Szent Antonius elbeszélése egy kárhozottról

2020. jún | pokol

 

„Szent Antonius flórenci érsek irataiban előad egy rettenetes eseményt, amely a XV. század közepe táján az egész észak Itáliát félelemmel töltötte el. Egy előkelő származású ifjú életének 17. évében szerencsétlenségére eltagadott a gyónásban egy halálos bűnt s ilyen állapotban járult a szent áldozáshoz. Minthogy pedig az ilyen szentségtörés bevallása mindig nehezebb, halogatta azt napról napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra.

Bűnbánat helyett vezeklő cselekedetek

Lelki furdalásaitól kínozva ahelyett, hogy egyenesen bevallotta volna a szerencsétlenséget, bűnbánati cselekményekben keresett megnyugvást. De hiába. Miután semmi sem használt, végül kolostorba lépett. „Ott legalább mindent be fogok vallani” – mondta magában –, „és jóváteszem szörnyű hibámat.” Azonban vesztére a kolostor elöljárói, akik őt ismerték, mint istenfélő fiút fogadták, aminek folytán az álszégyen még inkább növekedett benne. Így halasztgatta a beismerést későbbre. Egy, két, három év is eltelt ily szomorú állapotban. Az ifjú sohasem merte bevallani bűnét.

Végre betegségbe esett, amely alkalmul szolgálhatott a feladat megkönnyítésére. Akkor azt mondta magában: „Most mindent bevallok s halálom előtt általános gyónást végzek.” De akkor is ahelyett, hogy őszintén és egyenesen kimondotta volna fajtalan tettét, úgy kicsavarta a dolgot, hogy a pap semmit sem értett meg. Azt remélte az ifjú, hogy másnap erőt vesz magán, azonban elvesztette eszméletét és meghalt.

Rettenetes látomás

A rend tagjai nem tudtak a szomorú valóról, nagy tisztelettel voltak az elhunyt iránt. Testét ünnepélyesen átvitték a kolostor templomába, ahol a karban másnapig ki volt terítve, mert akkor kellett érte gyászmisét tartani. Néhány pillanattal a szertartás megkezdése előtt egy szerzetes, akinek harangoznia kellett az isteni tiszteletre, maga előtt látta a halottat tüzes bilincsekben, és a halott személye is olyan volt, mintha égne. A megrémült szerzetes térdre esett, szemei a rémes látványra meredtek. Ekkor az elkárhozott így szólt hozzá: „Ne imádkozzatok értem, örök időkre pokolra vagyok ítélve.” Aztán elmondotta álszégyenének és szentségtörésének szomorú történetét. Midőn eltűnt, a templomban kiállhatatlan bűzt hagyott, amely szétáradt az egész kolostorban annak megerősítéséül, amit a szerzetes látott és hallott. Az elöljárók, mihelyt tudomásukra jutott az eset, azonnal megparancsolták, hogy a testet vigyék ki, mint olyan emberét, aki nem méltó arra, hogy keresztény módon temessék el.”

(Forrás: Schouppe Ferenc SJ: A pokol. Ismertetés a szentek életéből és a világi történetből vett események alapján. Fordította: Jankovics Sándor. 3. kiadás. Rozsnyó, 1941. Sajó-Vidék Könyvkiadóvállalat. 16-17. old.)

Elhuny valaki, s az őt temető pap is hányszor, de hányszor úgy beszél róla, mint aki már egyenesen a mennyországban van, mint aki automatikusan szent. Holott egyáltalán nem biztos ez. Lehet, hogy pont a pokolban sínylődik (s érte hiába is imádkoznánk, rajta nem segíthetünk már), vagy a tisztítótűzben (amelynek szenvedései, szemben a pokoléival, véget érnek ugyan (pláne érette való imádságainkkal), de óriásiak: Aquinói Szent Tamás szerint a tisztítótűz legkisebb szenvedése nagyobb a földi lét legnagyobb szenvedésénél!).

„Úgy kezdjen minden napot, mintha még semmit nem tett volna, de soha ne engedjen a csüggedésnek.”

— Kézirat a Purgatóriumról

Címkék