Levél a pokolból

Elkárhoztam!

A „Levél a túlvilágról” című könyvecske alapján

Az alábbi levelet egy fiatalon elhunyt apáca papírjai között találták:

»Volt egy barátnőm; Münchenből, egy kereskedelmi irodából ismertük egymást, ahol egymás mellett dolgoztunk. Amikor Anni később férjhez ment, nem találkoztunk többet. Kapcsolatunkat innentől inkább az alapvető udvariasság, mint a barátság jellemezte. így amikor a férjhezmenetele után tőlem távol, München egyik villanegyedébe költözött, nem hiányoltam őt különösebben.

Amikor 1937 őszén a Garda tónál szabadságomat töltöttem, szeptember második hetének vége felé levelet kaptam édesanyámtól: „Képzeld, Anni N. meghalt. Autóbalesetet szenvedett. Tegnap temették el a Waldfriedhofba”. Megijedtem. Tudtam, hogy Anni sosem gyakorolta komolyan a hitét, ezért feltettem magamnak a kérdést: vajon készen állt a halálra, amikor az Úr hirtelen elszólította?

Másnap reggel elmentem a nővérközösség által fenntartott panzió kápolnájába, ahol megszálltam; felajánlottam érte a szentmisét és a szentáldozást; imádkoztam a lelki üdvéért. Egész nap szorongatott egy érzés, ami estére csak tovább fokozódott.

Nyugtalanul aludtam; végül heves kopogásra ébredtem. Felkapcsoltam a villanyt; az éjjeliszekrényen álló lámpán tíz perccel múlt éjfél. Nem láttam semmit, az egész házban csend honolt. Csak a Garda tó hullámai csapkodták egykedvűen a panzió kertjének falát. A zúgó széltől nem lehetett semmit sem hallani. De ahogy felébredtem, mégis hallani véltem a kopogáson túl egy szélhez hasonlatos, suhogó hangot, valami olyasmit, mint amikor a főnököm mérgesen az asztalomra hajít egy levelet.

Egy percig haboztam, hogy felkeljek-e. Ugyan már, mondtam magamnak, csak túl élénk a fantáziád a haláleset miatt. Megfordultam, elmondtam egy Miatyánkot a megholt lelkekért, és megint elaludtam. Aztán azt álmodtam, hogy amikor reggel hatkor felkeltem, és a kápolnába indultam, az ajtóban egy vastag levélre bukkantam. Felvettem, és ahogy felismertem Anni kéz írását, felkiáltottam.

Reszketve tartottam a lapokat a kezemben. Ebben az állapotban képtelen voltam akár egy Miatyánkot is elmondani. Fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Nem tehettem mást, a szabadba menekültem. Megigazítottam valamelyest a hajam, becsúsztattam a levelet a táskámba, és kiléptem a házból.

Elindultam az út mentén, ami a híres „Gardesana” autóút mellett, hegynek felfelé, olajfák, villakertek és babérbokrok között kanyarog. Ragyogva kelt fel a reggeli nap. Máskor úgy száz méterenként megálltam, hogy magamba szippantsam a fenséges kilátást, ami a tóra és a csodálatos Garda szigetre nyílik. A víz mesébe illő kékje mindig felüdített. És mint a gyermek a nagyapját, úgy csodáltam a szürke Mont Baldo-t, ami a túloldalon 64 méter tengerszintfeletti magasságtól 2200 méterig emelkedik.

Most mindebből semmit sem láttam. Úgy negyed óra múlva lerogytam egy út menti padra, ami két ciprusnak támaszkodott, és ahol előző nap még örömmel olvastam Federer Teréz kisasszony-át. Most először éreztem, miért a halál fája a ciprus; délen, ahol sok van belőlük, soha nem tűnt fel.

A levél után nyúltam. Nem volt rajta aláírás, de kétségkívül Anni kézírása volt. Még a hosszúra nyújtott, cirkalmas „s” betű és a franciásan formált „t” sem hiányzott, amit az irodában fejlesztett ki, hogy Gr. urat idegesítse. A levél stílusa azonban más volt, vagyis nem a szokásos stílusában írt. Nagyon szívélyes társalgó volt, kék szeme mosolygott pisze orra felett. Csak akkor lett dühös, ha vallási kérdések kerültek szóba; akkor használt olyan kemény szavakat, mint most a levélben. (Én magam is átveszem most a levél felkorbácsolt hangú nyelvezetét.)

A túlvilági szavakat most szóról-szóra úgy közlöm, mint ahogy azt akkor álmomban olvastam. íme:

„Klára! Ne imádkozz értem. Elkárhoztam. Nem azért közlöm ezt veled és számolok be hosszasan róla, mert barátok voltunk. Mi itt már senkit sem szeretünk. Kényszerből teszem, annál a hatalomnál fogva, ami „mindig a rosszat akarja, és mindig jót cselekszik”. Valójában azt szeretném, ha te is itt végeznéd, ahol én már örök időkre lehorgonyoztam.¹

Ne hökkenj meg ezen. Mi itt mind így gondolkodunk. Akaratunk megkövesedett a rosszban (vagyis amit ti „rossznak” tartotok). Még ha valami Jót” is teszünk, mint például most én azzal, hogy felnyitom szemedet a pokolról, az sem jó szándékkal történik.²

Emlékszel még rá, hogyan ismerkedtünk meg négy évvel ezelőtt Münchenben? Huszonhárom éves voltál, és már fél éve az irodában dolgoztál, amikor én beléptem. Kisegítettél, ha zavarban voltam, szóltál hozzám pár jó szót. De mi az, hogy „Jó”? Akkoriban igen dicséretesnek tartottam irántam tanúsított „felebaráti szeretetedet”. Nevetséges! A segítőkészséged csak nagyzolásból fakadt, mint azt már akkor is feltételeztem. Mi itt nem ismerjük el senki jótetteit.

Ismered a fiatalságom történetét. Most elmondok néhány olyan dolgot, amit még nem tudtál. A szüleim engem egyáltalán nem terveztek. „Szerencsétlen baleset” vagyok. A testvéreim már tizennégy és tizenöt évesek voltak, amikor én a világra jöttem.

Bárcsak meg se születtem volna! Bárcsak megsemmisülhetnék most, hogy megszabaduljak ezektől a kínoktól! Semmilyen kéj nem lenne ahhoz fogható, ha széttéphetném a létemet, mint valami hamuból szőtt ruhát, hogy foszlányaira hulljon.³ De élnem kell, itt, ahova elhibázott életem taszított.

Amikor anyám és apám még fiatalon, házasság előtt a városba költözött, mindketten elvesztették a kapcsolatot az Egyházzal. Jobb is volt így. Hitetlenekkel vették körül magukat. Egy táncmulatságon találkoztak, és fél év múlva már össze is házasodtak. A szenteltvíz, amit a házasságkötéskor rájuk hintettek, csak arra volt elegendő, hogy anyám évente néhány alkalommal elkeveredjen a vasárnapi misére. Sosem tanított meg rendesen imádkozni. Felőrlődött a minden napokban, noha a helyzetünk egyáltalán nem volt nyomasztó.

Az, hogy az imádságról, miséről, szenteltvízről, az Egyházról írok neked, elképzelhetetlen kínokat okoz nekem. Mint a hitehagyó, mindenkit és mindent gyűlölök. Mert nekünk mindenből csak gyötrelem fakad. Minden, amit halálunkkor felismertünk, minden megélt és megértett dologra való visszaemlékezés olyan, mintha lánggal égetnének.⁴ Minden emlék a „másik oldal” felé fordít minket, akiknek ezek kegyelemmé váltak, kegyelemmé, amit mi elvetettünk. Hogy kínoz ez minket!

Nem eszünk, nem alszunk, nem járkálunk. Lelkileg megkötözötten, „sírás és fogcsikorgatás” közepette, gyűlölettel és kínnal telve szemléljük elrontott életünket. Hallod? Mi itt úgy isszuk a gyűlöletet, mint a vizet. Egymást is gyűlöljük.⁵ A legjobban Istent. Majd megérted, miért.

Az üdvözölt lelkek a mennyben mind szeretik Istent, mert fátyol nélkül szemlélhetik vakító szépségét. Ez végtelenül boldoggá teszi őket. Mi tudjuk ezt, és őrjöngünk a felismeréstől.⁶ Az emberek a földön, akik a teremtésből és a kinyilatkozás által ismerhetik meg Istent, szintén szerethetik őt, de szabad akarattal rendelkeznek. A hívő fogcsikorgatva írom ezt le -, aki a keresztre feszített Krisztust szemléli, szeretni fogja őt.

Aki azonban csak büntető, bosszúálló és igazságos Istenként ismeri őt mint mi, akik hajdan a földi viharokban elvetettük őt az gyűlöli őt.⁷ Egész gonosz lényével, teljes hévvel, örökké. Szabad döntésünket, hogy elutasítjuk öt, utolsó leheletünkig megtartottuk, és most már sosem tudjuk és nem is akarjuk visszavonni. Érted már, miért tart a pokol örökké? Mert keményszívűségünk végtelen.

Kényszeredetten vallom meg, hogy Isten még irányunkban is irgalmas. Mondom „kényszeredetten”. Mert ugyan saját elhatározásomból írom ezt a levelet, mégsem hazudhatok, bármennyire is szeretnék. Sok mindent akaratom ellenére vetek papírra. Vissza kell tartanom a gyalázkodásokat is, amiket rád szeretnék zúdítani.

Isten azáltal gyakorolt velük irgalmat, hogy nem engedte, hogy olyan mértékben kiéljük gonoszságunkat, mint szerettük volna. Ettől még nagyobb lett volna a bűnünk és büntetésünk. Engedett minket idő előtt meghalni, mint engem is, és más enyhítő körülményeket is megengedett. Most azáltal irgalmas hozzánk, hogy nem kényszerít minket arra, hogy közelítsünk hozzá erről a pokolbéli helyről, és így csökkenti szenvedéseinket.⁸ Minden Isten felé tett lépés nagyobb fájdalmat jelent nekem, mintha te az égő máglyához közelítenél.

Elborzadtál, amikor egyszer séta közben elmeséltem neked, hogy néhány nappal az elsőáldozásom előtt apám megjegyezte: „Annerl, gondod legyen rá, hogy kapj egy csinos ruhácskát; a többi úgyis csak szélhámosság!” Annyira meg döbbentél, hogy én is majdnem elszégyelltem magam. Most már nevetek rajta.

A szélhámosságnak az volt az egyetlen haszna, hogy csak tizenkét évesen járulhattam elsőáldozáshoz. Akkoriban már elég világi örömöt szívtam magamba ahhoz, hogy szívemben ne tartsam fontosnak a vallást, és leperegjen rólam a szentáldozás kegyelme. Az, hogy ma már sok gyerek hétévesen is lehet elsőáldozó, haragra gerjeszt minket. Mindent elkövetünk azért, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy ennyi idősen még nem tudják felfogni, miről van szó. Előbb el kell követniük néhány halálos bűnt! Akkor már nem hat rájuk úgy Isten tisztasága, mint amikor még ott él gyermekszívükben a keresztségben kapott pfuj! hit, remény és szeretet.

Emlékszel, hogy már a földön is ezt az álláspontot képviseltem? Említettem az apámat. Gyakran veszekedtek anyámmal. Csak ritkán beszéltem róla, mert szégyelltem. Nevetséges dolog a szégyenérzet! Nekünk itt már minden mindegy.

Külön szobában aludtak, én az anyámmal egy szobában, apám a szomszédos kamrában, ahova mindig behúzódott éjszakára. Sokat ivott, elitta az egész vagyonunkat. A két testvéremnek már volt állása, és azt mondták, hogy szükségük van a pénzre. Anyámnak is dolgoznia kellett.

Élete utolsó évében apám gyakran verte anyámat, ha nem adott neki pénzt. Velem mindig kedvesen viselkedett. Meséltem már neked, és mérgelődtél is rajta, hogy mennyire elkényeztettek volt egyáltalán valami velem kapcsolatban, amin nem mérgelődtél? Egyszer apám, kétszer is visszavitte az új cipőt a boltba, mert nem találtam elég modemnek a formáját meg a sarkát.⁹

Aznap éjjel, amikor apám szélütést kapott, történt valami, amibe nem akartalak beavatni, mert féltem, hogy szeretetlenségnek hiszed majd. De most el kell mondanom. Már csak azért is érdekes, mert akkor szólított meg először a lélek, ami most kínoz. Anyám mellett feküdtem. Szabályos légzése elárulta, hogy mélyen alszik. Ekkor hirtelen hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egy ismeretlen hang volt: „Mi lenne, ha apád meghalna?”

Ekkor már nem szerettem az apámat, mert olyan durván bánt anyámmal, de nem szerettem én akkoriban tulajdonképpen már senkit sem, csak ragaszkodtam néhány emberhez, akik jók voltak hozzám. Csak az tud érdek nélkül, viszonzásra való tekintet nélkül szeretni, aki a kegyelem állapotában van. Én nem tudtam. így válaszoltam tehát a titokzatos megszólításra, anélkül, hogy számot vetettem volna magammal: „Nem fog meghalni.” Néhány pillanat után megint tisztán hallatszott a kérdés. „Nem fog meghalni!” bukott ki belőlem megint mogorván. Harmadszorra már követelte: „Mi lenne, ha apád meghalna?” A szemem előtt lebegett, ahogy apám részegen beállít, hangoskodik, bántja anyámat, megaláz minket az emberek előtt. Dacosan kiáltottam: „Akkor megérdemli!” Ekkor minden elcsendesedett.

Másnap reggel, amikor anyám ki akarta takarítani apám szobáját, az ajtót zárva találta. Amikor dél körül betörtek a szobába, apámat félig felöltözve találták az ágyon, holtan. Valószínűleg akkor fázott meg, amikor sört hordott fel a pincéből. Már régóta betegeskedett.

(Lehetséges, hogy Isten egy gyermek akaratához kötötte volna, akit ez a férfi úgy-ahogy szeretett, hogy továbbra is megadja-e neki a megtérés lehetőségét?)

Martha K. és te rábeszéltetek, hogy lépjek be a Leányszövetségbe. Sosem rejtettem véka alá, hogy mindkét vezető tanítását elég paposnak találtam.

A játékok szórakoztatók voltak. Tudod, hogy ezekben élenjártam; mindez ínyemre volt. Szerettem a kirándulásokat is. Még arra is hajlandó voltam, hogy meggyónjak és megáldozzak. Tulajdonképpen nem volt miről beszámolnom. A gondolatokat és a szavakat nem tartottam bűnnek; messzebbre pedig akkoriban még nem merészkedtem.

Egy alkalommal figyelmeztettél: „Anni, ha nem imádkozol, elveszel!” Valóban csak keveset imádkoztam, és azt is kelletlenül. Mindenesetre igazad volt: mindenki, aki a pokolba kerül, nem imádkozott, vagy keveset imádkozott. Az ima az első lépés Istenhez. Ez a legfontosabb. Különösen ahhoz, aki Krisztus anyja, és akit nem nevezünk nevén. Az ő tisztelete számos lelket elragad az ördögtől, akik bűnük miatt menthetetlenül az ördög kezébe kerültek volna.

Dühösen folytatom, de folytatnom kell: az ima a világ legegyszerűbb dolga. És mégis ehhez az egyszerű dologhoz kötötte Isten az üdvösséget. Aki állhatatosan imádkozik, azt annyi fénnyel árasztja el, és úgy megerősíti, hogy legyen akár a legmegátalkodottabb bűnös, aki nyakig ül az iszapban, akkor is ki tud emelkedni belőle. Életem utolsó éveiben már egyáltalán nem imádkoztam, és ezzel én magam fosztottam meg magam a megszentelődés kegyelmétől. Itt már nem ér el minket a kegyelem. De még ha el is érne, akkor is gúnyosan utasítanánk el. A túlvilágot nem érintik a földi élet változásai. Az ember a földön a bűn állapotából a kegyelem állapotába kerülhet, vagy kieshet a kegyelem állapotából, ha gyengeségből vagy gonoszságból vétkezik.

A halál véget vet az ember tökéletlenségéből fakadó ide-oda táncolásának. Ez a végső állapot. A növekvő évekkel már egyre kisebbek ezek a kilengések. Igaz, az ember egészen haláláig megtérhet Istenhez, vagy elutasíthatja őt, de a távozás előtti végső, remegő akaratfoszlányaival szinte biztosan nem tér el megszokott életétől. A megszokott jó és rossz második természetévé válik. Magával sodorja.

Engem is. Már évek óta eltávolodtam Istentől, így elutasítottam az utolsó kegyelmi lehetőséget is. Nem az vált vesztemre, hogy sokat vétkeztem, hanem hogy nem akartam belőlük felállni.

Gyakran felhívtad rá a figyelmem, hogy hallgassam a templomban a tanítást, és olvassak jámbor könyveket. Mindig azt mondtam, hogy nincs rá időm, Miért fokoztam volna saját belső bizonytalanságomat?

Le kell szögeznem: abban a lelkiállapotban, ahol a leányszövetségből való kilépésem előtt voltam, már rettenetesen nehezemre esett volna másik utat választani. Bizonytalan és boldogtalan voltam. A változásom előtt hatalmas fal magasodott.

Ezt biztosan nem érzékelted. Számodra egy szerűnek tűnt a helyzet, egyszer mondtad is: „Menj el gyónni, Anni, és minden rendbe jön!”

Éreztem, hogy igazad van. De a világ, az ördög és a test akkor már túl szorosan tartott a markában.

Sosem hittem az ördög hatalmában. Most azonban tanúsíthatom, hogy az olyan embereket, amilyen én is voltam, nagymértékben befolyásolja az ördög. Csak a sok ima és mások értem mondott imája, a sok áldozat és szenvedés ragad hatott volna el tőle, és az is csak idővel.

Amilyen kevés a testileg megszállott, úgy nyüzsögnek a világban azok, akiknek lelkét megszállta az ördög. Az ördög nem tudja elvenni a szabad akaratát azoknak, akik befolyása alá kerülnek, de Istentől való elfordulásuk büntetetéseként Isten megengedi, hogy az ördög befészkelje magát a szívükbe.

Én is gyűlölöm az ördögöt. Mégis a kedvemre való az ügyködése, mert ő és a segítői, az idők kezdete óta kárhozott lelkek, akik keresik, hogy hogyan veszejtsenek el benneteket. Több millióan vannak. Körüljárnak a Földön, mint egy hatalmas szúnyograj, és ti észre sem veszitek.¹⁰

Nekünk, kárhozott embereknek nem kell titeket megkísértenünk; ezt a kárhozott lelkek teszik.” Ugyan minden egyes pokolba rántott lélekkel nő a gyötrelmük, mégis, mire nem képes a gyűlölet!¹²

Bár messze jártam Istentől, ő mégis utánam jött. A kegyelem útját egyengették azok a szívességek, amiket természetemnél fogva gyakran tettem. Isten néha még a templomba is bevonzott.

Ilyenkor egyfajta honvágyat éreztem. Amikor a betegeskedő édesanyámat ápoltam, napközben pedig az irodában dolgoztam és feláldoztam magam érte, erősen éreztem Isten hívását.

Egyszer a kórházi kápolnában, ahova az ebédszünetben magaddal vittél, olyan erősen éreztem, hogy csak egy lépés választott el a megtéréstől. Sírtam. Aztán az élet élvezete elmosta bennem a kegyelmet. A búzát elfojtotta a tövis. Ezt az újabb kegyelmi lehetőséget is félresöpörtem, mondván, hogy a hit csak érzelem kérdése, ahogy azt az üzleti életben mindig hangoztattuk.

Egyszer megfeddtél, amiért rendes térdhajtás helyett csak úgy-ahogy fejet hajtottam a templomban. Lustaságnak tartottad, mert nem feltételezted, hogy akkoriban már nem hittem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Most már magától értetődő természetességgel hiszem, mint ahogy az ember hisz a zivatarban, aminek látja a következményeit. Eközben saját vallást alapítottam. Arra a következtetésre jutottam, hogy a lélek a halál után egy másik testben születik újra. így vándorol vég nélkül tovább (reinkarnáció). Ezzel el is intéztem a túlvilág aggasztó kérdését, magam pedig sérthetetlenné váltam.

Miért nem emlékeztettél akkoriban a dúsgazdag és a szegény Lázár történetére, amikor Jézus a halál után végérvényesen a pokolba és a mennybe küldi őket? De mit értél volna el vele? Nem többet, mint a többi bigott beszédeddel (Lk 16,19).

Fokozatosan felépítettem magamnak egy Isten-eszmét, akit elég sok mindennel felruháztam ahhoz, hogy Istennek hívhassam, de aki mégis kellően távoli ahhoz, hogy ne kelljen vele kapcsolatot tartanom. Elég homályos ahhoz, hogy igény szerint (a vallásom megváltoztatása nélkül) hol panteista világistenséggé emeljem, hol meg deista agglegénnyé fokozzam le. Ez az „isten” nem akarta nekem ajándékozni a mennyországot, és nem akart a pokolba taszítani. Békén hagytam. Ebből állt az iránta való tiszteletem.

„Ami jó az embernek, azt szívesen elhiszi.” Az évek során egészen meggyőztem magam a vallásomról. Élhető volt. Csak egy dolog törhette volna meg a büszke nyakam: egy komoly, sokáig tartó szenvedés. De nem jött a szenvedés. Érted már, mit jelent: „Akit szeret az Isten, azt megsanyargatja?”

Egy júliusi, nyári napon a Leányszövetség kirándulást szervezett A. községbe. A kirándulás ellen nem volt semmi kifogásom, na de az a sok hülye fecsegés, és a jámbor felhajtás! Szívem oltárán A. Boldogasszonyának képe helyét egy ideje más bitorolta: a jóképű Max N. a szomszédos áruházból. Akkor már egy ideje enyelegtünk. Pont arra a vasárnapra hívott meg egy kirándulásra. A rendes kirándulópartnere épp kórházban feküdt.

Minden bizonnyal észrevette, hogy szemet vetettem rá. Akkor még nem gondoltam házasságra. Tehetős volt ugyan, de minden nővel egy formán barátságos. Én pedig mindig egy olyan férfira vágytam, aki csak az enyém, akinek nem csak egy nő, hanem az egyetlen nő vagyok az életében. Maradt tehát bennem egy kis természetes távolságtartás.

(Ez igaz. Annában, a vallás irányában tanúsított érdektelensége ellenére volt valami nemes. Megrémített a gondolat, hogy „tisztességes” emberek is a pokolba kerülhetnek, ha elég tisztességtelenek hozzá, hogy elhagyják az Isten útját.)

Az említett vasárnapi kiránduláson Max a szokásosnál több kedvességgel halmozott el. Nem papos dolgokról beszélgettünk, mint ti. Másnap az irodában szemrehányást tettél nekem, hogy miért nem tartottam veletek kirándulni. Elmeséltem neked, milyen jól szórakoztam vasárnap. Ez volt az első kérdésed: „Voltál misén?” Bolond! Hogyan lettem volna, amikor hat órára beszéltük meg az indulást! Tudod, milyen ingerülten tettem hozzá: „Az Úristen nem olyan kicsinyes, mint a papok.” Most már elismerem: Isten minden jósága ellenére komolyabban veszi ezt, mint papjai.

A Maxszal közös kirándulás után még egy alkalommal elkeveredtem a Szövetségbe, a karácsonyi ünnepségre. Valami visszahúzott, bár lélekben már messze láttam. Mozi, tánc, kirándulások, egyik a másikat követte. Max és én néhányszor veszekedve váltunk el, de tudtam, hogy minden egyes alkalommal jobban kötődik hozzám. Rendkívül nehezen tűrtem a vetélytársat, aki tombolt dühében, amikor kijött a kórházból.

Ez tulajdonképpen előnyömre vált, mert megnyerő nyugalmam mély benyomást tett Maxra, és végül ezért pártolt inkább hozzám. Értettem hozzá, hogy rossz színben tüntessem fel vetélytársnőmet, hidegen, nagyon tárgyilagosan, de belülről mérget köpködve. Az ilyen érzések és cselekedetek a pokol útját kövezik ki. A szó szoros értelmében ördögiek.

Miért osztom meg veled mindezt? Hogy elmondjam, hogyan szakadtam el végleg Istentől. Max és köztem nem került sor gyakran túlzott bizalmaskodásra. Megértettem, mennyire lesüllyednék a szemében, ha hagynám, hogy idő előtt kiürítsen. Visszafogtam tehát magam. De alapvetően mindig mindenre kész voltam, amiből hasznom származott. Meg kellett őt szereznem. Ehhez semmi sem volt túl drága. Fokozatosan megszerettük egymást, hiszen mindkettőnknek voltak értékes tulajdonságai, amiket tiszteltünk a másikban. Én ügyes voltam, rendszerető, kellemes társaság: így hamar megkaparintottam Maxot, és az esküvő előtti néhány hónapban valóban csak az enyém volt.

Elfordulásom Istentől abban állt, hogy egy teremtményt tettem bálványommá. Sehol sem jár ez olyan elsöprő következményekkel, mint amikor az ember beleszeret a „másik nem” egy kép viselőjébe, és a szerelem csak evilágra korlátozódik. Ez aztán kifejti csáberejét, kiereszti tüskéit és mérgét. Az „imádat”, amivel Maxnak áldoztam vált a vallásommá. Ez volt az az időszak, amikor az irodában dühösen beszéltem a templomba járásról, a lélekről, a bűnbocsánatról, a rózsafüzér morzsolásáról és a többi hókuszpókuszról.

Te egészen szellemesen próbáltad megvédeni ezeket a dolgokat, bár nem sejtetted, hogy bennem valahol mélyen nem erről volt szó, hanem sokkal inkább támpontot kerestem a lelkiismeretem ellen (amit ekkoriban még használtam), hogy Istentől való elfordulásomat érvekkel is alátámasszam.

Alapvetően Isten ellen lázadtam. Ez nem láttad be. Még mindig katolikusnak tartottál. Én is szerettem volna, hogy annak tartsanak, még az egyházi adót is befizettem. Nem árt egy kis biztosíték, gondoltam magamban.

Az érveid néha egészen helytállóak voltak, rólam azonban leperegtek, mert nem adhattam neked igazad. Ezeknek a szétszakadt szálaknak köszönhetően szinte már nem is fájt az elválás, amikor férjhez mentem.

Az esküvő előtt még egyszer gyóntam és áldoztam.  Kötelező volt ugyanis. Ebben a kérdésben egyetértettünk a férjemmel: miért ne tartsuk be a formaságokat? Elintéztük, mint a többi formaságot. Ti ezt méltatlannak tartjátok. „Méltatlan” gyónásom után megnyugodott a lelkiismeretem. Ez volt az utolsó gyónásom.

Házaséletünk alapvetően egész harmonikus volt. Minden fontos dologban nagyjából egyet értettünk, így abban is, hogy nem vesszük magunkra a gyermekvállalás terhét. A férjem eredetileg ugyan szeretett volna gyermeket, aztán már ő sem. Végül lebeszéltem róla. A ruhák, szép bútorok, a kirándulások autóval és hasonló szórakozások közelebb álltak hozzám.

Az esküvőtől korai halálomig tartó időszak boldog idő volt. Minden vasárnap útra keltünk, vagy meglátogattuk a férjem rokonait. (Anyámat szégyelltem.) Ez mind ott lebegett a lét felszínén, mint ahogy mi magunk is. Belül persze sosem éreztem, hogy boldog vagyok, bármekkora mosoly ült is az arcomon. Valami rágott belül. Azt kívántam, hogy a halállal mely természetesen még sokáig elkerül majd legyen vége mindennek.

De tényleg úgy van, mint ahogy azt gyerekként egy prédikációban hallottam: Isten minden jótettet megjutalmaz. Ha ezt nem viheti végbe a túlvilágon, akkor a földön. Váratlanul örökséghez jutottam (Lotte nénémtől). A férjem jelentős fizetésemelést kapott. Új otthonunkat így pompásan berendezhettem.

A vallás ekkor már csak a messzi távolból derengett. A belvárosi kávéházak, a hotelok, ahol megszálltunk az utazások során, nem vittek minket közelebb Istenhez. Mindenki, akivel találkoztunk, úgy élt, mint mi: kívülről befelé, nem belülről kifelé.

Ha nyaralás közben egy híres dómot néztünk meg, pusztán a művészi értéke alapján ítéltük meg. A vallásos sugárzást, ami különösen a középkori templomokból áradt, azzal próbáltam semlegesíteni, hogy bosszankodni kezdtem valami mellékes körülményen: a koszos ruhájú vagy szerencsétlen szerzetes testvéren, aki körbeveze tett minket; azon, hogy milyen botrányos, hogy a jámbor szerzetesek likőrt árulnak; azon, hogy állandóan misére harangoznak, ami pénzt jelentett számunkra. Így utasítottam el a kegyelem lehetőségét, valahányszor az kopogtatott nálam.

Különösen elszabadultak bennem az indulatok, amikor a temetőben vagy valahol máshol a pokol babonás ábrázolását láttam, ahol az ördög tűzpiros és fehér parázsban izzik, miközben hosszú farkú csatlósai újabb áldozatokat húznak a pokolba. Klára, a poklot ábrázolni lehet, de eltúlozni nem…

A pokol tüzét mindig különösen nevetségesnek találtam. Emlékszel, amikor egyszer erről beszélgettünk, gyufát tartottam az orrod alá, és úgy kérdeztem: „Na, ilyen a szaga?” Te meg gyorsan elfújtad a lángot. Ezt a lángot most nem oltja ki semmi. Hidd el: az a tűz, amiről a Biblia beszél, nem lelkiismereti kín; valódi tűz. E szavak „Távozzatok tőlem, kárhozottak, az örök tűzre!” szó szerint értendők. Szó szerint.

Hogyan érezheti a lélek fizikailag a tüzet? kérdezhetnéd. Hogy fájhat a földön a lelkednek, ha tűzbe tartod a kezed? Akkor sem a lelked ég, de a fájdalmat mégis az egész ember érzi. Ugyanígy lelkileg érezzük a tüzet, mindenki más mértékben. A létek itt elveszti természetes szárnyalását: nem gondolhatjuk, amit akarunk, és nem gondolkodhatunk, ahogy szeretnénk.¹³

Ne hidd, hogy butaságot írok; ez az állapot, ami nektek nem mond semmit, engem folyamatosan perzsel, de sosem éget el végleg. A legjobban attól szenvedünk, hogy sosem látjuk meg Istent. Hogy kínozhat ez minket, amikor a földön mindez hidegen hagyott? Amíg a kés az asztalon fekszik, hidegen hagy minket. Látjuk, hogy éles, de nem érezzük. Ha azonban a húsunkba vág, ordítunk a fájdalomtól. Most érezzük Isten hiányát, amit korábban csak érzékeltünk.¹⁴

Nem minden lélek szenved egyformán. Minél nagyobbak és alapvetőbbek az ember bűnei, annál súlyosabban nehezedik rá Isten hiánya, annál inkább fojtogatja őt a bántalmazó lény. Az elkárhozott katolikusok jobban szenvednek, mint a más vallásúak, mert sokkal több fényt és kegyelmet kaptak és utasítottak el. Az, aki magasabb ismeretre jutott, jobban szenved, mint aki kevesebbet ismert fel. Aki gonoszságból vétkezett, jobban szenved, mint aki gyengeségből bukott el. De senki sem szenved többet annál, mint amit megérdemel. Ó, bárcsak ne lenne így, és lenne okom a gyűlöletre!

Egyszer azt mondtad: senki sem jut úgy a pokolba, hogy ne tudna róla. Ezt egy szentnek is kinyilatkoztatta az Isten. Én csak nevettem ezen a kijelentésen, mégis arra használtam, hogy még jobban elsáncoljam magam. így legalább van ideje az embernek a megtérésre, mondtam magamban.

A kijelentés igaz. Hirtelen halálom előtt ismertem a poklot, bár nem olyannak, amilyen. Úgy egy élő sem ismeri. Ugyanakkor pontosan tudtam: ha meghalok, szembesülök a túlvilágon Istennel, és viselnem kell tetteim következményeit. Megszokásból és érdektelenségből még sem fordultam vissza, ami ahogy öregszik az ember, egyre jellemzőbb rá.

Így ért a halál. Egy héttel előtte a ti idő számításotokat használom, mert kínjaimat nézve úgy érzem, már tíz éve a pokolban égek tehát egy héttel a halálom előtt volt életem utolsó kirándulása. Ragyogóan sütött a nap. Olyan jól éreztem magam, mint nagyon ritkán; valami titkos, boldog érzés járt át. Aztán hazafelé a férjemet elvakította egy szembejövő autó, és elvesztette az uralmat a kocsi felett. Jézusom! szakadt ki belőlem, nem is annyira az ima, mint a félelem kiáltása. Préselő fájdalom nyomott össze, a jelenlegi szenvedéseimhez képest semmiség. Aztán már nem éreztem semmit.

Különös módon, amikor aznap reggel felébredtem, belém hasított a gondolat: talán el kéne menned misére. Úgy hangzott, mint valami könyörgés. Tiszta és határozott nemmel szakítottam félbe a gondolatmenetet: ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnem. Viselem a következményeit. Most ezt teszem.

Azt, hogy mi történt a halálom után, azt már tudod. A férjem és anyám sorsáról, hogy mi történt a testemmel, és a temetésem részleteiről magától értetődő természetességgel tudtam. Hogy ezen túl mi történik a Földön, csak homályosan érzékeljük. Ami közelről érintett minket, azzal tisztában vagyunk. így látom most is, hogy hol tartózkodsz.¹⁵

A halálom pillanatában felébredtem a sötétből, és ragyogó fény vett körül. Ugyanott történt, ahol a testem feküdt. Mint valami színházban, kialszanak a fények, és felgördül a függöny a hátborzongató, nem várt jelenethez: az életemhez. Mintha tükörben látnám, láttam a lelkemet: az ifjúságomban lábbal tiport kegyelmeket, egészen addig az utolsó „nemet” mondásig, amivel elutasítottam Istent.

Úgy éreztem magam, mint valami gyilkos, akinek a tárgyalás alatt megmutatják halott áldozatát. Megbánni?¹⁶ Elszégyellni magam? Soha! De nem tudtam megállni Isten színe előtt, akit én magam utasítottam el. Így csak a menekülés maradt. Mint ahogy Káin elmenekült Ábel holttestétől, úgy szakadt el a lelkem ebben a pillanatban a borzalomtól.

Ez volt az ítélet. A láthatatlan bíró így szólt: Távozz! És a lelkem, mint egy kénsárga felhő bukott az örök kín helyére.

******

Így végződött Anni levele. Az utolsó szavak szinte olvashatatlanok voltak.

De mi volt ez? A kemény sorokat, amiket olvasni véltem, harangszó szakította félbe. Felültem. Még mindig az ágyban feküdtem. A hajnal pírja beragyogott az ablakon. A templomból be hallatszott az Ave Maria. Csak álom lett volna az egész?

Még soha nem találtam akkora vigaszt az angyali üdvözletben, mint ezután az álom után. Lassan elmondtam a három Üdvözlégyet. Meg értettem: hozzá kell ragaszkodnom, az Isten Anyjához, gyermeki szeretettel kell őt tisztelnem, ha nem akarom én is elszenvedni, amit álmomban megmutatott nekem egy lélek, aki már sosem láthatja meg Istent.

Még mindig remegve a szörnyű éjszakától felkeltem, gyorsan felöltöztem és egyenest a kápolnába siettem. A szívem a torkomban dobogott. A kevés látogató, aki a közelemben térdelt, alaposan végigmért. Nem tudhatták, miért rohantam le így a lépcsőm, hogy miért vagyok így kimelegedve.

Egy kedves, idős budapesti hölgy, aki sok szenvedést átélt, egy gyermekien törékeny, rövidlátó, de Istent buzgón szolgáló és lelki dolgokban igen éles szemű hölgy mosolyogva így szólt hozzám délután a kertben: „Kisasszony, az Üdvözítőt nem expressz kell szolgálni.” Aztán megértette, hogy valami másról van szó, és még mindig ez foglalkoztat. Gyengéden fűzte hozzá: „Semmi ne aggasszon. Ismeri Szent Terézia mondását? Semmi se rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten örök. A türelem mindent elér. Ha tiéd Isten, tiéd már minden. Isten egyedül elég.”

Ahogy ezt halkan és csöppet sem kioktató hangon a fülembe súgta, olyan volt, mintha olvasott volna a lelkemben. „Isten egyedül elég.” Igen, elég kell, hogy legyen, itt a Földön és a túlvilágon. Egyszer majd birtokolhatom őt, bár mennyi áldozatot kell is ezért hoznom a Földön. Isten szeretetébe kapaszkodva kiállom a földi élet próbáit, hogy majd mindörökké láthassam őt, aki maga az örök béke, öröm és boldogság, miközben minden földi öröm elmúlik.

******

Jegyzetek:

1. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologica (S. Th.) Supplementum (Suppl.) qu. 98, a. 4: „A kárhozottak azt akarják, hogy minden igaz ember elkárhozzon.”
2. Th. Suppl. q. 98, a. 1: „Akaratuk azon része, mellyel ők maguk rendelkeznek, teljes mértékben gonosz.”
3. Th. Suppl. q. 98, a. 3: „Amennyiben a nemlét meg szabadítja őket egy büntetett és nyomorúságos léttől, a kárhozott lelkek ezt nagyobb jónak értékelik, mint nyomorúságos életüket… Ezért vágynak a nemlétre.”
4. Th. Suppl. q. 98, a. 7, r: „Nincs semmi, ami a kár hozottaknak ne lenne a siralom tárgya és oka. Az is, ha figyelmüket a már megismertre irányítják.”
5. Th. Suppl. q. 98, a. 4, r: „A kárhozottak mérhetetlen gyűlölettel vannak tele.”
6. Th. Suppl. q. 89, a. 1: „A kárhozottak a végítélet napja előtt is tudják, hogy a szentek kimondhatatlan boldogságnak örvendenek.”
7. Th. Suppl. q. 98, a. 8: „A kárhozottak Istenben csak a büntető és korlátozó Istent látják (aki megakadályozza a rosszat, amit még elkövetnének). Mivel csak büntetni látják őt, amint igazságot szolgáltat, gyűlölik őt.”
8. Th. Suppl. q. 21, a. 4, ad 1: „Isten az elveszettekkel irgalmat gyakorol… azáltal hogy büntetésük kisebb, mint amit megérdemelnének.” Máshol hozzáfűzi a szent egyháztanító, hogy ez különösen azokra igaz, akik földi életükben másokkal irgalmat gyakoroltak (S. Th. Suppl. q. 99)
9. Anni édesapjának személyiségvonásai és az azt követő események valós tények.
10. A gonosz szellemeket „ördögöknek” hívjuk. Befolyásukat a Szentírás tanúsítja. Létezésének bizonyítékául elég ha két bibliai igehelyre gondolnunk, melyek re talán nem gondolunk eleget: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. ” (1Pt 5,8) Az ordítás nem arra utal, hogy a sátán kísértései nagy feltűnést keltenének, hanem mohóságára, mellyel a lelkek vesztére tör. Szent Pál ezt írja az efezusiaknak (Ef 6,11-12): „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és a hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. „ Pál itt egyértelműen kimondja, hogy a gonosz megszámlálhatatlan segítővel és a bukott angyalok különböző karaival áskálódik ellenünk. Nem lehetne a „világ kormányzója”, ha nem bírna nagy hatalommal itt a Földön.
11. Th. Suppl. q. 98, a. 6: „Az elkárhozott ember dolga, hogy másokat is megrontson, csakúgy, mint az ördög.”
12. Th. Suppl. q. 98, a. 4: „Annyira telve vannak gyűlölettel és irigységgel, hogy inkább lelkek egész hadával szenvednének együtt, mint egyedül.”
13. Th. Suppl. q. 70, a. 3: „A pokol tüze azáltal gyötri a lelket, hogy nem engedi, hogy véghezvigye akaratát; nem működhet ott és úgy, ahogy akar.”
14. Szent Ágoston, De civitate Dei, I. 21, c. 4: „Ez a hiány (Isten elvesztésének hiánya) akkora, mint maga Isten.”
15. „A megholt lelkek egyes dolgokra vonatkozó ismeretei nem pontosak, hanem csak egyfajta homályos, általános ismerettel rendelkeznek a természeti világról.” S. Th. Suppl. q. 89, a. 3. „A beléjük táplált fogalmak által a lelkeknek csak azokról az egyes dolgokról van tudomásuk, amikhez valamilyen szinten kapcsolódnak, akár egy korábbi felismerés kapcsán, akár ragaszkodásból, akár természetes hajlamuknál fogva, akár Isten rendeléséből.” (S. Th. Suppl. q. 89, a. 4.)
16. Th. Suppl. q. 98, a. 2: „A gonoszak egyáltalán nem bánják bűneiket, mert gonoszságukban makacsul ragaszkodnak a bűnhöz.” A pokoli szenvedés örökké valóságának kérdése talán az egyik legszörnyűségesebb hitigazság. Vö. Mt 25,41; 2Tesz 1,9; Jud 13; Jel 14,11 és 20,10: a tévedhetetlen szövegekben az „örök” fogalma nem értelmezhető „ideig tartónak”. Ha nem lenne helytálló ezt a hitigazságot konkrét példákkal illusztrálni, a Megváltó sem használta volna a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét (Lk 16,19). Ebben leírja a poklot, és az odavezető utat; nem figyelemfelhívásból, hanem azért, hogy figyelmeztessen minket a veszélyre.

A kiadó megjegyzése

Akaratlanul is felvetődik a kérdés: hogyan tudta Klára ilyen pontossággal visszaidézni a kárhozott lélek szavait?

Ezt válaszolhatnánk: „Aki a fazekat készíti, tetőt is ad mellé.”

Aki elkezd valamit, be is végzi azt. Ha a túl világi jelenségek természetfeletti eredetűek, Klára minden bizonnyal ahhoz is kapott természetfeletti segítséget, hogy a látomás minden szavára pontosan vissza tudjon emlékezni.

Mentsük meg a haldokló lelkeket?

Röpima

„Jézus, arra az irgalomra kérünk, amit a
jobb latorral az utolsó órában gyakoroltál,
könyörülj a megrögzött, haldokló bűnösön!

Ámen”

Sok szerencsétlen, halálra készülő lélek elutasít ja Jézust. Azért utasítják őt el, mert azt hiszik, hogy igazak, és nincs szükségük Rá. Nyugodtan szeretnének meghalni, anélkül, hogy Jézus meg bocsátana nekik, vagy hogy kiengesztelődnének.

Sokan úgy lehelik ki a lelküket, hogy nem szemlélték a keresztet, nem áldották Jézus sebe­it, és nem hívták segítségül a szent vért, ami által elnyerték a megváltást. Mily sokan távoznak a szent útravaló (szentáldozás) nélkül!

Mily sokan lépnek úgy az örökkévalóságba a mennyei Bíró elé, hogy itt a Földön utolsó szem pillantásukkal és szívdobbanásukkal is megta­gadták Öt!

Ha Jézust arra a megbocsátásra kérjük, amit a jobb lator irányában tanúsított, a megrögzött bűnösre túlárad a kegyelem, és így megmenekülhet az utolsó órán.

Jézus gyengéd szeretete és vigasztalása pedig kiárad azokra, akik ezt a röpimát végzik.

 forrás: Giuseppe Tomaselli: Lázadó angyalok 83-110. oldal

Bejegyzés frissítve: 2026.03.28. az új megtalált fordítás alapján