Hármas ítélet – Galgóczy Erzsébet misztikus álma

2023. okt | engesztelés

ítélet

Megemlékezünk még Galgóczy Erzsébetnek kézírásában ránk-hagyott álmairól, amit egyesek látomásnak vélnek misztikus tartalmuk miatt, ő álomnak mondja, s a „látomás” azzal ér véget, hogy fölébred. Tehát álom.

***

1940. december 7-én hajnalban álmomban Kati testvérkémmel egy hatalmas nagy réten sétálgattam, kézenfogva. Mintha virágot akartunk volna szedni, de mégse szedtünk. Ahogy így sétálgattunk, hirtelen nagy sötétség szakadt a földre, az ég teljesen fekete, sötét volt és körülöttünk is minden. Ez nem olyan volt, mint egy éjszakai sötétség, hanem nyomasztó, iszonyúan ható, semmihez sem hasonlítható. De a legcsodálatosabb az volt benne, hogy mégis láttam az emberek nyüzsgését, mozgolódását, mert szinte pánikszerűen menekültek, sírva, jajgatva, hajukat tépve, hogy most lesz a világ vége, Isten ítélete.

Látva az emberek rémületét, én is azt gondoltam, hogy itt az utolsó pillanat és a lelkemmel kezdtem foglalkozni. Lelkiismeretvizsgálást tartottam, hogy ne kelljen készületlenül odaállnom. Valahogy a templomba szerettünk volna jutni, de egy hídon át volt megközelíthető. Mielőtt a hídhoz értünk volna, egy kéz érintette a vállamat. Látni nem láttam senkit, csak a hangját hallottam: „Ne menjetek sehová, forduljatok vissza, mert ti itt nem fogtok meghalni. A jó Isten csakugyan nagyon haragszik az emberekre, nem vár tovább, ítéletet akar tartani. De föl lehet tartóztatni, ha megengesztelnétek haragját. Bűnbánatra kellene az embereket indítani, engesztelni és imádkozni kell.” (Ezt a szót: bűnbánat, sokszor ismételte.)

Míg a hang beszélt, a föld állandóan haragosan morajlott, rengett, úgy hogy alig bírtunk állni. A Föld meghasadozott, mély, hosszú, árokszerű nyílások támadtak, s az így keletkezett nyílásokból még borzalmasabban hangzott a föld morajlása. Mikor a hang elhallgatott, azonnal visszafordultunk. Akkor láttam, hogy ezen a nagy réten rengeteg ember szorong, a rémülettől eltorzulva.

Mintha valaki elrendezte volna őket, négy hatalmas tömegben álltak az emberek. Mikor így magam előtt láttam az egyes-számú csoportot, szóltam Kati kistestvéremnek, hogy ő menjen egy másik tömeghez, 2. számú csoport, hogy ott is legyen valaki, aki Jézusról szól nekik. Én is közelebb mentem a csoportomhoz. Ekkor láttam, hogy mivé váltak a félelemtől. Némelyik nyöszörgött, volt, aki a haját tépte, káromkodott, átkozódott; volt olyan, aki imádkozni próbált, de mindnyájan a földhöz voltak ragadva, mintha onnan el se tudnának többé mozdulni. Ezalatt az idő alatt is a föld állandóan morajlott és mintha borzasztó szélvihar lett volna, de a levegő nem mozgott, csak a lángok borzalmasak. A sötétség is még mintha sűrűbb és áthatolhatatlanabb lett volna, ám mégis láttam az emberek megmozdulásait, arcukon a borzalmat és állati félelmet. Először nem is tudtam, hogy mit csináljak vagy mit is mondjak nekik. Majd hirtelen valami csodás ékesszólással kezdtem prédikálni nekik, hogy indítsanak bűnbánatot. Hirtelen az imádságra hívtam föl a figyelmüket, de azt is láttam, hogy ezt alig értik. Mondtam nekik: Ugye most látják, hogy nincs semmi értéke annak, amit gyűjtögettek. Nem ér semmit; nem tudnak vele parányi világosságot se megvásárolni. Pénzzel, anyagiakkal nem lehet a jó Istent kiengesztelni, pedig visszatartaná haragját és büntetését, ha ki tudnánk engesztelni Őt. Kértem őket, vizsgálják meg a lelküket, hogy életükben mit tettek? Mit adtak a jó Istennek? Azt ajánlják fel Neki újra. Hívogattam könyörögve, hogy bizonyára vannak itt napiáldozók is, akik szerették az Urat. Most is ajánlják fel magukat engesztelésül és akik még nem tettek semmit, most indítsanak őszinte, igaz, mély bánatot engesztelni az Istent. Míg beszéltem, láttam, hogy nem is nagyon értik, nem is igen fog rajtuk. Nem tudnak önmagukról megfeledkezni, annyira önzők. Képtelenek másra gondolni, mint saját megmenekülésükre. Nagyon szomorú lettem és átnéztem Kati testvéremhez, arra gondolva, idehívom őt is, ne legyen egyedül ott, hátha ketten többet tudunk elérni. De mielőtt intettem, hívtam volna, eszembe jutott: Ha őt elhívom, ott nem lesz senki, aki közvetít, engesztel, imádkozik. Maradjon mégiscsak ott. Tépelődésem közben megfordultam, vajon a másik két csoportnál van-e valaki?

lány

Ekkor láttam meg a mögöttem lévő 3. csoportot. Előttük egy leány térdelt. Nem volt apáca, világi volt, de nagyon külön, kiválva a csoportból. Térdelt és mély áhítattal imádkozott. Az volt az érzésem, hogy nagyon közvetlen az érintkezése a jó Istennel, imája szinte az egekig ér. Megfordultam és példáját követve én is letérdeltem. Nagyon-nagyon könyörögtem; kértem a jó Istent, ne hagyja elveszni ezt a sok embert. Felajánlottam Neki magamat újra, életemet, mind az eddigi és a jövőben rám váró szenvedésekkel együtt. Tudom, hogy ez magában véve semmi, nem sok, de odaadom a Szűzanyának, adjon neki értéket Ő. Sokszorozza meg és úgy adja oda az Úr Jézusnak. Azután külön felhívtam a figyelmet, hogy ezeknek az embereknek is, akik itt vannak, számon minden cselekedetüket, áldozataikat, imáikat, s mind-mind százszorozza meg, hogy értékük annál nagyobb legyen. Egyesítse az Ő szenvedésével, imáival, jócselekedeteivel, és úgy mutassa be áldozatát a jó Istennek; tartsa fel sújtó kezét.

A többiek nem tudom, mit mondhattak Jézusnak, de egészen bizonyos, hogy mindenüket odaadták, mert egyszercsak dörögni kezdett az ég erősen. Most már nemcsak a föld morajlott, az ég borzalmasan csattogott, s ahol térdeltem, hirtelen egy hosszú, de nem széles rés támadt az égen és ezen a résen át halvány-rózsaszín világosság kezdett átszűrődni. A dörgés ugyan folyt, de mind a három csoport felett támadt ilyen rés. Három oldalról jött ez a rózsaszín világítás, ami sugárszerűen világított az emberekre, azután pedig a három összefolyva az ég felé tartott egy egyenes oszlopban.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy a 4. csoport teljes sötétségben maradt. Oda nem ért semmi fény és nem is áll senki a csoport élén, aki imádkozna. Szerettem volna odamenni, de valahogy nem lehetett.

Ahogy ez a halvány-rózsaszín az emberekre kezdett derengeni és megvilágította őket, nagyon elváltozottaknak látszottak. Voltak, akik egészen összezsugorodva, szinte a földhöz ragadva fetrengtek, majdnem semmivé válva, de mégis borzalmasak. Voltak olyanok, akik nyomorékoknak látszottak, csak éppen vonszolták magukat. Voltak, akik sötét tömegnek tűntek, rajtuk vagy bennük kicsi-kicsi fénnyel. Mások, mintha iszonyú terhet cipeltek volna, csak alig bírták magukat, mintha ezer béklyó húzta volna őket. De voltak, akik egészen könnyedén mozogtak, tisztáknak látszottak, mosolyogva. Könnyedén néztek maguk elé.

Ahogy a változásokat nézegettem, kíváncsian tekintettem Katira és az ismeretlen lány csoportjára. Az emberek itt is hasonló változásokon mentek keresztül. De legnagyobb meglepetésem mégis az volt, amit Katin és az idegen lányon láttam. Ők nem egészen a földön, hanem a föld felett jártak – 20-25 cm magasan, – és gyönyörű, átlátszóak voltak. Mint a színarany vagy a kristály és ragyogó, mint a drágakő színpompában sziporkázva, mégis átlátszóak, tiszták, ragyogóak. Ámulatomban rajtuk felejtettem a szemem. De a fény hirtelen erősödni kezdett. Vörös fény kezdett sugározni a réseken és a rések is tágultak. Most már nemcsak hosszúságban, de szélességben is majdnem összeszakadtak a rések. De azért mégsem. S fény erősbödött, egészen tűzpiros lett, szinte perzselve melegített, égetett.

Most újra a 4. csoporthoz néztem: Vajon ez az erősödő fény hatott-e odáig, oszlott-e valamit a sötétség? Rémületemre, nemcsak nem világosodott, de mintha innen is a sötétség mind odament volna, mert szinte megháromszorozódott. De nemcsak a sötétség, hanem a borzalom és a veszedelem is. De ugyanilyen meglepetéssel láttam a vörös fénnyel megvilágított emberekben a változásokat. A tűzpiros fény, amely nemcsak világított hanem égetett is, hatása meglátszott az embereken. Akik előbb a földhöz ragadva fetrengtek, szempillantás alatt iszonyú jajgatás és kiáltozások között szénné égtek. Azok, akik előbb fetrengtek, nyomorékoknak látszottak, vagy félkezük, lábuk, némelyiknek az egész teste izzott. Jajgattak azok is nagyon, de most látszott rajtuk, hogy már értik az engesztelést és a bűnbánatot… Nem mondta ezt külön nekem senki, mégis tudtam nagyon jól mindent. Voltak, akiknek csak a fejük izzott, most, másoknak a végtagjai, de a testük többi része átlátszó, szép volt. Akik előbb sötéteknek látszottak, most átlátszóak voltak. Az a kis fénypont nagyon izzott, de nyugodtaknak, boldogoknak látszottak: Akik előbb terheket viseltek, könnyedén mozogtak, szépek voltak. Kicsit érzett róluk a meleg. Inkább önmaguk megvilágítása volt. Akik béklyókat viseltek, most szinte lebegve jártak, alig érintve a földet, és akik előbb tisztáknak látszottak, most a fénytől szinte világítottak; nemcsak önmagukat, de másokat is megvilágítva, akik a közelükben voltak.

Egész idő alatt éreztem a belőlük áradó forróságot, és a belőlük áradó tűzpiros fénynek a forróságát is, de ez nem volt bántó, inkább kellemesen hatott. Nem tudnám szavakkal kifejezni, milyen érzést váltott ki belőlem. Mivel önmagamat nem láttam most se, kíváncsian néztem Kati kistestvéremre és az idegen lányra. Rájuk, vajon, hogyan hatott a fény?.. Szinte a lélegzetem is elállt, bámulatba ejtették. Most nemcsakhogy átlátszóak voltak, de tündöklően ragyogtak, szinte izzottak és megvilágították a környezetüket. Hogy ők érezték-e a meleget, nem tudom, mert nem beszéltünk róla. Szinte egyszerre néztünk egymásra felszabadultan, örömmel.

Aztán mindjárt a negyedik csoportra néztünk, hogy ott mi lesz. Alig kézfogásnyi távolságnyira voltunk mi hárman egymástól, s körülbelül egyet gondoltunk: Segíteni szerettünk volna, de egészen közel nem bírtunk menni. Alaposan szemügyre véve láttam, hogy itt szerzetesek és papok vannak. Nagyon szomorúan tapasztaltam, hogy itt nincs senki, aki megengesztelné az Úr Jézust, hogy el ne vesszenek. Egyszercsak látom, hogy körmenetbe zárkóznak a papok, elől egy nagy feszülettel, P. Odiló vezeti. Lépeget, de akárhogy is erőlködik, nem tud előre jutni. Másképp nem tudtam segíteni rajtuk, csak nagyon imádkoztam értük. Már szinte a kétségbeesés látszott rajtuk, mikor hátulról néhány apáca kivált, élükön egy nagyon szép középkorú apáca. A csoport élén elől letérdelt és hangosan, szinte az eget lekönyörögve kezdett imádkozni. Szavakra nem emlékszem, csak az arcára, mozdulataira. Látszott rajta, hogy kész mindent magára vállalni nagy önfelajánlással, áldozatkészséggel. Egyszerre csak nagyon szenvedőnek látszott, szinte elalélt a szenvedéstől. Ekkor láttam kezein a sebhelyeket, hogy vérezni kezd, lassan szivárog a vér. Valaki le akarta törülni, de fáradt, szenvedő mozdulattal fölemelte a kezét a papok felé. Intett nekik.

Ekkor láttam, hogy a papok is mind kezdenek imádkozni, kezüket felemelve, mint felajánláskor. Határozottan tudtam, hogy most áldozatot mutatnak be a jó Istennek. Most már mi is közelükbe jöttünk, letérdeltünk és egész lelkünkkel imádkoztunk. Most itt is dörgött az ég és rés támadt, sugárzott rájuk is a rózsaszínű fény. Itt sokkal borzalmasabbnak látszott a fény hatása, sokkal több borzalmat tárt föl. Ezt azonban nem láttam olyan részletességgel, csak az összbenyomás maradt meg bennem. Majd a tűzpiros fénynek a hatása itt aránylag sokkal több elégést okozott, mint az előbbi csoportokban. Azt azonban láttam, hogy sokkal kevesebb nő égett el, mint férfi.

A tűzpiros fények most már mind a négy oldalról összefolytak, egyenesen föl, az égnek törtek. Az ég szinte mindinkább kezdett természetes lenni. Most már olyan viharelőtti bordásszerű fellegek jöttek-mentek szürkés, sárgás, lilás árnyalatokban. Mindinkább természetessé vált; néhol a felhők szétszakadozva, az eget is lehetett látni. A négy embercsoport pedig, – anélkül, hogy valaki mondta volna, – csoportonként sorba álltak, mintha hálaadó istentiszteletet akartak volna adni, hogy a jó Isten megmentette őket. Még mielőtt elindult volna a menet, az ég kettényílt és hatalmas fényözön zuhogott a földre. Úgy tűnt, hogy az egész hirtelen lezuhant, hogy magába ölelje, magába olvassza a földet. Aztán újra fölemelkedett, fölszállt a földdel együtt. Míg emelkedtünk fölfelé, egy pillanatra visszanéztem a mélységbe, ahol azokat az embereket láttam, akik előbb tűzpiros fényben szénné égtek. Kezüket kétségbeesve nyújtogatták fel utánunk, vágyóan kiáltozva, majd szitokban halt el a szavuk, mert mi egyszerre csak fent voltunk és most az egész mennyország tárult elénk.

Annak ellenére, hogy többször álmodtam magam a mennyországba, ilyen nagyon szépnek kevésszer láttam. Minden gyönyörű, ragyogó volt. Egész lelkem nagy, benső boldogságban remegett. Az Úr Jézus egy kis magaslaton, trónféleségen ült. Mellette a Boldogságos Szent Szűz állott kedvesen, szeretetteljesen, jóságosan. Az emberek csoportokban sorban álltak. Mintha egy gyönyörű szertartás kezdődött volna, ahol a Szűzanya volt a szolgálattevő, segítő. […]

forrás: Kiss Mária Hortenzia: Új idők apostola a stigmatizált Galgóczy Erzsébet

 

„…elfoglaltságai ellenére a gondolatai mindig elsősorban rá (Jézusra) irányuljanak. Ha valakivel megbeszélnivalója van, előtte mindig pillantson Istenre; egyszóval, egyedül érte éljen és lélegezzék: joga van hozzá, ő az Úr, aki tetszése szerint cselekszik.”

— Kézirat a Purgatóriumról

Címkék