Előszó
Harminchárom éven át élt a hittől távol: Hollywoodban dolgozott, a New Age és az ezotéria tanításai szerint rendezte be az életét, és meg volt győződve arról, hogy szabad ember. Aztán 1997 karácsonyán fegyveresek elrabolták, és egy dzsungelbarlang mélyén, megbilincselve, halálra ítélve találkozott azzal az Istennel, akit évtizedeken át tagadott. Az alábbiakban Marino Restrepo kolumbiai származású, a katolikus hitre visszatért evangelizátor tanúságtételének fő vonalait foglaljuk össze.
Gyermekkor: egy kolumbiai kávétermesztő család
Marino Restrepo 1950-ben született a kolumbiai Anserma városában, egy népes, hagyománykövető katolikus kávétermesztő családban. Gyermekéveit ebben a mélyen vallásos vidéki környezetben töltötte: a rózsafüzér, a vasárnapi szentmise és a népi ájtatosságok magától értetődő részei voltak a mindennapoknak. Ez a hit azonban – ahogy később maga is elismerte – megszokás maradt benne, nem vált személyes döntéssé.
Tizennégy-tizenöt éves korában elkerült otthonról: előbb Bogotába költözött, majd a hatvanas évek végén Németországba ment, ahol a hamburgi egyetemen színházat és művészetet tanult. Innen vezetett útja az Egyesült Államokba – New Yorkba, majd Kaliforniába, Hollywoodba. Színészként, zenei producerként és filmes szakemberként dolgozott a szórakoztatóiparban.
Harminchárom év a hittől távol
Saját szavai szerint több mint harminchárom éven át élt halálos bűnben, Istentől elszakadva. Belevetette magát a hippimozgalomba, a keleti filozófiákba és a kábítószerekbe; foglalkozott mágiával, tarot-kártyával, asztrológiával, feng shuival, és magáévá tette a reinkarnációval átszőtt ezoterikus tanokat.
A világ mércéje szerint sikeres volt: pénz, hírnév, kapcsolatok, korlátlannak tűnő szabadság. Utólag azonban egészen mást látott ebben az időszakban.
„Függetlennek és felszabadultnak hittem magamat – valójában ezeknek a babonáknak és gőgös tanoknak a rabszolgája lettem.”
Ez a felismerés a tanúságtétele egyik legfontosabb pontja: az ezotéria nem semleges „önismereti eszköz”. Nem Istenhez vezet, hanem az embert állítja Isten helyére – és aki ezt az utat választja, észrevétlenül kiszolgáltatja magát olyan erőknek, amelyeket nem ő irányít.
A tragédiák sorozata
Négy év leforgása alatt elveszítette a feleségét – rákbetegségben –, majd a testvérét, az édesapját és az édesanyját. Négy temetés, négy gyász, egymás után.
Ekkor szembesült először azzal, hogy amiben hisz, nem tartja meg. A reinkarnáció tana ugyanis nem ad se vigasztalást, se reményt: nincs kiért imádkozni, nincs kihez könyörögni, nincs viszontlátás. A keresztény gyász – amely a szentek közösségében, a lélek továbbélésében és a föltámadás reményében gyökerezik – teljesen zárva maradt előtte. Szeretteivel való spirituális egységet nem tudott megélni; csak az ürességet.
A „pogány egyezség” és az elrablás
A Leviták 19,31-ben ez áll: „Ne forduljatok halottlátókhoz, ne keressétek fel a jósokat, mert beszennyezitek magatokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” Ma jósok és jövendőmondók családi, házassági, foglalkozásbeli, menedzser- és céges ügyekben végeznek tanácsadást. Már nem is csodálkozom azon, hogy ennyi minden meghiúsul, tönkremegy, és hogy majdnem minden harmadik házasság felbomlik. Ma már köztudott: az ezotéria szétszakítja a családokat – amelyeket azonban Isten együtt akar a megváltásban részesíteni. Nincs szükségünk jósokra és látnokokra: a múltunkat és a jelenünket ismerjük, a jövőnk pedig egyedül Isten kezében van. Úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy legalább mi, keresztények újra megtanuljunk inkább Benne bízni, mint a jövendőmondókban. Vessünk egy pillantást a társadalmunkra, a politikára, a gazdaságra, az egyházra: nem kell ahhoz látnok, hogy észrevegyük, miféle szellem irányítja, ami ezeken a helyeken zajlik.
Tizenhat nap a denevérek barlangjában
Elrablói egy elhagyatott dzsungelbarlangba zárták, amely tele volt denevérekkel, vérszívó rovarokkal és pókokkal. Megbilincselve, étlen-szomjan, a testi megsemmisülés határán töltött itt mintegy két hetet – a beszámolók 15–16 napról szólnak.
A rablást elkövető bűnözők ezután eladták őt a baloldali gerilláknak (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, FARC). A gerillák hollywoodi múltja miatt hatalmas váltságdíjat követeltek a családjától, majd közölték vele: amint a pénz megérkezik, kivégzik – nehogy fel tudja adni a bűnözőket. Vagyis a szabadulása egyben a halálos ítélete volt.
A lelkiismeret megvilágosodása
A teljes kilátástalanság órájában megpróbált visszanyúlni ahhoz, amiben addig hitt. Előhívta ezoterikus tudását, a technikáit, a „belső erőit” – semmi nem működött. Aztán megpróbálta felidézni gyermekkori imáit – de azok is elakadtak a torkán. Ezen a ponton tört meg benne minden emberi támasz. És éppen ez a megtörtség nyitott utat Isten kegyelmének.
Ami ezután történt, azt a katolikus lelki hagyomány a lelkiismeret megvilágosodásának (illuminatio conscientiae) nevezi:
- Éber állapotban, belső látomás formájában hároméves korától kezdve újraélte a teljes életét.
- Tizenegy-tizenkét éves korához érve életében először érezte meg a bűn valódi, pusztító fájdalmát – nem az idegein, hanem a lelkén.
- Megértette, milyen sebeket ejtettek a bűnei az Istennel való kapcsolatán és az embertársain – azokon, akiket megbántott, becsapott vagy magára hagyott.
Az élmény ezután kitágult. Kikerült a testéből, és egy fényben úszó hegyi várost látott, miközben saját, barlangban fekvő testét kívülről szemlélte. Megtapasztalta Isten hangját, kegyelmét, végtelen irgalmát és szeretetét – de ezzel egyidejűleg a saját bűnös állapotából fakadó égető szégyent is. A barlangban átélt misztikus élmény beszámolója szerint mintegy nyolc órán át tartott.
Belső tanítások a barlangban
A látomás nem csupán érzelmi élmény volt: Marino tanítást is kapott. Ezeket a felismeréseket azóta is ezek alkotják evangelizációjának gerincét.
A mai kor: a legnagyobb sötétség és a legnagyobb lehetőség
Megértette, hogy a mi korunk lelkileg a történelem egyik legsötétebb szakasza – de éppen ezért a szentté válás rendkívüli lehetőségét is hordozza. Isten kegyelme bőségesen kiárad azokra, akik ebben a sötétségben is hűségesek maradnak hozzá.
Test és lélek egyensúlya
A világ aránytalanul sokat törődik a testtel, amely – ahogy a tanítás mondta neki – nem több egy agyagedénynél, miközben a lelket éhezteti. Az éheztetett lélek pedig képtelenné válik a legfontosabbra: nem tud szeretni, nem tud megbocsátani, és nem tudja befogadni Istent.
Az Egyház, a legfőbb tálentum
Isten megmutatta neki, hogy a Katolikus Egyház a legnagyobb rábízott „tálentum”: megkapta az igazság teljességét, és ezért a feladata nem az önmagába zárkózás, hanem a többi ember lelki táplálása.
A gyónás: fegyver a gőg ellen
A gőg elleni legfőbb fegyver az alázat, és ennek legkonkrétabb gyakorlata a szentgyónás. A tanítás szerint, amelyet kapott, a bűnbánat szentségében a sátánt lényegében „börtönbe zárjuk”, a pap feloldozása pedig ördögűző erővel bír. Ezért a legnehezebb rávenni magunkat a gyónásra – és ezért van rá a legnagyobb szükségünk.
Az Oltáriszentség
Az Eucharisztia nem jelkép: Jézus valóságos teste és vére, amely képes begyógyítani azokat a lelki sebeket, amelyeket a bűn ütött rajtunk.
Isten Személy – és Mária az édesanyánk
Talán a legélesebb szakítás korábbi életével ez a felismerés volt: Isten nem személytelen „univerzális energia”, amelyet az ember megcsapolhat és a saját céljaira használhat, hanem élő, Isteni Személy, aki nevén szólít. A látomásban megtapasztalta Szűz Mária anyai oltalmát és közbenjárását is, mint az „új Éva” szerepét az üdvösség rendjében.
Öt és fél hónap a dzsungelben
A barlangi élmény után még mintegy öt és fél hónapot töltött fogságban: a gerillákkal menetelt a dzsungelben, fizikai kínok között, folyamatosan a kivégzés árnyékában. A fogsága összesen hat hónapig tartott.
Belül azonban már más ember volt. Nem gyűlölte a fogvatartóit: sajnálta őket, mint akik maguk is a sátán rabjai. Szenvedéseit pedig felajánlotta a saját bűnei jóvátételéért – és azokért, akik elrabolták.
A csodás szabadulás
Bár a kivégzéséről már döntöttek, a gerillák egy napon váratlanul kivitték egy földútra, és minden magyarázat nélkül otthagyták. Sikerült felszállnia egy arra haladó buszra, majd eljutott a hatóságokhoz és a családjához. 1998 nyarán szabadult.
Életgyónás és új küldetés
Szabadulása után az egyik első dolga az volt, hogy felkeresett egy ferences szerzetest, és életgyónást végzett.
Vagyonát elveszítette, Hollywoodba pedig soha nem tért vissza. Élményeit kezdetben titokban tartotta – nem aka0rt „látomásos ember” lenni. Isten azonban arra hívta, hogy tegyen tanúságot. Létrehozta a Peregrinos del Amor (Pilgrims of Love – „Szeretet Zarándokai”) közösséget, amelyet 1999-ben alapított Bogotában, és amelyet 2011. június 16-án a bogotái főegyházmegye egyházi bírósága – Rubén Salazar Gómez bíboros vezetésével – a 086. számú határozattal alapítványként jóváhagyott.
Azóta világszerte utazik és beszél. Három dologról tanúskodik szüntelenül: Isten irgalmasságáról, a szentségek – különösen a gyónás és az Oltáriszentség – nélkülözhetetlenségéről, és arról, hogy a megtérés bármikor lehetséges, amíg élünk.
Miért szól ez a történet nekünk?
Marino Restrepo története nem egzotikus kaland egy távoli országból. Az ezotéria, amelyből ő megtért, ma nálunk is mindennapi kínálat: horoszkóp a hírportálon, energiagyógyászat a szomszéd utcában, „angyalkártya” a könyvesbolt polcán, keleti meditációs technikák a munkahelyi tréningen. Ezeket ritkán éli meg valaki hitehagyásként – éppen ez bennük a veszély. Nem egyetlen nagy döntéssel távolodunk el Istentől, hanem apró, ártatlannak látszó lépésekkel.
A tanúságtétel másik éle a halogatás ellen irányul. Marino harminchárom évig halasztotta a döntést, és végül nem a saját belátásából, hanem egy barlang mélyén, mindenétől megfosztva jutott el odáig. Nem mindenki kap ilyen kegyelmet – de mindenkinek nyitva áll ugyanaz az ajtó: a gyóntatószék, a szentmise, egy őszinte ima. Ezekhez nem kell látomás.
Egy ember, aki harminchárom évig menekült Isten elől, egy denevérekkel teli barlangban találta meg. Nincs olyan élet, amely túl messzire jutott volna Isten irgalmától.
Irgalmas Istenünk, aki a barlang sötétjében is megtaláltad az elveszett fiadat: add meg nekünk a bűnbánat kegyelmét, mielőtt a szükség órája elérkezik. Szabadíts meg minket minden hamis tudástól és gőgös babonától, és vezess vissza a szentségek forrásához. Szűz Mária, új Éva, könyörögj érettünk! Ámen
Források: Marino Restrepo hivatalos oldala (Peregrinos del Amor) – marinorestrepo.com; Michael Journal: „The story of Marino Restrepo”; Inside the Vatican: „Top Ten People of 2011”.
Megjegyzés: a beszámolók az elrablás időpontját 1997. december 24-e éjfélje és december 25-e között, a barlangban töltött időt pedig 15–16 napban adják meg; a fogság teljes hossza egybehangzóan hat hónap. A közösség neve spanyolul Peregrinos del Amor, angol nyelvterületen Pilgrims of Love, illetve Pilgrims of the Love of God formában is szerepel.
(forrás: https://www.youtube.com/watch?v=w4XW5jvR7R4)
Marino Restrepo tanúságtétele magánkinyilatkoztatás jellegű beszámoló: a hívő nem köteles hinni benne. Tartalmát a katolikus hit tanításának fényében olvassuk.