő a csövecskén kiszívhatta az ecetet.
Azokból a szavakból, melyeket az Úr még intelmül mondott a népnek, már csak erre emlékszem: „És ha nekem már nem lesz hangom, a halottak szája fog szólani”. Mire némelyek azt kiabálták: „Még gyalázkodik!” Abenadar azonban csöndet parancsolt.

11. A hatodik és hetedik szó – Jézus halála

Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott ki tagjaiból. János a kereszt mellett állt és törölgette Jézus lábait kendőjével. Magdolna, teljesen megtörve a fájdalomtól, a kereszt hátának dűlt. A Szűzanya Jézus és a jobb lator keresztje között állt, Kleofás felesége Mária és Salome karjára támaszkodva, és nézett föl, haldokló Fiára. Ekkor így szólt Jézus:
– Beteljesedett!
Fölemelte fejét és hangos szóval kiáltott:
– Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!
Édes, hangos kiáltás volt; betöltötte a földet és eget. Aztán lehajtotta fejét és kiadta lelkét. Láttam lelkét, mint fényes árnyékot a kereszt mellett a földbe és a pokol tornácának körébe leszállni. János és a szentasszonyok arcra borultak.
Abenadar százados (születésére nézve arab, később, mint tanítványt Ktezifon névre keresztelték), itt, amióta Jézust megitatta az ecettel, lovával a keresztdomb közepén állt, úgyhogy lova elülső része magasabban volt. Hosszan, komolyan, mélyen megrendülve, szüntelen az Úr töviskoronás arcába nézett. Paripája feje szomorúan, betegen lógott, és Abenadar, akinek büszkesége most meghajolt, meg sem húzta már lova kantárját. Ekkor mondotta ki az Úr utolsó szavát, hangos, erős, eget, földet és poklot átható kiáltással. A föld megrendült és a sziklatalaj Jézus és a bal lator keresztje között szélesen tátongóra repedt. Isten tanúságtétele rémülettel és borzadállyal, fenyegetően, hatotta át a gyászoló természetet.
Beteljesedett, igen! Urunk lelke elhagyta testét, és a meghaló Üdvözítő halálkiáltásától megreszketett mindenki, aki hallotta, sőt a Föld is megrendült és így ismerte el Megváltóját; de csak a rokonszíveket hasította át a fájdalom éles kardja. Ekkor történt, hogy a kegyelem leszállt Abenadar lelkébe; akkor reszketett lova, akkor ingott meg a százados szenvedélye és tört meg büszke, kemény értelme, mint a Kálvária szirtje: eldobta lándzsáját és kemény öklével erősen verte mellét, hangosan kiáltva egy új ember hangján: „Dicsértessék Isten, a Mindenható, Ábrahám és Jákob Istene! Ez igaz ember volt, ez valóban Isten Fia!” És sokan a katonák közül, századosuk szavától megrendülve, hasonlóképpen cselekedtek.
Azonban Abenadar, aki most már új emberré, megváltott emberré lett, most, miután Isten Fiának nyilvánosan behódolt, nem akart tovább az Úr ellenségeinek szolgálatában maradni. Leszállt lováról és átadta Cassius altisztnek, akit Longinusnak neveznek, fölvette a földről lándzsáját, azt is átadta neki, beszélt katonáival és Cassiusszal, aki most felült a lóra és átvette a parancsnokságot, mert Abenadar elsietett a Kálvária-hegyéről a Gihon-völgyén keresztül a Hinnom-völgy barlangjaihoz, hírül adta az ott rejtőző tanítványoknak az Úr halálát, aztán besietett a városba Pilátushoz.
Midőn Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a keresztdomb megrepedt, nagy rémület fogta el az összes jelenlevőket; de ez a rémület áthatott az egész természeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja is, sok halott kikelt sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dűltek össze a világ sok táján.
Abenadar hangosan kimondta meggyőződését és sok katona ugyanígy tett; a jelenvolt népből és a legutóbb odaérkezett farizeusok közül is sokan megtértek. Mellüket verték, jajveszékeltek és a szent hegyről a völgyön keresztül hazatámolyogtak. Mások megszaggatták ruhájukat és port hintettek fejükre. Félelem és rémület ült meg mindeneket. János fölkelt a földről, néhány szentasszony, aki eddig a köröndön kívül állott, most benyomult a kereszthez; fölemelték Jézus Anyját és barátnőit s kivezették a köröndből, hogy megnyugtassák őket.
Miután minden élet Ura megfizette a bűnösökért a halál kínteljes adósságát, és miután, mint ember, lelkét Istenének és Atyjának ajánlotta, testét pedig a halálnak szolgáltatta ki: ezt a szentséges, összetört edényt bevonta a halál hideg, sápadt színe; teste kínokban reszketett és elfehéredett, és a sebekből lefolyt vércsíkok sötétebbek és láthatóbbak lettek. Arca megnyúlt, orcái beestek, orra vékony és hegyes lett, álla leesett, lehunyt, vérrel befutott szemei megtörve kinyíltak; még egyszer, utoljára fölemelte néhány pillanatra töviskoronás fejét és a kínok súlya alatt mellére ejtette. Kiszáradt, elkékült ajkai között nyitott szájában látszott véres nyelve. Kezei, melyek eddig a szegfejeket markolták görcsösen, most szétnyíltak és jobban előre álltak; karjai kinyúltak, háta a kereszthez tapadt, és szent testének egész súlya lábaira nehezedett. Ekkor térdei megcsuklottak s egy oldalra fordultak; lábai megvonaglottak a szeg körül, mellyel át voltak fúrva.
Erre megmerevedtek Anyja kezei; szeme elborult, arca halálsápadtra vált, füle nem hallott, lábai inogtak s ő a földre roskadt. De Magdolna, János és a többiek is, a fájdalomtól megtörtén, arcukat elfedve, a földre borultak.
Midőn aztán a legszeretőbb, legfájdalmasabb Anya, barátaitól támogatva ismét fölkelt és szemeit fölvetette, látta Fiának a Szentlélektől tisztán fogantatott testét, a húst az ő húsából, a csontot az ő csontjából, a szívet az ő szívéből, isteni megárnyékozásban az ő méhéből alkotott szent edényt, most itt minden ékességtől, minden formától és szentséges lelkétől is megfosztva, kiszolgáltatva a természet törvényeinek, melyeket ő teremtett és melyekkel az ember a bűnben visszaélt és eltorzította őket; látta őt összetörve, megkínozva, elalaktalanítva, megölve azok kezétől, akiknek megújhodásáért és megelevenítéséért testet vett! Ó jaj, ott függött kitaszítva, megvetve, kicsúfolva, mint egy bélpoklos, Jézus holtteste, minden szépségnek, igazságnak és szeretetnek élettől megrabolt edénye, szertezúzva, két lator közt a keresztfán! Ki foghatja föl Jézus Anyjának, a Vértanuk Királynéjának fájdalmát!
A nap fénye még zavaros és ködös, a levegő a földrengéskor fülledt és nyomasztó volt, de aztán érzékeny hideg következett. Az Úr holttestének alakja rendkívül tiszteletreméltó és megható volt. A latrok rémesen kicsavarodott testtel, mintegy ittasan függtek keresztjükön; most már mindketten hallgattak; Dizmas imádkozott.
Három óra múlt, midőn Jézus meghalt. Amint a földrengés okozta rémület elmúlt, több farizeus merészebb lett; odaléptek a hegyen nyílt repedéshez, köveket dobtak bele, köteleket kötöttek össze és leeresztették a szakadékba; de mivel nem érték el fenekét, kissé gondolkodóba estek; a nép jajveszékelése és mellverése is hatott rájuk, és sietve ellovagoltak. Többen közülük egészen megváltoztak lelkükben. A néptömeg is hamarosan elszéledt rémületben és szorongásban a város felé és a völgyekbe. Sokan megtértek. Az ott levő ötven római katona közül egy rész, erősítésül ment a kapuőrséghez; míg a kívánt ötszáz főnyi csapat megérkezett; akkor bezárták a kaput, néhány katona más őrhelyeket foglalt el szanaszét, hogy elejét vegyék a nép összetorlódásának és a zűrzavarnak. Cassius (Longinus) és öt katona ott maradt a köröndben s lehevert a sáncra. Jézus rokonai a keresztet vették körül, vagy leültek vele szemben és siránkoztak, gyászoltak. Több szentasszony visszament a városba. A Kálvária csöndes, magános lett, a gyász helye lett. A távolban, a völgyben és a szemközti magaslatokon hébe-hóba megjelent egy-egy tanítvány óvatos alakja, félénken és kíváncsian nézett a kereszt felé és rögtön visszavonult, ha valaki közeledett.

„A szerzetesi léleknél bensőséges lelkület, áldozatos élet és a szándék tisztasága szükséges; íme, ez az élet foglalata.”

— Kézirat a Purgatóriumról

Címkék