Mentsd meg lelkedet! – Ligouri Szt. Alfonz

I. Üdvösségünk fontossága

Nincs fontosabb összes dolgaink között örök üdvösségünk ügyénél, mert ettől függ örök boldogságunk vagy örök kárhozatunk.

Porro unum est necessarium. Egy a szükséges! Nem szükséges, hogy gazdagok legyünk, hogy tiszteljenek-becsüljenek minket, hogy jó egészségnek örvendjünk. Az azonban szükséges, hogy üdvözüljünk. E célból teremtett minket az Isten. Jaj nekünk, ha ezt a célt eltévesztjük.

Azt mondotta Xav. szent Ferencz, hogy e világban csak egyetlen jó van, mit keresnünk lehet: az örök boldogság; s csak egyetlen rosszat kell kerülnünk: az örök kárhozatot. De ugyan mit használ, ha most akár az egész világ urai is volnánk, de a másvilágon örökké gyötrődünk? Mi van abban, ha itt szegények, megvetettek s betegek vagyunk, mikor majd ott a menyei boldogságban örökön-örökké ezerszeres kárpótlást nyerünk minden itt szenvedett viszontagságért?

Istenem! mi lesz majd énvelem? Lehet, hogy bejutok a boldogok honába — de az is lehet, hogy örökre elkárhozom. De ha lehetséges, hogy örökre elkárhozom, ugyan miért nem tökélem el magamat arra, hogy mennél hivebben szolgáljak Istennek?

Jézusom! légy nékem irgalmas, hogy megjavíthassam életemet. Nyújtsd isteni segedelmedet! Te meghaltál az én üdvösségemért és én mégis az örök kárhozat torkába rohannék?

Vagy tán már eleget tettünk volna az örök boldogság elnyeréséért? Vagy éppen már biztosítva is vagyunk, hogy nem fogunk örök büntetésre ítéltetni?

„Quam dabit homo commutationem pro anima sua? (Math. 16. 26.) Mi váltságot ad az ember lelkéért?” Ha lelkem elvész, ugyan mi jó fog kárpótolni engemet?

Oh, mennyi mindent tettek a szentek, csakhogy biztosítsák üdvösségüket! Hány király meg királynő elhagyta trónusát, hogy valamely kolostor magányába zárkózzék! Hány ifjú elhagyta szülőföldjét és sivatagban remetéskedett! Hány szűzies lélek teljesen menyei vőlegényének, Jézus Krisztusnak szentelte életét! És én mit teszek?

Istenem! mi mindent tett Jézus Krisztus a mi üdvözlésünkre? Harminchárom éven át keserű verejtékkel, lankadatlan fáradsággal munkálkodott az emberiség javára; odaadta nekünk kimondhatatlan kínok között drágalatos vérét és becses életét — és mi mégis a pokol torkába rohannánk?

Uram, végtelen hálát mondok neked, hogy nem ragadtál ki engem az életből akkor, mikor nem voltam szent kegyelmedben. Oh, ha akkor meghaltam volna, ugyan mi várt volna reám, nyomorultra az örökkévalóságban ?

Isten mindenkit üdvözíteni akar: „Omnes homines vult salvos fieri.” (I. Ján. 2. 4.) így tehát ha mégis elkárhozunk, csakis a mi hibánk miatt kárhozunk el. És éppen ennek a tudata lesz leggyötrőbb kínunk a pokolban.

Szent Terézia azt szokta volt mondani, hogy nem egyszer semmitmondó tárgyak, egy ruhadarabnak, gyűrűnek stb. elvesztése elviselhetetlenül gyötrő kínokat okoznak, mivel a magunk hibájából történt. Minő gyötrelmeket, minő kínokat éreznek majd akkor azok a szerencsétlenek, kik maguk hanyagságából elvesztettek mindent, de mindent: lelküket, a mennyországot, Istent?

Jaj nekem! a halál sarkomban van, ugyan mit tettem én eleddig az örökkévalóság számára?

Elhibázhatunk ez életben sok mindent, azonban ezeket jóvá is tehetjük; de ha üdvösségünket elhibáztuk, hibánkat többé már helyre nem üthetjük. Istenem! mily régen megérdemeltem volna, hogy a pokolban gyötrődjem, hol többé sem meg nem bánhatnám bűneimet, sem nem szerethetnélek Tégedet! Most, most még tehetem, szánom-bánom azért bűneimet és szeretlek tégedet!

Vagy tán bevárjuk, hogy mi is együtt ordítsuk az elkárhozottakkal: „Ergo erravimus (Sáp. 5. 6.) Tehát tévedtünk!?“ Oh, ott már többé nincs segítség számunkra soha, de soha!

Mennyit, de mennyit fáradoznak-szaladgálnak az emberek, hogy valami állást vagy kitüntetést, méltóságot elnyerjenek; hogy néhány percnyi, ideig-óráig tartó örömöt élvezhessenek! És mit tesznek a lélekért? Hát a lélek elvesztése csak oly csekélység volna?

Oh, mennyi mindenre képesek az emberek testi egészségük érdekében! A legtapasztaltabb orvosokat is felkeresik, megveszik a legdrágább orvosságokat, elmennek a legegészségesebb vidékekre: csak a lélek egészsége s üdve dolgában oly hanyagok!

Istenem! nem állok ellent többé a Te hivó szavadnak. Ki tudja, nem éppen ezek-e a Te legutolsó szavaid ?

Örökre elkárhozhatunk és még se reszketnénk? — Bizony-bizony, annyira fásultak vagyunk, hogy napról-napra halogatjuk lelkiismeretünk rendbehozását és a bünalkalmaknak eltávolítását.

Gondold csak meg, mennyi sok kegyelmet adott neked az Isten, csakhogy üdvözülhess! Íme az egyház kebelében születtél; jó keresztény érzelmű szülőket adott; és még mennyi más kedvező alkalmat nyújtott neked: megható szent beszédeket, buzgó lelkiatyát, mások épületes példáját és mindezt csak azért, hogy üdvözölj! Megvilágító kegyelemben s jó sugalatban része-sített. Oh, hányszor megkönyörült már rajtad! — Mily türelmesen várt reád! — Hányszor megbocsátott! — íme mindeme kegyelmeket az irgalmas és könyörülő Isten megadta neked.

„Quid debui ultra facéré vineae meae et non feci? (Js. 5. 4.) Mit kellett volna cselekednem az én szőlőmmel és nem cselekedtem vele?“ Ugyan még mit tehettem volna lelkedért, mondja az Úr Isten, hogy jó gyümölcsét láthassam? És ugyan minő gyümölcsöt tudsz felmutatni annyi évekről?

Ha módunkban állana, hogy magunk választhatnánk meg a boldogság elérésére szolgáló eszközöket, ugyan tudnánk-e megfelelőbbeket és könnyebbeket kigondolni ?

Jaj nekünk, ha annyi kegyelmet tovasurranni engedünk! csak még borzasztóbbá teszik halálos óránkat.

Hogy szentek lehessünk, oda nem kellenek elragadtatások vagy látomások; a közönséges eszközök is elegendők, és ezeket Isten mindenkinek keze ügyébe adja. Légy buzgó az imádságban; teljesítsd kötelességeidet; ne tapadj a földhöz, tartsd meg pontosan a parancsolatokat és szent vagy.

Istenem! mennyire előrehaladtam már korra nézve és ugyan mit is tettem lelkem üdvösségére? Jézusom! a te véredbe és halálodba vetem minden reménységemet!

Ha még ma meg kellene halnom, nem nyugtalanítana-e eddigi életem? Bizony az lennék! Hát akkor miért tunyálkodom, míg majd egyszer utolér a halál és igy kell szólanom: Jaj nekem! életemnek vége szakad és lelkemért mit sem tettem.

Micsoda kegyelem volna egy betegre nézve, kiről az orvosok lemondottak, ha élete egy évre vagy egy hónapra meghosszabbodnék. És íme ezt a kegyelem időt megadta nekem az Isten. Hogyan használom majd fel ezentúl?

Uram! számtalanszor tapasztaltam mind a mai napig irgalmasságod hosszúttűrését, visszatérek azért Hozzád és nem akarlak többé megbántani. Tekints reám kegyelmeddel, taníts meg, mit kívánsz tőlem és megteszem. Egészen a Tiéd akarok lenni és nem várom be azt az időt, mikor már reám nézve mindennek vége szakad.

Jézusom! elég sokszor megbántottalak már Tegédet. Hátralévő életemet most egyes-egyedül arra fordítom, hogy ismét meg ne haragítsalak Tegédet, hogy megsirassam az ellened elkövetett sok bántalmat, a neked okozott sok keserűséget és Téged, lelkem Ura- Istene teljes szívemből keresselek.

Föl tehát! a halál órája mindig közelebb! Amit ma még megtehetünk, ne halasszuk holnapra! A mai nap tovaröppen és nem tér vissza többé.

Oh, bár csak szent életet éltem volna! fohászkodik mindenki a halálos ágyon. De mit ér a fohászkodás és sopánkodás akkor, amikor már elfogyott a mécses olaja.

Majd mi is mondogatjuk halálos ágyunkon: oh, mily kevésbe került volna elkerülnöm ezt vagy azt a bűnös alkalmat; békén tűrni ezt vagy azt az embert; felhagyni evvel vagy azzal a bűnös barátkozással! — És nem tettem. Jaj nekem, mi vár most reám?

Uram, légy velem! Genuai szent Katalinnal kérlek: „Én Jézusom! Csak több bűnt ne, csak több bűnt ne! Lemondok mindenről, csak neked tessem!“

Soha se higgyük, hogy az örök boldogságért valami sokat, túl sokat teszünk. „Nulla nimia securitas, ubi periclitatur aeternitas.” Semmiféle bizonyosság sem nagy ott, hol az örökkévalóság forog veszedelemben, úgy mondja szent Bernát: Sohasem lehetünk eléggé vigyázatosak arra, hogy elkerüljük a poklokat.

De hogy biztosítsuk boldogságunkat, el kell magunkat tökélnünk, hogy a kellő s alkalmatos eszközöket felhasználjuk. A lanyha félakarat, az akarhatnámság mit sem ér; az sem használ, ha igy beszélünk: „Majd, később majd elkezdem “. A pokol éppen az ilyen „Majd-majd“-szó lelkekkel van tele, mert váratlanul közbe lépett a halál és örökre elkárhoztak.

„Cum metu et timore vestram salutem operamini. (Phil. 2. 12.) Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket “, mondja az apostol. Félelem és rettegés által üdvözölünk s ki fél az örök büntetéstől, az folytonosan Istenhez fohászkodik, kerüli a bűn minden alkalmát és ekként üdvözül.

Meg kell biz erőltetnünk magunkat, ha üdvözülni akarunk; a gyávák nem kapnak menyországot: Violenti rapiunt illud. (Math. 11. 12.) Az erőszakosak ragadják el azt.

Uram! hányszor tettem már ígéretet és mindmegannyiszor csak hazudtam. Többé soha sem leszek hűtlen; légy velem, hadd haljak meg inkább, mintsem hogy téged ismét megbántsalak.

„Petite et accipietis (Joa. 16. 34.) Kérjetek és megkapjátok”, úgymond az Úr. Értésünkre adja e szavakkal, hogy ő nagyon is óhajtja a mi üdvözülésünket. Ha valaki így szól barátjához: Barátom kérj, amit akarsz,

nemde az nem szorul egyéb biztatásra. Kérjük tehát szüntelen a mi Istenünket és majd mindig gazdagabbak leszünk kegyelem dolgában és bizonyosan üdvözülünk.

Jézusom! Tekints kegyes szemmel az én nyomorúságomra és könyörülj rajtam. Oh, csak oly ritkán gondoltam reád s Te még sem feledkeztél soha el rólam. Oh, legfőbb szeretet! szeretlek egész lelkemből. Utálom és gyűlölöm minden bűnömet. Bocsáss meg nekem, édes Jézusom! Felejtsd el az okozott bántalmakat. És mivel jól ismered gyarlóságomat, ne hagyj el engemet. Nyújts világosságot, adj nekem erőt és kitartást, hogy mindenen felülemelkedve Neked tessem. Add, hogy elfelejtsek minden földi dolgot, hogy egyes-egyedül szeretetedre és irgalmasságodra gondoljak, mellyel annyira leköteleztél engemet a Te mindenekfelett való szeretetedre. — Szentséges szűz Mária, Istennek szent Anyja, légy szószólóm Jézus Krisztusnál.

II. A világi dolgok hiúsága

„Quid prodest homini, si mundum universum lucretur, animae vero suae detrimentum patiatur? (Math. 16. 26.) Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? “Felettébb fontos alapigazság ez: hány lelket mennybe juttatott, hány szentet adott az anyaszentegyháznak! Mit használ, ha megnyerjük is ezt az egész múlandó világot, de ha érette s miatta lelkünk örökre elkárhozik?

Világ! — mi is ez a világ, mint hiú látszat, színdarab, mely gyorsan elmúlik? „Praeterit figura hujus mundi. (1. Cor. 7. 31.) Elmúlik e világ alakja.” Jön a halál, legördül a függöny, a színpad lezárul — mindennek vége!

Oh, minek látja majd akkor, a halál órájában, a szentelt gyertya gyenge fényénél az a haldokló, az a világtól megválni kényszerülő lélek a világot? Minek azokat az ezüst és arany edényeket, az összehalmozott rengeteg pénzt, a felesleges és haszontalan bútorokat? Mind, mind el kell ezeket hagynia!

Jézusom! Tedd, hogy az én lelkem e pillanattól fogva egyes-egyedül a tiéd legyen. Tedd, hogy egyes- egyedül csak Tégedet szeressen, s kívüled semmi egyebet. Szakítani akarok minden földi dologgal, még mielőtt a halál erővel elválaszt tőlük.

Szent Terézia mondja: „Mihaszna mindaz, minek vége leszen. “Igyekezzünk tehát biztosítani magunknak azt a jót, melynek nem leszen az idővel együtt vége. Mit használ, néhány napon át boldognak lenni, — ha ugyan Isten nélkül boldogságról szó lehet, — de ha ezután vég nélkül boldogtalanoknak kell lennünk?

Azt mondja Dávid, hogy a földi javak a halál percében olyanok lesznek reánk nézve, mint az álom, mikor felébredünk: Velut somnium surgentium (Ps. 72. 20.) Mint a felserkenök álma. “Oh mily fájdalmas, mikor álomban királyi méltóságban voltunk és felébredvén látjuk, hogy biz csak époly szegény koldusok vagyunk, mint annak előtte.

Istenem! Talán éppen az az elmélkedés hozzám a te utolsó hívó szavad! Adj kérlek erőt, hogy száműzhessek szívemből minden szeretetet és vonzalmat a földi dolgok iránt, még mielőtt meg kell e földtől válnom. Hadd belátnom mind azokat a nagy méltatlanságokat, melyekkel bűneim által illettelek, mikor a földiek szeretete eltántorított tőled. Páter non sum dignus vocari filius tuus. Atyám! nem vagyok méltó fiadnak hivatni! Bánom, hogy téged valaha elhagytalak. Oh ne űzz el most magadtól, amikor hozzád visszatérek.

A halál óráján annak a halállal tusakodó léleknek nem nyújt vigasztalást sem a kiváló méltóság, sem a hiú fény, sem az átélvezett örömök-gyönyörök, egyes- egyedül csak az isteni Megváltó iránt érzett szeretetben s az iránta való szeretetből kiállott csekélységekben lel megnyugvást.

I. Fülöp, Spanyolhon királya igy szólt halálos ágyán: Oh bár szerzetestestvér és ne király lettem volna! III. Fülöp, ugyancsak spanyol király, éppen igy beszélt a halál óráján: Oh bár csak valami remeteségben szolgáltam volna az én Istenemnek! Bizony nagyobb bizodalommal jelennék meg Istenem ítélőszéke előtt! Így szólnak haláluk percében azok, kiket a világon a legboldogabbaknak tartottak.

Egy szóval: a halál percében csak aggodalommal tölti el és az örök kárhozattól való félelemmel gyötri lelkiismeretünket a földi dolgok bírása.

Akkor majd igy fohászkodunk: oh, mily balgatag voltam! Minden kezem ügyében állott, hogy szentté legyek. — Boldog, Istenben elmerült életet élhettem volna és most mi hasznom van lefolyt életemből? — De mikor beszél igy? Akkor, mikor már vége a színdarabnak, mikor átmenni készül az örökkévalóságba, mikor elérkezett már a nagy perc, melytől örök boldogsága vagy örök boldogtalansága függ.

Uram, légy irgalmas! Mindeddig nem értettem, mi az: szeretni Tégedet. Ez órától fogva Te lesz az én egyetlen javam! Én Istenem és mindenem! Egyedül Te érdemled csak meg egész szeretetemet — egyedül csak Téged szeretlek!

Mondjátok meg világ becsültjei, nagyjai, kik most a pokolban sinlődtök, hol a kincsetek, hol tiszteletetek? De hallga, mit felelnek: Sehol, sehol, itt csak kínokat és megvettetést találunk. Minden elmúlt, csak a mi bűnhődésünknek nem lesz soha vége.

Majd igy szólnak a szerencsétlenek: „Quid profuít nobis superbia, ant divitiarum jactantia: transierunt omnia illa, tanquam umbra. (Sáp. 5. 8.) Mit használt nekünk a kevélység, vagy a gazdagsággal való kérkedés mit hozott nekünk? elmúltak mindazok, mint az árnyék!” nem maradt egyéb hátra, csakis az örök kínok. Bizony a halál órájában nem bizodalommal, hanem csak rettegéssel és kétségbeeséssel töltenek el minket az átélvezett világi javak.

Oh, én szerencsétlen! hány évet átéltem már e világon és eddig mit tettem ? Tettem-e csak valamit az Istenért? Uram, légy irgalmas! Ne projieias me a facie tua: Ne vess el engem színed elől.

A halál perce a legigazabb perc. Felismerjük ekkor, hogy a földi dolgok mind, mind csak hiúság, csak füst, csak hamu. Istenem, mily semmiségekért cseréltelek el Tégedet. Valóban nem mernék bocsánatot reményleni, hacsak nem tudnám, hogy te meghaltál, csakhogy méltóságod sérelme nélkül megbocsáthass nekem. Most mindenek felett szeretlek és többre becsülöm kegyelmedet a világ minden kincsénél.

Az apostol tolvajnak mondja a halált: „Dies illa tanquam fúr. (Thep. 5. 5.) Az a nap mint tolvaj.” Mert megfoszt bennünket mindentől: az erőtől, szépségtől, méltóságtól, rokonságtól, sőt még testünktől is.

Károsodás napja a halál: „Dies perditionis (Deut. 32. 35.) Veszedelem napja”, mert elveszítjük ekkor minden földi szerzeményünket és a világ minden reménységét.

Jézusom! nem bánom, ha elveszitek is minden földi jót, csak Téged, én végtelen Javam, el ne veszítselek.

Dicsérjük a szenteket, mivel Jézus Krisztus iránt való szeretetből megvetették a földi javakat — és mi meg még jövő üdvösségünk veszélyeztetésével is mindig rajtok csüngünk.

Pontosan utána nézünk az életben az ideiglenes haszonnak; hát miért vesszük semmibe éppen azt, mi örök hasznunkra válik?

Istenem! világosíts fel engem; add felismernem a teremtmények semmis voltát s hogy Te, végtelen Jó, vagy mindenünk. Add, hogy mindent feláldozzak a Te megszerzésedért. Istenem! Téged akarlak és semmi egyebet.

Azt mondja szent Terézia, hogy gyenge hitünkből fakad minden hibánk és a földi javakhoz való ragaszkodásunk. Ébresszük föl tehát magunkban azt a hitet, hogy egy napon meg kell válnunk e világtól és át kell lépnünk az örökkévalóságba. — Hagyjunk el tehát most minden olyasmit, amit majdan kénytelen-kelletlen úgy is el kell hagynunk. Most még érdemet is gyűjtünk vele. Mit a gazdagság, mit a tisztelet, mit a rokonság? Istent, egyedül Istent keressük és Isten majd mindenünkké lesz.

Második Rudolf császár leánya, a szent életű saruban apáca, szent Annáról nevezett Margit azt mondotta: Mit használnak az országok a halál órájában!

Izabella császárné halála a világ elhagyására bírta Borgiás szent Ferencet, mert mikor meglátta annak tetemét, igy szólt: Hát ez a világ nagyságának a vége? és egészen Isten szolgálatára szentelte magát.

Oh én Istenem! bár mindenkor szerettelek volna! Tedd, hogy egészen a tiéd legyek, még mielőtt utolér a halál.

Nagy titok a halál! Vele eltűnnek a világ összes vágyai! mily világosan megmutatja, hogy csak füst, csak csalás minden földi nagyság. Amiket legodaadóbban kívánunk a földön, még azok is elvesztik minden fényüket, mikor a halálos ágyról szemléljük. A halál árnyéka elhomályosít minden földi szépséget.

Mit használ a nagy vagyon, hisz belőle mi sem marad számunkra, csak egy-két rongydarab holttetemünk betakarására. Mit ér a testi szépség, mikor nemsokára a férgek martalékává leszen? Mit használ a hatalom és dicsőség, ha már a sir sötét üregébe tesznek minket és még emlékünk is elmosódik az emberek között?

„Perge ad sepulchrum, contemplare pulverem, vermes et suspira. Menj a sírhoz, mondja aranyszáju szent János, nézd a port, a férgeket és sóhajtozzál.” Menj, menj a sírhoz, nézd, de figyelmesen, azt a féregrágta, por és hamuvá lett emberi csontvázt és sóhajts föl: Tehát én is ilyen leszek! és még sem gondolok erre? és még sem adom át magamat az én Istenemnek? Ki tudja, nem éppen ezek a szavak Istennek hozzám intézett legutolsó intelmei?

Édes Megváltóm! elfogadom kezedből a halált és pedig oly módon, miképen azt reám bocsátani kedved tartja: de kérlek, csak azt az egyet add meg, hogy mielőtt meghalnék, legyen még időm megsiratni a sok bántalmat, mellyel téged illettelek. Szeretlek Jézusom teljes szívemből; bánom, hogy tégedet megvetettelek.

Istenem! hány szerencsétlen ember elveszti lelkét, csakhogy valami földi jóhoz jusson ; némi örömért, kis hiúságért! És lelküket elveszítvén elvesztettek mindent! Akár hiszünk, akár nem, de meghalunk és pedig csak egyetlen egyszer. Miért nem hagyunk el tehát mindent, hogy igy boldog halálos órát szerezzünk magunknak? Hagyjunk el mindent s igy megtalálunk mindent!

Hogyan is lehet! Jól tudjuk, hogy a rendetlen élet elviselhetetlen kínokat okoz majd a halál óráján és mindennek dacára mégis csak tovább folytatjuk azt az életet?

Hálát adok Istenem, hogy engem ennek ismeretére segéltél! Uram, mikor én csak gyarapítottam bűneimet, te csak annál több kegyelmet adtál. Jaj nekem! ha még most sem használnám fel azokat.

Oh, mily boldogan és békében él és hal az, aki lélek szerint már éltében megvált mindentől, mily elégedetten mondhatja: Deus meus et omnia! Én Istenem és mindenem!

Azt mondja a bölcs Salamon, hogy e világ javai csak hiúságok és lélekgyötrelmek; mennél többünk van belőlük, annál több a szenvedni valónk.

Nérei szent Fülöp pedig bolondoknak mondotta azokat, kik szívüket a világhoz kötik, mert már itt e földön is szerencsétlen életet élnek.

– Istenem! Mi is maradt egyéb vissza ebből a sok bántalomból, melyekkel tégedet elhalmoztalak, mint gyötrődés és lelkifurdalás, mely mindig kínoz, de a halál óráján a leginkább fog gyötörni? Irgalmas Isten! bocsáss meg nekem! Azt akarod, hogy egészen a tiéd legyek — én is igy akarom. E perctől áll erős fogadásom, hogy magamat komolyan a te szolgálatodra szentelem. Más egyebet sem kérek, csak tégedet.

Nem kell azt hinnünk, hogy szomorú életük lehet azoknak, kik elhagytak minden földit, s csakis Istent szeretik. Ki boldogabb a földön, mint az Istent szerető lélek. Találtok-e e világ nagyjai között csak egyet is, ki megelégedettebb, mint az az ember, ki híven szolgált Istennek?

Lelkem, ha most mindjárt el kellene hagynod a földet — nem nyugtalankodnál-e eddigi életed miatt? De hát akkor mire vársz? Talán arra, hogy még az az irgalom sugár is, melyet most nyújt az Isten, az ítélet napján csak hálátlanságadról tanúskodjék?

Édes Jézusom! mindenről lemondok, hogy egészen a tiéd legyek. Te kerestél engemet, én meg menekültem előled; oh, ne űzzél el magadtól, mert ime most kereslek. — Te akkor is szerettél, mikor én nem szerettelek, sőt még csak azt sem kívántam, hogy szeressél; oh, ne kergess el most, mikor szeretni kívánlak, mikor arra kérlek, hogy szeress. Istenem! tudom akaratodat! üdvözíteni akarsz; magam is ezt akarom. Elhagyok mindent, a tiéd leszek egészen. —

Istennek szent Anyja, Mária; kérd Jézust érettem!

III. Utazás az örökkévalóságba

„Non habemus hic manentem civitatem, séd futuram inquirimus. (Heb. 13. 14.) Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük!” Nem polgárok, hanem csak utasok vagyunk e földön, az örökkévalóság felé megyünk: „Ibit homo in domum aeternitatis suae. (Ecclé 12. 5.) Az ember elmegyen örökkévaló házába.”

Nemsokára el kell tehát hagynunk e világot. A test lekerül a sírba, a lélek pedig átmegy az örökké­valóságba.

Nem volna-e balgatag az az utas, ki minden kincsét arra fordítaná, hogy ott, ahonnan már ‘másnap távoznia kell, házat vegyen s minden kényelemmel berendezzen?

Istenem! lelkem örökké él, tehát vagy örökké Téged élvez, vagy örökre elveszít.

Az örökkévalóságban csak két ház van, az egyik telve a legjobb örömökkel, a másik a legszörnyűségesebb kínokkal. És ezek az örömök, ezek a kínok örökké tar­tanak! „Si lignum ceciderit ad austrum, aut aquilonem, in quocumque loco ceciderit, ibi érit. (Eccle 11. 3.) Ha a fa délre esik vagy északra, amely helyre esik, ott marad.“ Ha a menyekbe jutott, örökké boldog lesz; ha ellenben a pokolba bukott, örökké gyötrődik.

Nincs középút. Vagy mindenkor az ég királya leszen, vagy mindig az ördög rabszolgája; vagy örökké boldog a menyben, vagy örökre boldogtalan a pokolban.

Ugyan a két lakhely közül melyik leszen a miénk? Az, amelyiket magunk választjuk. „Ibit homo. Az em­ber elmegyen.” Aki a pokolba jut, az is maga megy oda. Bárki is, aki elkárhozik, azért kárhozik el, mivel maga is el akar kárhozni.

Jézusom, bár mindig szerettelek volna! bár már későn ébredtem ennek tudatára, de azért jobb későn, mint soha. „Deus cordis mei et pars mea Deus in aeternum : (Psal. 72. 26.) Szívem Istene és osztályrészem az Isten mindörökké.”

A kereszténynek, ha jámborul akar élni, szem előtt kell tartania mindenkor az örökkévalóságot. Oh, mily jól rendezett annak az élete, ki örökkévalóság szem­pontjából nézi és éli ez életet!

Ha mindjárt kétséges dolgok volnának is a meny­ország, pokol, örökélet, még akkor is mindent el kellene követnünk, hogy elkerüljük az örök kárhozat esetleges veszedelmét. De nem kétséges dolgok ezek, hanem hit­igazságok.

Mivel végződik a világ minden szerencséje? Te­metéssel, sirgödörrel. Boldog, ki elnyeri az örök életet!

Jézusom, életem, kincsem, szerelmem! Adj nagy kívánságot, hogy életem hátralevő napjait neked szenteljem; add segedelmedet, hogy ezt meg is tehessem.

Az örökkévalóság egyetlen gondolata képes szentté tenni az embert. Szent Ágoston az örökkévalóság gondolatát „Magna cogitatio”, nagy gondolatnak nevezte. Ez a gondolat vitt annyi ifjút a kolostorba, annyi re­metét a pusztaságba, annyi vértanút a halálra.

P. Avila ezzel a gondolattal téritett meg nagyvilági hölgyet, csak arra kérte, hogy gondolkozzék e két szó felett: Mindig, soha! Egy remete pedig sírba zárkózott és egyebet sem tett itt, mint egyre igy fohász­kodott: Oh örökkévalóság! oh örökkévalóság!

Oh, mily fontos életünk utolsó perce! Ettől az utolsó pillanattól függ, hogy örök örömökben vagy örök gyötrelmekben leszen-e részünk; ezen fordul a vagy mindig boldog, vagy mindig boldogtalan élet. De bíz­zunk, mert Jézus Krisztus meghalt a keresztfán, csak­hogy biztosítsa nekünk ez utolsó percre is szent ke­gyelmét.

Édes Üdvözítőm! nemde örökké elkárhoztam volna, hacsak te meg nem haltál volna érettem? Köszönöm szerelmem! benned bízok, téged szeretlek!

Vagy hisszük ez igazságokat, vagy nem. Ha nem hisszük, úgy e mesebeszédek miatt igen sokat teszünk. Ha azonban hisszük, akkor meg nagyon keveset teszünk az örök boldogság elnyerésére és a kárhozat elkerülésére.

Azt mondotta P. Caraffa Vince, hogy ha ez em­berek megszívlelnék az örök igazságokat és összehason­lítanák a jelenvaló javakat és bajokat az örök élet javaival és bajaival, a föld pusztasággá változnék, mert senki sem akarna többé a világi ügyekkel bajlódni.

Micsoda irtózattal tölt el majd minket a halál per­cében e gondolat: E perctől függ az én örök boldog­ságom, vagy boldogtalanságom! Vagy örökre boldog, vagy örökre boldogtalan leszek!

Istenem! múlnak a hónapok, múlnak az évek és mi mindig közelebb jutunk a másvilághoz és még sem gondolunk reá. Istenem! ki tudja, nem ez az év, ez a hónap vagy ez a nap az utolsó életemben? Ki tudja, nem ez-e Isten legutolsó intelme hozzám!

Istenem ! nem veszem hallatlanra többé szent ke­gyelmedet. Íme itt vagyok! Hadd megismernem, mit akarsz, én mindenben engedelmeskedem.

De mire várunk még Istennek oly sok intése s sugallata után? Talán igy akarunk panaszkodni az elkárhozottakkal: „Finita est aestas et nos salvati non sumus. (Jer. 8. 20.) Vége a nyárnak és mi nem szabadultunk meg.” Most még itt a szabadulás ideje; a ha­lál után többé már nincs segítség.

Méltán mondja P. Avila, hogy az örök életben hivő és mégis Istentől elfordulásban élő keresztények megérdemelnék, hogy a bolondok házába zárják őket.

Nagy, igen nagy dolog az örök élet ügye. Nem arról van ugyanis szó, hogy kényelmesebb vagy vilá­gosabb lakást szerezzünk, hanem hogy a menyben fo­gunk-e lakni minden kigondolható örömök között, vagy a pokolban minden kigondolható, az összes kínok és gyötrelmek örvényében?

Arról van szó, hogy vagy örökre boldogok leszünk az angyalok és szentek között, vagy Isten pokoli ellen­ségei között élünk kétségbeesésben. És meddig? Hány évig? Száz évig, ezer évig? — Nem! mindörökké, mindig, míg Isten — Isten.

Oh, én Istenem! tehát már örökre elkárhoztam volna, ha akkor haltam volna meg, mikor nem voltam szent kegyelmedben! Uram, ha eddig még nem bocsátottál volna meg, bocsáss meg most! Szeretlek teljes lelkemből s mindenek felett sajnálom, hogy megbántot­talak. Nem akarlak többé elveszteni! Szeretlek teljes szívemből és mindenkor szeretni akarlak. Légy kegyelmes!

Egyik-másik emberre kevés benyomást tesznek, éppen nem indítják meg őket e szavak: Ítélet, pokol, örökkévalóság. Oh, de micsoda rettegéssel gondolnak majd haláluk óráján ez igazságokra! De fájdalom, ered­mény nélkül, ezek akkor csak lelkifurdalásaikat és za­varukat növelik.

Szent Terézia azt szokta mondani: „Egy lélek! egy örökkévalóság! “Azt akarta ezzel mondani, hogy ha az az egy lélek elveszett, igy elveszett minden, és ha egyszer elveszett, elveszett örökre.

Uram! várj s adj időt, hadd sirassam meg bűne­imet. Pótolni akarom az elmúlt éveket; hátralévő élte­met neked akarom szentelni. Fogadj el szent szolgála­todra, ne vess el magadtól!

Hosszútűrő az Úr, de mi nem igen becsüljük nagyra azt az időt, melyet pedig csupán irgalmasságá­ban nyújt nekünk, de hasztalan sopánkodunk majd akkor, mikor már végére járt.

Istenem, mily drágán megvenne a haldokló egyet­len napot vagy órát; de egy más napot, egy más órát, melyben feje a helyén lenne; mert az az idő, mely a haldoklók rendelkezésére áll, éppen nem alkalmas lelki­ismeretünk rendbehozására. A kábultság, fájdalmak, szívszorongás, zavar minden ájtatos gerjedelmet elfojtanak a haldoklóban. Mint sötét tömlöcbe zárt rab akkor, nem Iát mást, csak azt a nagy szerencsétlenséget, melyet el nem kerülhet, melyet elfordítani magától nincs módjában. Szeretné, ha volna még ideje — de íme ideje már lejárt.

„Qua hóra non putatis, filius hominis veniet. (Luc. 12. 40.) Amely órában nem vélitek, eljön az ember fia.” Isten elrejti előlünk a halál idejét, hogy mindig készen legyünk: „Estote parati! Legyetek készen!” A halálos perc nem annak az ideje, hogy akkor készüljünk a nagy számadásra: hanem a számadás ideje. Azt mondja szent Bernát: „Aki jól akar meghalni, annak mindig készen kell találtatni a halálra.”

Édes Jézusom! mennyit vétkeztem. Itt az ideje, hogy elkészüljek a halálra. Nem, nem akarok többé visszaélni türelmeddel és várakozásoddal! Szeretni akarlak, amennyire csak képes vagyok. Sokat megbán­tottalak, most sokat akarlak szeretni! –

Oh, mily kínos, hogy hanyagságunkat akkor kényszerülünk megsiratni, mikor már nincs időnk annak megtételére, mit előbb megtenni elmulasztottunk.

Azt mondja Justiníán szent Lőrinc, hogy a világiak halálukkor szívesen odaadnák minden kincsüket és vagyonukat, csak megvehetnék rajta életük egyetlen óráját. De akkor már késő: Tempus non érit amplius! Idejük nem leszen többé! Akkor hallaniuk kell, hogy késedelem nélkül kell innen távozniok: Proficiscere anima christiana de hoc mundo! Menj el keresztény lélek e világból!

Szent Gergely beszéli egy Krizancius nevű em­berről, hogy halálos ágyán a pokoli szellemeket kérlelte: „Adjatok időt reggelig!” De ezek igy feleltek: „Balga. Elég időd volt, minek tékozoltad el? Már nincs időd!”

Istenem! Hány évet haszontalanul elfecséreltem! Hátralevő életem nem lesz már az enyém, hanem a tiéd! Add, hogy bennem a te szent szereteted uralkodjék, úgyis eleget uralkodott ott eddig a bűn.

Sienai szent Bernardin azt mondja, hogy egyetlen pillanatnyi idő az életben annyit ér, mint Isten, mert ez egyetlen pillanat alatt a szeretet, bánat és fájdalom indulata által az isteni kegyelem egy újabb fokát nyerhetjük el.

Szent Bernát is mondja, hogy az idő olyan jó, mélyet-csak ebben az életben találhatunk. A pokolban egyre hallatszik az elkárhozottak panasza, ordítása: „O sí daretur hóra! Oh, csak egy óránk is volna!” Csak egyetlen óránk is volna, hogy kimenekülhetnénk örök kárhozatunkból! — A menybéli szentek nem sírnak, sem nem panaszkodnak, de ha tudnának sírni, csak afelett panaszkodnának, hogy életükben elvesztegették azt az időt, miáltal a menyei dicsőségnek magasabb fokára juthattak volna.

Édes Megváltóm! nem érdemlek irgalmat: csakis a te keserves kínszenvedésed és halálod az én remény­ségem. Igen-igen akarlak téged szeretni már ez élet­ben, hogy ott is igen szerethesselek. Segíts engem, nyújtsd kezedet egy nyomorult bűnösnek, ki most egé­szen a tied akar lenni.

Ugyan ki bizonyos afelől, hogy nem lepi-e meg őt a halál hirtelenül, váratlanul úgy, hogy éppen nem marad ideje lelkiismeretét rendbe hozni. Hányan nem hitték ezt és hirtelen meghaltak! Jaj, e szerencsétlenek­nek, ha akkor súlyos bűn terhelte lelküket, ugyan mi lesz velük az egész örökkévalóságon át?

A szentek azt hitték, hogy keveset tennének még akkor is, ha egész életüket a jó halálra való előkészü­lettel töltenék. Mikor P. Avilának értésére adták, hogy meg fog halni, igy szólt: „Oh, bár csak még egy kis időm volna, hogy elkészülhetnék a halálra!”

És mi mire várunk még? Talán csak nem nyug­talan és boldogtalan halálra, mely azután az isteni igazságosság példája legyen másokra nézve?

Nem, Jézusom! Nem akarlak arra kényszeríteni, hogy elhagyj engem. Hadd megtudnom, mit kívánsz tőlem; mert kész vagyok mindent megtenni. Add, hogy szerethesselek, semmi egyebet nem kívánok.

„Vocabit adversum me tempus. (Thren. 1. 15.) Tanúbizonyságul szólította föl ellenem az időt.” Ret­tegjünk és ne hagyjuk a dolgot oda fejlődni, hogy még az az idő is, melyet Isten irgalmasságából nyer­tünk, hálátlanságunkról vádoljon minket. „Ambulate dum lucem habetis. (Joan. 12. 35.) Járjatok, míg világosságtok tart” — úgymond az Úr. Mert a halál percében : „Venit nox, in qua nemo potest operari. (Joa 9. 4.) Eljön az éjszaka, midőn senki sem munkálkodhatik.” Éjszakai sötétség fogja körül a haldokló szemeit, és nem lesz semmi ideje bármit is művelni.

Avellino szent András reszketve mondotta: „Ki tudja, üdvözülök-e, vagy elkárhozom?” és éppen ezért ő mindig szorosabban egyesült Istennel. De mit te­szünk mi? — Hogyan lehetséges, hogy aki hisz a ha­lálban és az örökkévalóságban, hogy az még sem szol­gál teljes odaadással Istennek?

Édes Üdvözítőm! Keresztre szegezett Szerelmem! nem akarok arra várni, míg a halál percében enyém leszesz, hanem átkarollak már most és örömest lemon­dok minden földiről, csak hogy egyedül téged, egyetlen s legfőbb javam szeresselek.

Oh, Mária, édes Anyám! Köss engem Jézushoz és ne hadd, hogy valaha elszakadjak az ö szeretetétől.

IV. A bűn.

Mi a halálos bűn? „Est aversio a Deo. Elfordulás az Istentől”, mondja szent Tamás szent Ágostonnal. Megvetése az Ő kegyelmének és szeretetének; elmulasztása a köteles tiszteletnek, mert a bűnös mintegy szemébe mondja az Istennek: Nem akarok neked szolgálni, azt teszem, ami nekem tetszik, mit törődöm azzal, hogy neked az nem tetszik és megfosztasz barátságodtól.

A halálos bűn gonoszságának megértésére elsőbb azt kellene felfognunk: ki az Isten és ki az ember, ki ezt az Istent bűneivel gúnyolja. Istenhez képest az összes angyalok és szentek alig valakik, és íme az ember, e földi féreg, ez merészeli Őt gyalázattal illetni, kigúnyolni!

De még ez sem minden. Az ember, amikor vétkezik, nemcsak a végtelenül dicső és fenséges Istent veti meg. hanem az Őt gyengéden szerető Istent is, ki szeretetében annyira ment, hogy meghalt érette. Egész örökkévalóság sem volna elég egyetlen halálos bűn megsiratására.

De mit is tesz még, aki halálos bűnt követ el? Gyalázattal illeti az Istent, amennyiben azt a nagy, azt a felséges Istent kevesebbe veszi, mint az árnyékot, mint bosszújának kielégítését, mint a nyomorúságos érzéki örömöket.

Uram! hacsak nem irántam való szeretetedből áldoztad volna föl magadat a keresztfán, elveszteném minden reménységemet bűneim bocsánatát illetőleg; de a te halálod reménységet önt belém. „In manus tua commendo spiritum meum! A te kezeidbe ajánlom lelkemet!” Neked ajánlom lelkemet, melyért szentvéredet és életedet adtad. Tedd, hogy szeresselek, hogy soha többé el ne veszítselek! Szeretlek Jézusom, szerelmem, reménységem! Hogyan is tudnék tőled valaha ismét elfordulni, én egyetlen Javam, miután látom, hogy mennyire szerettél?

Mennyire fáj nekünk, mikor éppen azok bántanak, kikkel sok jót tettünk? Istennek ugyan semmi sem fájhat; de ha képes volna a fájdalom érzésére, meg kellene halnia fájdalmában és bánatában láttára annak, hogy mennyire megvetik őt azok a teremtmények, kikért életét adni sem átallotta.

Oh, ti undok bűnök! ezerszeresen utállak és átkozlak titeket! Veletek bántottam meg az én Megváltómat, az oly igen szerető Istenemet.

Szerencsétlen lelkek, ti most a pokolban sinlődtök, de éltetekben azt rebesgettétek, hogy a bűn csak csekélység: oh, nyomorultak, ugy-e, most bevalljátok, hogy minden kínotok mellett sem eléggé bűnhődtök.

Meg kell vallanunk, a bűn a legnagyobb rossz a világon: hisz még Isten is pokollal kényszerül büntetni, pedig Ő maga az irgalmasság. És nem kellett-e az Istennek életét áldoznia, hogy örök igazságának a bűnért elég legyen téve.

Oh Istenem! tudjuk, hogy a pokol iszonytatóan rettenetes és még sem irtózunk a bűntől, mely minket a pokolba taszít. Tudjuk, hogy Jézus bűneink megbocsátásáért meghalt és mi mégis újból vétkezni merészelünk.

A földi vagyonnak elvesztése ha még oly csekély is az, nyugtalanná és szomorúvá tesz minket; de nem kellene-e annak, hogy a bűn által Istent veszítjük el,  fájdalommal és szomorúsággal eltölteni minket egész életünkön keresztül?

Uram, köszönöm, hogy időt adtál elkövetett bűneim megsiratasára! Gyűlölöm és utálom bűneimet, Jézusom. Adj nekem még nagyobb bánatot, még nagyobb szeretetet, hogy elkövetett bűneim felett ne annyira a megérdemelt büntetés, hanem neked, szerelmetes Istenemnek okozott bosszúság miatt bánkódjam.

Oh, micsoda nyugtalanság és aggodalom lepi meg az udvari embert, mikor attól fél, hogy megbántotta fejedelmét! És mi, pedig biztosan tudjuk, hogy megbántottuk az Istent, és vele elvesztettük barátságát, mi meg nyugodtak lennénk, mi meg nem szomorkodnánk folytonosan emiatt?

Micsoda óvatossággal kerülik az emberek a testet ölő mérget, de a bűnnek mérgét, mely a lelket öli meg, és megfoszt minket Isten szent kegyelmétől — azt fel sem veszik.

Hagyjuk a gonosz lelket, hadd ámítson minket s csábítson a bűnre! Majd meggyónom azután — ámítjuk magunkat. Oh, számtalan embert a poklokra hurcolt már ez úton a sátán.

Istenem! mily réges-régen megérdemeltem már a a poklokat, de te vártál, hogy örökké magasztaljam irgalmasságodat és szeresselek téged. Igen is, én Jézusom! szeretlek és dicsőitlek, mert reménylem a te érdemed által, hogy szeretetedtől soha el nem szakadok. S ugyan ha még ennyi sok kegyelem után is megbántanálak, lehetne-e reménységem, hogy te azért még sem hagysz magamra és újra megbocsátasz nekem?

Isten irgalmas az őt félőkkel szemben, de nem azok iránt, kik megvetik őt. Istent azért, mivel úgyis irgalmas, megbántani annyi, mint a legfőbb fokban kihívni az ő haragját.

Istent megbántani, mert úgyis megbocsát, éppen annyi, mint belőle csúfot űzni akarni; csakhogy: „Deus non irridetur. (Gál. 6. 7.) Az Istent nem lehet elámitani, kicsúfolni!“      –

A gonosz lélek egyre azt suttogja: Ki tudja, nem üdvözülsz-e még e bűn elkövetése után is? Én pedig azt mondom, hogy amikor vétkezel, önmagadat kárhoztatod a poklokra. — „De mégis ki tudja, hátha üdvözülök?“ Meglehet; de könnyebben megeshetik, hogy elkárhozol. S azután lelked üdvössége csak oly csekély valami, melyet egy könnyelmű „Ki tudja” szóra kockára lehet tenni? — Bizonyos, hogy bűneid miatt elkárhozol — és ha akkor lep meg a halál ? és ha Isten magadra hágy? hát akkor mi lesz veled?

Nem, Istenem! nem bántalak meg többé; már úgy is eléggé megbántottalak. Oh, hányán sokkal kevesebb bűnök miatt már a pokolban gyötrődnek! Jézusom! mostantól fogva nem leszek a magamé, hanem egészen a Tiéd. Neked áldozom föl akaratomat, neked szabadságomat. „Tuus sum ego, salvum me fac! Tiéd vagyok én, ments meg engem!” Ments meg engemet a pokoltól, de szabadíts meg már előbb a bűnöktől. Jézusom, szeretlek és nem akarlak többé elveszíteni.

Azt mondják a szent Atyák, hogy Isten meghatározta a bűnök számát, melyet még kinek-kinek megbocsát. Mivel pedig mi nem tudjuk azt a számot, félnünk kell, hátha Isten ennek az egyetlen újabb bűnnek elkövetése után már elhagy minket. Az a félelem: ki tudja, hogy Isten még egyszer megbocsát-e? tartson minket féken, hogy Istent többé meg ne bántsuk — és e félelem mellett majd üdvözölünk.

Mennél több kegyelmet és világosságot kapunk Istentől, annál inkább kell félnünk, hogy Isten elhagyhat minket.

A lelki ember halálos bűnt követvén el, nagy veszedelemben forog, hogy Isten őt magára hagyja; mert az ő bűne rendszerint a rosszakarat s gonoszság bűne, hiszen annyi elmélkedés, szentbeszéd, szent áldozás, intelmek s jó példák dacára követi azt el.

Az angyali tudós azt mondja, hogy annál nagyobb a bűn, mennél nagyobb a hálátlanság. Mily szerencsétlen tehát, kit gazdagon elárasztott az Isten szent kegyelmével, és azután mégis megbántja Őt halálos bűnnel. Aki magasból esik le az örvény mélyébe, arról nem azt mondjuk, hogy: leesett, hanem: lebukott és összetörte magát.

Jézusom! csak nem azt kell mondanom, hogy verekedtünk egymással; te mindig több és több jóval halmoztál el — én pedig mindig jobban és inkább bántottalak; te mindig jót tettél, én meg megvetettelek. De most szeretlek teljes szivemből és kárpótlást akarok neked ezzel nyújtani az okozott sok bántalomért. Világosíts föl engem és adj nekem erőt.

A lelki ember halálos bűne iszonyattal tölti el a menyeket, mondja S. Strozzi Mária, és kényszeríti Istent, hogy száműzze onnét.

Aki nem igen fél a halálos bűntől, az már nincs igen messze a beleeséstöl. Kerülni kell tehát a rosszra vivő alkalmat, amennyire csak tőlünk telik.

A szántszándékos bocsánatos bűnöket is kerülnünk kell. „A kicsiny, de készakaratos hibák nem ölik ugyan meg a lelket, — úgymond P. Alvarez — de elgyöngitik ugyannyira, hogy azután nagyobb kisértés idején nem leszen elég ereje az ellentállásra és beleesik.” Azért fohászkodik igy szent Terézia: A készakaratos bűntől, még a legkisebbektől is mentsen meg az Isten. Azért mondotta a szent, hogy a készakaratos bűn nagyobb kárt okoz, mint az összes pokoli démonok.

Nem, Jézusom! a jövőben többé bocsánatos, annálkevésbé halálos bűnnel nem bántalak meg. Te igen nagyon leköteleztél engemet a te szeretésedre. Inkább meghalok, mintsem hogy szándékosan csak a legkisebb szomorúsággal illesselek; mert te megérdemlőd összes szeretetemet és én minden erőmből szeretni akarlak Tégedet. Add segedelmedet. .

Helytelenül mondják a bocsánatos bűnt kis rossznak. Miként is mondható kis rossznak az, mi bántja az Istent?

Egyesek, kik minden irtózat nélkül követik el a bocsánatos bűnöket, azt mondják: „Elég, hogy üdvözölök.” De ki tudja, váljon üdvözülsz-e, ha tovább is igy élsz? mert szent Gergely azt mondja: „A lélek nem marad ott fekve, hova esett, hanem mindig mélyebbre sülyed.” Szent Izidor pedig azt irta, hogy Isten rém egyszer megengedi, hogy halálos bűnbe essék, ki a bocsánatosakat fel sem veszi, és ez az iránta való csekély szeretet büntetéséül történik. Isten maga mondotta boldog Szúzó Henriknek, hogy nagyobb veszélyben forognak, mint hinnék, kik a bocsánatos bűnöket figyelemre nem méltatják; mert az ily élet mellett igen nehéz nekik a kegyelemben állhatatosan megmaradniok.

A tridenti szent zsinat is tanítja, hogy Istennek különös segedelme nélkül nem maradhatunk meg állhatatosan a kegyelemben. De erre a különös segedelemre méltatlanná teszi magát az, ki anélkül, hogy javulásra gondolna, szántszándékos bocsánatos bűnökkel bántja az Istent.

Oh, Uram, ne büntess engemet érdemem szerint. Felejtsd el bántalmaimat és né fossz meg a világosságtól és segedelmedtől. Meg akarok javulni, egészen a tiéd akarok lenni. Oh, mindenható Isten, segíts meg és megjavulok. így remélem.

Boldog Folignoi Angélához igy szólt egyszer az Úr: Elhagyom és megátkozom azokat, kiket felvilágosító kegyelmemmel a tökéletesség útjára meghívtam és mégis a közönséges utón akarnak járni.

Ki Istennek szolgál és mindamellett nem irtózik vágyainak kielégítése miatt őt megbántani, napnál világosabban kimutatja, hogy Istent nem becsüli annyira, hogy neki érdemes volna nagyobb buzgósággal is szolgálni. Sőt mi több, azt mondja ez által, hogy Isten nem érdemes akkora szeretetre, hogy szent tetszését elébe tegyük vágyainknak.

A szokásos bűnök a bélpoklosság egy neme, úgymond szent Ágoston, úgy elrútítják azok a lelket, hogy Isten nem tudja többé azt gyengéden szeretni.

Uram, látom, hogy még nem hagytál el engem, pedig megérdemeltem volna; adj ezután erőt és kitar

fást, hogy kiemelkedjem lanyhaságomból. Ezután szánt-szándékkal nem bántalak meg. Szeretni akarlak egész lelkemből; benned bízom ; segíts meg Jézusom !

A sátán mesterfogása az, úgymond szent Ferenc, hogy a lelket először csak hajszállal kötözi meg, majd bilincsekbe veri és rabszolgájává teszi. Vigyázzunk tehát, nehogy valamely szenvedély megkössön minket. Az a lélek, melyet valamely szenvedély kötöz, vagy már is elveszett, vagy veszendőiéiben van.

Strada Mária Viktória azt mondotta : ha az ördög nem mehet sokra, kevéssel is beéri; de a kevés folytán lassanként sokat elhódít.

Maga az Ur is mondja, hogy a lanyhákat elhagyja : „Séd quia tepidus es, incipiam te evomere (Apoc. 3. 15.) Mivel langymeleg vagy, elkezdetek téged kivetni az én számból.” Ez a kivetés, hányás azt jelenti, hogy Istenöt el hagyja ; mert csak azt szoktuk kihányni, mitől megcsömörlöttünk és megundorodtunk.

A lanyhaság emésztő titkos láz, alig ismerjük fel, de menthetetlenül halált okoz, mivel a lanyhaság érzéketlenné teszi a lelket minden lelkifurdalással szemben.

Jézusom, irgalmazz ! Ne űzz el mint megérdemeltem ! Ne tekintsd hálátlanságomat, hanem hogy mit szenvedtél érettem! Szánom-bánom összes bűneimet, melyekkel oly gyakran megbántottalak! Szerettek Istenem I Komolyan eltökélem, hogy e perctől kezdve mindent kedvedre teszek. Irgalmas Isten, sokszor és nagyon megbántottalak, de azért légy velem, hogy hátralévő napjaimat neked szenteljem.

Reményem, Mária, siess hatalmas szószólásoddal az én segedelmemre !

V. A halál

Meg kell halnunk. Előbb vagy utóbb : — de meg­halni meg kell. A házakban és városokban mindig újabb nemzedékkel találkozunk, mig az öregek pihenni térnek a temetők hantjai alá.

Mint halálraítéltek születtünk mindnyájan. Ha még oly soká élünk is, jön egy nap, jön egy óra, mely az utolsó lesz reánk nézve és ez az óra máris elkerül­hetetlen és bizonyos.

Istenem ! köszönöm hosszú tűrésedet, mellyel mind­eddig megszenvedtél engemet. Oh bár előbb meghaltam és soha meg ne bántottalak volna. De mivel most időt adsz az elkövetett rossz jóvátételére, add megtud­nom, mit kívánsz tőlem, mert engedelmeskedni akarok mindenben. •

Néhány éven belül sem én, ki ezt itt irom, sem ti, kik ezt olvassátok, már nem leszünk a földön. Miként mi a harangot mások fölött most meghúzzuk, úgy fog­ják majd mások meg mi fölöttünk meghúzni. Miként most mi olvassuk a megholtak jegyzékét, úgy olvassák majd mások is a mi nevünket.

Egyszóval nincs segítség, — meg kell halnunk. De mi még rettenetesebb : csakis egyszer halunk meg. Ha ez egyszer elhibáztuk, mindenkorra elhibáztuk.

Oh, mennyire megijedsz majd, mikor komolyan figyelmeztetnek a szentségek felvételére, mert már nincs veszteni való idő. Látod majd, hogy szobádba seregle­nek barátaid és rokonaid, de ismét távoznak és egye­dül maradsz a pappal és esetleg még betegápolóval, hogy segítségedre legyen.

Oh, Jézusom ! nem akarom bevárni a halál óráját, már előbb neked ajándékozom magamat. Te magad mondottad, hogy nem bocsátód el magadtól a téged kereső lelkeket: „Quaerite et invenietis. Keressetek és találtok.“ Én kereslek most, hadd találjalak is meg. Szeretlek végtelen Jóság! Egyedül csak Téged kívánlak és semmi mást.

Hány embernek, talán éppen mikor legjobban belemerültek a világi tervezgetésekbe és munkálatokba, javadalmakba, kell majd hallaniok : „Barátom baj van, készülj a halálra !“ Akkor szeretné lelkiismeretét rendbe hozni, de oly isszonyat és rettegés szállja meg, úgy megháborodik, hogy zavarában azt sem tudja, mihez fogjon.

Bármit lásson, bármit halljon, az mind csak kint és iszonyatot kelt benne. A földi örömök s kéjelgések, a viselt magas tisztségek s méltóságok, a szemkápráz­tató hiúság és gög — a barátaira való gondolat, kik őt Istentől elvonták stb. mind, de mind csak kínozza öt.

Oh, mennyire elszörnyűködik, mikor rá gondol : hamarosan véget ér földi életem és nem tudom, mi sors vár reám, boldog-e, vagy boldogtalan mindörökké! Istenem ! micsoda borzalommal töltik is el a szegény haldoklót már e puszta szavak is: ítélet, pokol, örök­kévalóság.

Édes Megváltóm, hiszem, hogy érettem meghaltál; remélem, hogy szent véred által üdvözölök. Szeretlek, végtelen Jóság! és teljes szívemből bánom, hogy meg­bántottalak. Jézusom, reményem, szerelmem! légy ir­galmas nekem.

Képzelj magad elé egy halálos beteget. Még ke­véssel előbb fent járt-kelt, tréfálkozott, gúnyolódott, parancsolt — és most nincs jártányi ereje, elkábult, szótlan, se nem lát, se nem hall.

Oh, a szerencsétlen, nem gondol foglalkozására, sem a világ hiúságára; a számadás nagy gondolata fog­lalkoztatja, melyet Istennek kell tennie. A körülállók egyike sir, a másik hangosan felfohászkodik, a harmadik némán nézi öt; a gyóntató atya vigasztalja, az orvosok tanácskoznak — és öt mindez iszonyattal tölti el. Ily állapotában nem nevet többé, nem gondol a szórakozá­sokra s mulatságokra, hanem egyesegyedül a szomorú hir foglalkoztatja: betegsége halálos.

De mit tegyen? Hát ilyen állapotban kell neki e világból távozni ? Ilyen zűrzavarban, a fájdalmak, ag­godalom és félelem e harca közben ? Nincs segítség! Az idő rövid, értelme pedig oly gyenge. Nincs mentség: igy kell távoznia. Ami megtörtént, megtörtént.

Istenem! Minő lészen az én halálom ? Nem, én nem akarok ily bizonytalanságban halni meg örök üd­vösségem felöl. Megváltoztatom életemet! Jézusom, add szent segedelmedet! Erős fogadást teszek most, hogy ezentúl téged egész szivemből szeretlek. Ne hadd, kér­lek, hogy tőled ismét elforduljak.

Ha még ez este meg kellene halnod, oh, mily drágán megfizetnél még egy évet, vagy csak hónapot is ! Tökéld el magadat annak véghezvitelére, mit a ha­lálos ágyon többé már meg nem tehetsz.

Ki tudja, nem ez az év, ez a hónap, vagy éppen nap életed utolsó napja?

Nemde világért sem szeretnél a mostani lelkiálla­potban meghalni. És mégis tovább folytatni merészeled ezt az életet? Megszánod azokat, kik hirtelenül haltak el, mert nem volt idejük a halálra előkészülni: neked meg van időd és még sem készülnél ?

Istenem, nem akarlak arra kényszeríteni, hogy megfeledkezzél rólam! Köszönöm, hogy oly irgalmas voltál irántam, segíts meg életem megjobbitására. Lá­tom, hogy üdvözíteni akarsz, én is akarom, hogy azután örökké dicsérjelek, magasztaljalak és szeresselek.

Halálod közeledtével kezedbe adják a feszületet és azt mondják neked, hogy Jézus Krisztus a te egyet­len reménységed és egyedüli vigaszod ez órában.

De aki nem szerette, vagy kevéssé szerette Jézus Krisztust, annak ez nem vigasztalására, hanem rémü­letére leszen, mikor halálra válik. Felettébb megvigasz­talja azonban azt, ki iránta való szeretetböl mindent elhagyott.

Jézusom! te légy az én egyetlen szerelmem éle­temben és halálomban. Deus meus et omnia. Én Iste­nem és mindenem!

Micsoda rémületbe ejti a rossz lelkiismeretű hal­doklót e szó: örökkévalóság! Éppen ezért beszélnek oly szívesen még halálos ágyukon is a közönséges dolgokról, fájdalmakról, orvosokról, orvosságokról stb. Figyelmeztessék csak őket lelkűk üdvösségére, azonnal bosszankodnak, unják s félbeszakítják a beszédet, s igy szólnak: Ugyan hagyjanak már kissé nyugodnom!

Ugyan mit érez majd az a keresztény, ki Isten parancsaival, kötelességeivel, a jámborság cselekedetei­vel mit sem törődik? Minő érzelmek lepik majd meg, mikor már az orvos is tanácsolja, hogy jó lesz papot hivatni ?

A szegény haldokló majd igy fohászkodik: Oh, bárcsak volna még időm, de megjavulnék! Oh, de hallom: „Proficiscere de hoc mundo. Menj el e világ­ból.“ Majd mondja: Hívjatok más orvost, más orvos­ságot kellene megpróbálni! De hiába, ütött az óra, tá­voznod kell, el kell hagynod minden földit: „Proficis­cere. Menj el!“

Az a „Proficiscere — menj el“ csak azokat nem félemliti meg, kik szerették az Istent, sőt éppen vigasz­talásukra szolgál, hiszen most megmenekülnek attól a veszedelemtől, hogy elveszítik legdrágább javukat.

„Hódié fit in pace locus tuus et habitatio tua in sancta Sión. Békességben leszen ma a helyed és a szent Sionban lakásod.” Örvendetes hir ez azoknak, kik némi bizonyossággal vannak afelől, hogy Isten szent kegyelmében élnek és halnak meg.

Jézusom ! szent véredben van az én reménységem, hogy elviszesz engem is ama helyre, hol mindenkor igy szólhatok hozzád: „Édes Üdvözítőm, most már nincs mit félnem attól, hogy elveszitlek”.

„Miserere Domine gemituum, miserere lacrymarum ejus. Könyörülj uram az o fohászkodásain, kö­nyörülj az ö könyein !“ Istenem! nem akarok halálomig várni bűneim megsiratásával; már most megutálom és megátkozom azokat. Szánom és bánom azokat teljes szivemből. Oh, bár fájdalmamba és bánatomba bele­halnék! Szeretlek, véghetetlen Jóság, bünbánatban s irántad való szeretetben akarok élni és halni.

„Agnosce Domine creaturam tuam; non a diis alienis creatam, séd a te solo Deo vivő et verő. Ismerd meg, oh Uram, a te teremtményedet; nem idegen iste­nek teremtették, hanem egyedül te, az élő és igaz Isten.” Oh, Istenem, megvetettelek egykoron tégedet, de most annál inkább szeretlek, egyes-egyedül téged akarlak szeretni.

Mikor a pap megjelenik és elhozza a szent utieledelt, reszketni fog a beteg, ha kevéssé szerette Jé­zust; de bizodalommal és nagy örömmel telik el az, ki egész szívvel szerette, hisz jó Jézusa, Üdvözítője jön hozzá, hogy átvezesse őt az örökkévalóságba.

Az utolsó kenet felvételekor eszünkbe juttatja majd a gonosz lélek mindama bűnöket, melyeket öt érzé­künkkel követtünk el. Minden igyekezetünket arra irá­nyítsuk tehát, hogy halálunk előtt bánatos szívvel még egyszer megsirassuk azokat.

A végső szentségek felvétele után eltávoznak a haldoklótól szülei, barátai és magára hagyják a fe­születtel.             ,

Jézusom, ha mindenki elhágy is, te ne hagyj el soha. „In te Domine speravi, non confundar in aeternum. Benned bíztam, Uram, nem szégyenülök meg mindörökké.”

íme, kiveri majd a halálverejték, szemei elhomásultak, ütőerei már elhaltak. Kezei, lábai elhidegültek, már megkezdődött a haláltusa! Oh, szegény! már az örökkévalóság küszöbén áll. A lélekzet mindig rendet­lenebb és ritkább, a mell mindjobban zihál; a közelgő halál jelei ezek. Meggyujtják a szentelt gyertyát, kezébe adják a haldoklónak és megkezdik az anyaszentegyház szokása szerint távozófélben lévő lelkét Istennek ajánlani.

Oh, de komor világosságot árasztasz, te szentelt gyertya! Világosítsd be most lelkünket; mert akkoron semmit sem használ majd a te fényed, mert az elkö­vetett méltatlanságokat jóvátenni nincs már idő.

Oh, Istenem ! ennek a szomorú gyertyának fényé­nél minek fognak majd feltűnni e világ hiúságai s Is­tennek megbántásai?

Végül utolsót lehel a haldokló és e percben vé­get ért reá nézve az idő és megkezdődött az örökké­valóság. Oh, te válságos perc, tőled függ a boldog örök élet, vagy az örök nyomorúság!

Jézusom! irgalom! Bocsáss meg nekem, kötözz mindig szorosabban magadhoz, hogy ama rettenetes percben el ne veszítselek téged.

Mikor a lélek már elköltözött, a pap a körülállókhoz fordul és mondja: Isten velük, már megtör­tént! Meghalt? Igen, meghalt: Requiescat in pace. Nyugodjék békében! Békében nyugszik, ha az Úrral kibékülten halt; de ha nem Isten szent kegyelmében múlt ki, szegénynek soha többé nem leszen békéje, mig Isten — Isten.

Halála után meghúzzák a harangokat és elterjed halálának a híre. Az egyik mondja: ügyes ember volt, élelmes, eszes, de jámbornak éppen nem mondhatnám. Egy másik meg igy szól: Ki tudja, mi lett vele. A ro­konok és jóbarátok csupa részvétből beszélni sem akar­nak a megholtról; s mikor úgy néha előhozzák, egy­szerre igy szólnak: kérlek, ne említsétek öt többé.

íme a világ, az emberek kedvence! mily hamar borzadály lesz mindenki előtt. Bemennek szobácskájába, már nem az övé; hagyatékát, ágyát, bútorait megkap­ják mások s ő hol van? Testét kiviszik a sírba, lelke átröppen az örökkévalóságba.

Ha látni akarjátok, nyissátok csak fel a sirt, emel­jétek föl a szemfödőt; nem fekszik már oly szépen a tetem; undok tömeggé vált, férgek teremnek benne, elkezdik felfalni, leválnak ajkai, le minden húsa s rö­vid idő múltával csontváz marad csak s egyszer csak elválnak a tagok, a fej mint koponya felszínre kerül, a csontok szétszóródnak, elporladnak.

íme mivé lesz hamarosan az a test, mely miatt annyiszor és oly súlyosan megbántottuk az Istent.

Oh, ti szentek, ti helyesen jártatok el. Sanyargat­tátok testeteket és most csontjaitokat oltárainkon tisz­teljük, lelketek pedig Isten látásában örvendez, és bol­dogan várjátok az utolsó napot, az ítélet napját, mikor testetek veletek egyesül és együtt örvendeztek a dicső­ségben, miként együtt szenvedtetek itt a siralom völ­gyében.

Ha most már az örökkévalóságban lennék, mennyi mindent szeretnék, bár megtettem volna Istenért. Lellis sz. Kamill, amint a sírokat elmélkedve nézegette, mon­dotta : „Oh, ha ezek most élnének, mennyi mindent megtennének az örök életért — és én, ki még élek, mit teszek én?“ És mit teszünk mi?

Uram ! ne űzzél el hálátlanságom miatt. Mások lelki sötétségben bántottak meg, de én a te világositó kegyelmed dacára. Felvilágosítottál engemet, hogy lás­sam és ismerjem, mily igaztalanul bánom veled, amikor vétkezem, és én mégis világositó kegyelmed dacára is megvetettelek, neked hátat fordítottam. „Non sis tu mihi formidini, spes mea tu, in die afflictionis ! Ne légy rettegésemre, te az én reménységem, a gyötrelem napján!” Oh, Jézusom! Te vagy az én egyetlen remé­nyem ! Ne hagyj el engemet a viszontagság idején, ne halálom napján.

Az igazak halála.

Szent Bernát azt mondja, hogy az igazak halálát azért mondjuk drágalátosnak, mert az vége minden fá­radalomnak és az élet kapuja: Pretiosa tanquam finis laborum et janua vitae. A szentek halála jutalom, mert végét veti a szenvedéseknek és szenvedélyeknek, min­den harcnak, sőt még annak a félelemnek és bizony­talanságnak is, hogy Istent esetleg elveszítjük.

Az a „Proficiscere — menj el“, mely a világ kedvelőit kétségbe ejti, a szenteket éppen nem aggasz­totta. Az ideiglenes javak elvesztése nem búsitotta őket, hisz Isten volt az ő egyetlen kincsük; a tisztelet meg­szűnte se, mert azt amúgy is megvetették; a rokonok és barátok elhagyása se, mert ők egyes-egyedül Istent szerették. Amiként életükben mindig mondották: Deus meus et omnia! Én Istenem és mindenem ! úgy a har Iáiban is csak erre nyílnak ajkaik és csak még nagyobb örömmel rebesgetik.

A halál fájdalmai sem gyötörték őket, sőt inkább örvendeztek afelett, hogy Istenüknek még életük ez utolsó kínos perceit is bemutathatják szeretetáldozatul. Egyesítették életük feláldozását azzal az áldozattal, me­lyet Jézus Krisztus hozott érettünk, amikor feláldozta magát s meghalt a keresztfán.

Oh, mily édes megelégedéssel töltötte el a szen­teket ama gondolat, hogy vége a vétkezhetés idejének és Isten elvesztése veszedelmének! Oh, micsoda öröm is az, mikor a feszületet átkarolva elmondhatjuk: „In pace in idipsum dormiam et requiescam! (Ps. 4. 9.) Emiatt békességben alszom és megnyugszom!“

A gonosz lélek nyugtalanítani igyekszik majd minket bűneink felsorolásával; de ha mi azokat meg­bánjuk és azután szívből szeretjük Jézust, akkor az Úr majd megvigasztal minket. Istennek jobban szivén fek­szik a mi boldogságunk, mint a gonosz léleknek a mi vesztünk.

Egyébként is a halál bemenet az életbe. Hűséges az Isten, majd megvigasztalja haláluk óráján az őt sze­rető lelkeket. Sőt már a halál kínjai közepette is előizét nyújtja a menybeli örömöknek. A bizodalom indulata, Isten szeretete, a vágy: bár már látnók őt, azzal az édes nyugalommal töltik el a lelket, melyet azután majd mindörökké élvezni fog. Oh, micsoda örömet kelt főként a szent Utravaló hozatala abban, ki elmondhatja nérei szent Fülöppel: „Íme az én szerelmem! ime az én szerelmem!“

Nem a haláltól kell tehát félnünk, hanem a bűn­től, mely megkeseríti a halált. P. Claudius de la Columbiere, Istennek e nagy szolgája, azt mondotta: Er­kölcsileg lehetetlen, hogy gonosz halállal múljon ki, aki életében híven szolgálta Istenét.

Aki szereti az Istent, az kívánja a halált, mert örökre egyesíti öt az Istennel. Kicsi istenszeretetre vall, ha nincs kívánságunk öt mihamarább látni.

Karoljuk át már most a halált és mondjunk le minden földies dologról teljesen. Most érdemet is szer­zünk vele; akkor azonban kényszerülünk és a kárhozat veszedelme is fenyeget.

Éljünk úgy, mintha minden nap életünk utolsó napja lenne. Oh, mily jámborul él, ki a halál gondo­latát sohasem téveszti szem elöl!

Oh, én Istenem! mikor jön el az a nap, mikor téged örökön-örökké szinröl-szinre láthatlak és szeret­hetlek? Nem érdemiem ugyan meg azt, de a te szent sebeidben van, édes Üdvözítőm, az én reménységem. Szent Bernáttal fohászkodom: „Vulnera tua, merita mea. A te sebeid, az én érdemeim !“ Bizodalommal mon­dom azért szent Ágostonnal: „Eja moriar, Domine, ut te videam ! Hadd haljak meg, Uram, hogy láthassalak tégedet!” Add, Istenem, hogy mennél előbb meghal­hassak és részes lehessek abban a boldogságban, hogy láthatlak tégedet és biztos leszek afelől, hogy tőled soha semmi többé el nem szakíthat!

Oh, anyám, Mária, Jézus Krisztus drága szent vére után a te szószólásod folytán reményiek üdvö­zölni s hozzád juthatni, hogy Neked köszönetét mond­jak, Téged dicsérjelek és magasztaljalak és amelyben mindörökké szeresselek.

VI. Az ítélet

Képzeld, mintha halálos ágyon volnál és a halállal tusakodnál, hogy csak már egy órád, vagy még annyid sem volna az életből. Képzeld el, mintha hamarosan meg kellene jelenned Jézus Krisztus, az igazságos Bíró előtt, hogy szigorúan számot adj egész életedről. Oh, akkor semmi sem lesz képes annyira rettegésbe ejteni, mint gonosz lelkiismereted. Igyekezzél azért még idejekorán rendbe hozni lelkedet, hogy reszketned ne kelljen, mikor felvirrad rád a számadás napja.

Eljött a perc, be kell lépnünk az örökkévalóságba. Oh, Istenem, micsoda tengernyi félelem és zavar háborgat minket majd az elkövetett bűnök miatt, az ördög által sugalt bizalmatlanság és jövendő sorsunk bizonytalansága miatt. Sorakozzunk tehát már most Jézus és Mária köré és majd nem hagynak ők magunkra ama rettenetes percekben.

Micsoda rettegés fog majd el minket, ha arra gondolunk, hogy néhány perc múlva Jézus Krisztus ítéletet mond felettünk! Pazzi szent Mária Magdolna betegen feküdt és gyóntatója azt kérdezte tőle: miért reszket, mire így felelt: Oh Atyám ! igen nagy dolog ám megjelenni az ítélkező Krisztus előtt!

Oh én Jézusom! ne feledd, hogy a te gyermekeid egyike vagyok, kiért meghaltál a keresztfán: Te ergo quaesumus, tuis famulis subveni, quos pretioso sangvine redemisti.” Kérünk azért téged uram, jöjj a te szolgáidnak segítségére, kiket drágalátos véreden megváltottál.”

A hittudósok általános véleménye szerint a lélek ugyanazon pillanatban és helyen ítéltetik meg, ahol és amikor a testből a halál folytán kiszabadult, s hogy Jézus Krisztus ugyanazon pillanatban megtartja az ítélkezést, kimodja az ítéletet s végre is hajtják egyszerre.

Szörnyűséges pillanat, melyben örökre eldől, kinek- kinek boldog vagy boldogtalan sorsa!

De Ponté Lajos valahányszor az ítéletre gondolt, úgy reszketett egész testében, mintha a hideg rázná.

Oh én Jézusom! ha most azonnal ítélkeznél fölöttem, mi lenne belőlem ? Mennybéli Atyaisten tekints a te fölkented arcára: Respice in faciem Christi tui“. Szánom és bánom összes bűneimet, melyekkel megbántottalak: oh tekints szent Fiad vérére és szent sebeire és könyörülj rajtam!

Elköltözvén a lélek — talán a körülállók még kételkednek, vajon meghalt-e már vagy nem — azonnal átlép az örökkévalóságba. A pap pedig meggyőződvén a halál beállásáról, meghinti a tetemet szentelt vízzel és segítségül hívja az angyalokat és szenteket e lélek istápolására: Subvenite sancti Dei occurrite Angeli Domini ! Segéljétek meg Istennek szentjei! jöjjetek elébe az Úrnak angyalai! De ha az a lélek elveszett, úgy sem az angyalok, sem a szentek nem segíthetnek többé.

Ítélni jön Jézus: felragyognak szent sebei, melyeket kínszenvedése alkalmával érettünk kapott. Vigasztalására lesznek e sebek annak, ki életében őszintén megbánta bűneit, de iszonyatára annak, ki bűneiben halt meg.

Oh Istenem ! micsoda kin lepi meg a lelket, mikor elsőizben is mint biráját látja meg Jézust, sőt mint haragvó bírót. Nagyobb leszen ez a kin, mint magának a pokolnak összes kínjai.

Látja ekkor a lélek az isteni Biró dicsőségét és fenségét. Látja, mint szenvedett érette csupa szeretetből; látja, mily irgalmas volt őhozzá; hogy mennyi segédeszközt adott kezébe, csakhogy üdvözöljön. Belátja ekkor a földi javak hiúságát és az égi javak dicső voltát. Egyszóval tudatára ébred mindezen igazságoknak; de mit használ most már ez neki; kifogyott már az időből, javulásról többé szó sem lehet. Ami megtörtént, az megtörtént.

Édes Üdvözítőm! add, hogy amikor első ízben meglátlak, mint kiengesztelődött birámat lássalak ! Világosíts föl és erősíts meg engem, hogy megjavítsam életemet. Szeretni akarlak mindenkor. Úgyis elég soká megvetettem kegyelmedet, íme most többre becsülöm a világ minden kincsénél.

Oh, micsoda vigasztalása leszen még itéltetésének percében is annak, ki Jézus Krisztus iránt való szeretetből lemondott mindenről! Ki szerette a megvettetést, sanyargatta testét, egyszóval Istent szerette egyes- egyedül.

Micsoda örömet érez magában, aki hallja: „Menj, jó és hű szolgám, menj be Urad örömébe. „Örülj, mert már üdvözöltél és nem kell többé félned az elkárhozástól.

Ellenben, ki bűnben költözködik ki e világból, az már maga-magát elkárhoztatja, mielőtt még Jézus őt elkárhoztatná és kimondja maga fölött az ítéletet: pokolra vele!

Oh Mária, hatalmas Szószólóm ‘ imádd Istent érettem, légy velem most, amidőn, még lehetséges a segedelem ; mert akkoron veszni látsz majd anélkül, hogy segíthetnél.

„Quae seminaverit homo, haec et metét. (Gálát. 6. 8.) Amit az ember vet, azt fogja aratni is.“ Az ítéleten bearatjuk, amit az életben elvetettünk. Lássuk tehát, mit is vetettünk el eddig? Tegyük meg tehát most, amiket, hogy megtettünk légyen, akkor majd kívánjuk.

Ha ma, sőt már a másik órában meg kellene jelennünk az ítéleten, oh, mily drágán megvásárolnánk egyetlen évet is ! Miként fogjuk tehát majd felhasználni hátralévő életünket és éveinket?

Agathon apát évek hosszú során át penitenciát tartott és mégis mikor az Ítéletre gondolt, nagy félelemmel mondotta: Oh, mi lesz majd velem, mikor ítéltetem ? Az a szent férfiú, Jób is így szólott: „Quid faciam, cum surrexerit ad judicandum Deus? et cum quaesierit, quid respondebo illi? (Jób 31. 14.) Mit fogok cselekedni, mikor fölkel Ítéletre az Isten ? és ha számon kér, mit felelek neki ?“ Hát mi mit felelünk, mikor Jézus számon kéri a nekünk nyújtott kegyelmeket és a mi lanyha közreműködésünket?

Oh én Jézusom! Ne tradas bestiis animas confitentes tibi. (Ps. 73. 19.) Ne add a vadaknak a téged dicsérő lelkeket!” Nem érdemlek ugyan bocsánatot; de te nem akarod, hogy irgalmasságod felől kétségbe essem. Üdvözíts engem Uram, emelj ki engemet bűneim fertőjéből. Segits meg! meg akarok javulni.

Az a peres ügy, melyet letárgyalnak velünk halálunk percében, olyan pör, melytől örök boldogságunk vagy örök kárhozatunk függ. Minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy a pört el ne veszítsük. Mindenki elmondja erre: „Bizony igy van!“ De ha igy van, akkor miért nem hagyunk fel bűneinkkel, s élünk Istennek?

„Quaerite Dominum, dum inveniri potest.“ (Js. 55. 6.) Keressétek az Urat, mig feltalálható.” Aki csak az ítéletkor tudja meg, hogy elvesztette az Istent, az többé már nem találhatja fel őt; de aki életében kereste, az feltalálja.

Jézusom! ha eddig meg is vetettem szeretetedet, de most csak egyesegyedül téged kereslek. Szeretni kívánlak, szeretetedért esedezem! Hadd találjalak fel, lelkem Istene!

Világ balgatagai, találkozunk majd még a Jozsafát völgyében! Itt majd másként gondolkoztok. Itt majd siratjátok boldogságokat, de mihaszna?

Ti pedig, kiket a világ üldöz és kigúnyol, vigadjatok és örvendjetek! Amaz utolsó napon égi örömökre és gyönyörökre fog változni összes fájdalmatok: „Tristitia vestra vertetur in gaudium. Szomorúságtok örömre fordul.”

Mily szépek és dicsők lesznek ekkor a szentek, kiket ez a világ megvetett. Mily undokká lesznek akkor azok, kiket a világ körülrajongott, de most elkárhoztak.

Keresztre feszített és lenézett Jézusom! átkarolom keresztedet. Mi a világ? mi minden öröme s kedvtelése? mi minden tisztelet? Istenem csak téged akarlak és semmi mást!

Micsoda borzalom lesz e napon az elkárhozottakra nézve, mikor nyilvános ítélettel űzi el őket Jézus Krisztus: „Discedite a me maledicti! Távozzatok tőlem, átkozottak!” Oh, én Jézusom, én is megérdemeltem már előbb ezt az Ítéletet, de remélem, megbocsátottál nekem! Ne hadd, hogy elszakadjam tetőled! „Ne permittas separari a te! Ne hagyj elválnom tetőled!“ Szeretlek és remélem, hogy mindig is szeretni foglak.

Ellenben micsoda örömet éreznek a választottak, mikor Jézus Krisztus ily édesdeden hívja őket a mennyekbe: „Venite benedicti: Jöjjetek áldottak!” Szerelmes Megváltóm! szentséges véred által remélem, hogy én is e boldog lelkek közé számláltatom és szent lábaidat átkulcsolva szerethetlek!

Élesszük fel magunkban a hitet és szívleljük meg, hogy az ítélet napján vagy jobb felől a választottak között, vagy balfelől az elkárhozottak között kell államink. Boruljunk tehát a feszület tövéhez és vizsgáljuk meg lelkünket és ha találunk ott bármit is, mellyel Jézus Krisztus szive előtt nem mernénk megjelenni, távolítsuk el még idejekorán. Mondjunk le mindenről, mi nem Isten; és kapcsolódjunk mennél szorosabban egybe a mi Urunk Jézus Krisztussal a szent elmélkedések, áldozások, magunk megtagadása és az áhitat által. Ez eszközöknek a felhasználása, miket Isten éppen örök boldogságunk elérése végett ad kezünkbe, már maga is nagy jele a mi előrerendeltségünknek, üdvözülésünknek.

Jézusom! Ítélő birám ! soha, de soha el nem fordulok tőled, hanem mindinkább szeretlek. Szeretlek én Szerelmem ! szeretlek és reménylem, hogy akkoron is elmondhatom, mikor bírómként látlak tégedet. Úgy remélem, hogy én is igy szólhatok majd akkor: Uram, ha büntetni akarsz érdemem szerint, úgy büntess, csak szeretetedtől meg ne fossz engem! Tedd, hogy mindenkor szeresselek s élvezzem szeretetedet, egyebekben bánjál velem szent akaratod szerint.

VII. Az elkárhozott lélek lelkiismeret mardosása

A pokolra kárhozottak legnagyobb kínja az, hogy lelkiismeretük folyton mardossa őket: „Vermis ecrum non moritur. (Mán. 9. 27.) Az ő férgük nem hal meg.” Ez a meg nem haló féreg az örökös lelkiismeret furdalást jelenti, melytől sohasem mentek a pokolbeli elkárhozottak. Oh, micsoda kegyetlen kint is okoz a léleknek az, hogy szántszándékkal rohant az örök kárhozatba és hozzá semmis kicsiségek miatt lett örökké szerencsétlen. „Tehát oly röpke élvezet miatt, oly semmiségek miatt vesztettem el Istent és a mennyeket, fogja majd mondani: „Jaj nekem, most már elkárhoztam és a kínok e rettenetes tömlöcében kell szenvednem örökké!” Oh, én Istenem, mit tettem? Jól kezdettem, jámborul éltem, de azután elhagytam az Istent, bűnös, boldogtalan életet folytattam és végtére odajutottam, hogy bűnös életem e tűz tengerbe sodort. Az Isten annyi felvilágosító kegyelmet adott nekem, annyi segédeszközt, csakhogy üdvözüljek; de én szerencsétlen, inkább el akartam kárhozni.

Jézusom! bizony most én is igy sóhajtoznék a pokolban, ha akkor szólítottál volna ki a világból, mikor éppen a halálos bűn állapotában voltam. Köszönöm irgalmasságodat, utálom minden bűnömet, melyekkel eddig megbántottalak. Oh, ha a pokolban volnék, többé már nem szerethetnélek tégedet, de éppen azért, mert ott ezt már nem tehetném, szeretlek itt teljes lelkemből. Szeretlek Istenem, szerelmem, mindenem !

Ha most visszagondolunk elmúlt életünkre, nemde álomnak, pillanatnak tűnik az fel. Minek tetszik majd akkor egy negyven vagy ötven éves földi élet az előtt, ki örökre elkárhozott? Száz, sőt ezer meg ezer évek elmúlnak és úgy tetszik neki, mintha csak most kezdődnék örök szerencsétlensége.

Minek látja majd akkor azokat a nyomorúságos élvezeteket, mik miatt örökre elkárhozott? „Tehát emiatt az átkozott élvhajhászat miatt — mondják majd, — mit jóformán meg sem igen ízleltünk s már eltűnt, kell lennünk ebben a kénkővel és tűzzel égő tengerben, elhagyatva mindenkitől, az enyhülés reménye nélkül az egész örökkévalóságon át? “

A másik kegyetlenül mardosó féreg az a gondolat, hogy elkárhoztak, pedig oly keveset kellett volna csak tenniök, és üdvözölhettek volna. Így szólnak majd: Ha megbocsátottam volna azt a sértést, ha leküzdöttem volna az emberi tekinteteket, ha elkerültem volna azt a bünalkalmat, nem kárhoztam volna el!

Hát mibe került volna szakítanom azzal a barátkozással? Megfosztanom magamat attól az átkozott gyönyörködéstől? megbocsátanom azt a csipkedést? És ha még annyiba került volna is, mégis rá kellet volna szánnom magamat, hogy üdvözüljek; de mit sem tettem és most már nem lehet kikerülnöm örök kárhozatomat.

Ha gyakrabban járultam volna a szentségekhez, ha az imádsággal fel nem hagytam volna, ha igyekeztem volna Istenem tetszését keresni, nem estem volna újra meg újra vissza a régi bűneimbe. Eltökéltem ugyan gyakran magamat az ilyesmire, de tenni mit sem tettem, sőt ha úgy néha bele-bele is kaptam volna, megint csak abbahagytam — ezért kárhoztam el!

Oh lelkem Istene! hányszor megfogadtam, hogy szeretlek és megint elfordultam tőled! Arra a szeretetre kérlek, mellyel meghaltál érettem a keresztfán, önts belém igaz bánatot és fájdalmat bűneim fölött, add nekem szent szeretetedet és kegyelmedet, hogy valahányszor kísértésbe esem, mindenkor hozzád meneküljek.

Kegyetlen éles tőrként gyötrik majd az elkárhozott embert az Isten adta sok kegyelmek. Sírva mondja majd: „Szentté lehettem volna és most mindig boldog lennék, oh, de ime egyszer s mindenkorra elvesztem! “

Az elkárhozott legnagyobb gyötrelmére mégis az a tudat lesz, hogy készakarva, saját bűne folytán rohant a pokolba, pedig Jézus Krisztus meghalt, csakhogy megmentse őt. „Isten életét adta, üdvösségem megvásárlására — mondja majd — és én balgatag ! szántszándékkal belerohantam ez égő kemencébe! oh elvesztett mennyország! eh, elvesztett Isten! oh, én szerencsétlen! “így rimánkodnak majd örökön örökké.

Istenem! megvetettelek és elvesztettelek téged, oh add, hogy ismét feltaláljalak, most, amikor feltalálnom még időm van! Hadd édes Üdvözítőm átéreznem azt a fájdalmat, melyet a Getszemani kertben bűneim miatt kiáltottál. Mindennél jobban bánom, hogy megbántottalak. Fogadj ismét kegyelmedbe, én Jézusom, íme megígérem, hogy szeretlek, hogy egyedül téged szeretlek!

Képzelj magad elé egy beteget, ki hasogatás s szúró fájdalmakat, észbontó kínokat áll ki benső részeiben s hogy nemcsak nem szánja szegényt a környezet, hanem egyikük még örvendez is baja fölött, a másik meg szemére veti kicsapongásait, a harmadik meg össze-vissza rugdalja. — Oh az elkárhozottal még ennél is kegyetlenebből bánnak a pokolban! Mindenféle kint egyszerre érez és senki nincs hozzá részvevő szívvel!

Csak legalább szeretni tudná mindeme kínok közepette is az Istent, ki őt igazságosan bünteti! De nem lehet! Látja, hogy véghetetlenül szeretetre méltó és kényszerítve van őt gyűlölni! Ez az igazi pokol: a legfőbb jót, Istent többé nem szerethetni!

Csak legalább meg tudnának nyugodni, bele tudnának törődni Isten szent akaratába, miként a tisztitó tűzben szenvedő lelkek, de akkor már a pokol nem lenne pokol. De az elkárhozottak kétségbeesetten dühöngenek és tombolnak az isteni igazságosság sújtó vesszeje alatt, csakhogy ez őrjöngésük mi egyébre sem szolgál, csak kínjaikat növeli.

Oh, én Jézusom! ha a pokolba taszítottál volna engemet, többé már nem szerethetnélek, örökké gyűlölnöm kellene téged. És ugyan mi rosszat tettél nekem; mi miatt gyűlölnélek? Te teremtettél engemet, a keresztfán meghaltál érettem s oly sok, számtalan sok kegyelmet adtál nekem. Büntess, mint isteni akaratodnak tetszik, csak ezzel az eggyel ne sújts, csak azt az egyet fordítsd el tőlem irgalmasan, hogy t. i. többé téged szeretni ne tudjalak. Oh Jézusom, szeretlek és mindenkor szeretni akarlak egész lelkemből!

Gondolj az iszonyatra, mit a lélek a pokolba belépvén érez: „Elkárhoztam tehát, elvesztem tehát?” mondja. A szegény még gondolkozik, talán megmenekülhetne még e végveszedelemtől, — de látni kényszerül, baján soha semmiként nem segíthet mindörökké.

Millió évszázadok eltűnnek, mint csepp víz a tengerben, mint porszem a föld hátán, mint levél a fákon — de a kínoknak mindig csak az elején vannak az elkárhozottak. Csak legalább az a gondolat vigasztalhatná őket: „Ki tudja, talán mégis csak véget érnek a kínok: e pokolból megmenekülök.” De a pokolban nincs többé semmiféle „Ki tudja?” Ott az elkárhozottak abban a rettenetes bizonyosságban vannak, hogy ezek a kínok, melyeket minden pillanatban szenvednek, mindörökké, örökön örökké tartanak. Istenem, aki hiszi a poklot, hogy is tud az vétkezni?

Nagyobb kínjuk lesz még ennél is azoknak, kik gyakrabban elmélkedtek a pokol fölött és mindannak dacára mégis csak az örök kárhozatba rohantak. Ne vesztegessük az időt: mondjunk le minden bűnös dologról és csatlakozzunk Jézushoz. Úgy sem tehetünk valami sokat az örök kárhozat elkerülésére. Féljünk és reszkessünk; aki nincs félelemben, nem is üdvözül.

Jézusom! szent véred és halálod az én reménységem. Mindent elhagyok, csak te el ne hagyj engem! Látom, hogy még nem hagytál el engem, hisz bocsánatot ígérsz, csak őszintén bánjam meg a bűneimet; s mert magad felajánlod nekem kegyelmedet és szeretetedet, ha szeretni akarlak. Igen, Jézusom, életem, kincsem, szerelmem, mindig siratni fogom, hogy téged megbántottalak és teljes szívemből szeretlek. Istenem, ha el is vesztettelek már, de többé soha el nem veszítelek. Add tudtomra, mit akarsz tőlem, mindent meg fogok tenni a te szent kedvedért. Hagyj élni s halni szent kegyelmedben, azután tégy velem szent tetszésed szerint.

Mária, te vagy az én reménységem, takarj be engem mindenkor szent oltalmad köpenyével és ne hadd, hogy Istenemet még egyszer elveszítsem.

VIII. A felfeszített Jézus szeretése

Jézusom, tehettél-e már többet, adhattál-e nagyobb tanúbizonyságot irántam való szeretetedről, mint amikor feláldoztad érettem életedet a kereszt gyalázatfáján, hogy általa eleget tégy bűneimért és bevezess engemet a menyek országába?

„Humiliavit semetipsum, factus obediens usque ad mortem, mortem autem crucis. (Phil. 2.) Megalázta magát, engedelmes lévén a halálig, még pedig a kereszthalálig. “Megalázta tehát magát az Istennek Fia, az emberek iránt való szeretetből és mennyei Atyja iránt való engedelmességből, ki a mi Üdvösségünk végett elhatározta Fiának halálát, — megalázta magát halálig, a kereszten való haláláig! És mégis akadhatnak emberek, kik bár hiszik ezt, de meg sem szeretik ezt az Istent?

Jézusom, mily sokba került neked, hogy értésemre adhasd, mennyire szeretsz engemet és én hálátlan ezt háládatlansággal viszonoztam. Végy, fogadj most szeretetedbe, nem élek többé vissza szerelmeddel. Szeretlek legfőbb javam és mindenkor szeretni akarlak. Oh, emlékeztess mindig azokra a kínokra, melyeket érettem kiáltottál, hogy mindenkor előttem legyen, mennyire szeretnem kell téged.

Istenem, hányán beszélnek az Úr Jézus Krisztus kínszenvedéséről és hallgatják azt a szeretet és hála minden érzete nélkül, mintha csak valami mese volna vagy egy oly ismeretlen egyénnek kínszenvedése volna, kihez éppen semmi közünk!

Oh, emberek, miért nem szeretitek Jézus Krisztust? Ugyan mondjátok meg, tehetett volna-e már többet ez a ti Megváltótok, hogy ti őt megszeressétek, mint hogy a gyalázat és fájdalmak tengerében meghalt?

Ha az emberek legutolsója állott volna is ki annyi kint, gyötrelmet érettünk, mint amennyit Jézus Krisztus elszenvedett: képesek volnánk-e őt kárpótolni hálaérzelmeinkkel, ki tudnánk-e iránta kellőképen mutatni elismerő, hódolatos hálánkat?

De Jézusom ! mért beszélek én mindig csak másról és nem magamról? Ki volt hálátlanabb irántad énnálam’? Oh, én nyomorult! nemhogy megsebzett volna szereteted, hanem gyalázattal és bántalmakkal fizettem érette.

Oh, bocsáss meg, e perctől fogva szeretni akarlak, szeretni mindig. Felettébb hálátlan volnék, ha még annyi irgalom és kegyelem után is csak kissé szeretnélek.

Gondoljuk meg, hogy ez a fájdalmak férfia, ez a gyalázatfára szegezett ember, a mi igaz Istenünk: és itt nem másért, csakis mert minket szeretett, szenved és hal meg.

Hisszük tehát, hogy a felfeszitett Jézus a mi Istenünk és hogy mert minket szeretett, halt meg: és mégis tudnánk más valamit éppúgy szeretni, mint az Úr Jézus Krisztust?

Szeretet szent lángjai, ti felemésztettétek az én Üdvözítőm életét a Kálvárián, jöjjetek és emésszétek föl bennem minden földies szeretetet. Hadd égjek mindig Istenem iránt való szeretetből, hisz ő irántam való szeretetből meghalt és magát mindenestől feláldozta.

Micsoda látvány volt az angyalokra nézve, a gyalázatfán függve látni az isteni Igét és látni őt meghalni mi nyomorult teremtmények üdvözítésére!

Édes Üdvözítőm, te nem restellted érettem áldozni életedet s véredet és én vonakodok téged szeretni? Én megtagadhatnék valamit tőled, bármit kívánj is tőlem? Nem, nem, mindent neked ajándékozok, mitsem tartok vissza magamnak.

Lelkem! nézd a Kálvárián a te keresztre feszített és haldokló Jézusodat, nézd, mennyit szenved és mondd: Úgy-e Jézusom, azért, mert engem oly nagyon szerettél, úgy-e azért szenvedsz s vagy oly elhagyatva ott a keresztfán? Kevesebbet szenvedtél volna, ha engemet oly nagyon nem szerettél volna.

Oh, édes Megváltóm! a fájdalmak, a gyalázatok és belső kínok mily sokasága gyötör téged a kereszten! Szentséges tested három vasszegén függ és sebeidet nagyobbítja: a körül álló nép mást sem tesz, csak kinevet és káromol téged s ez a te szép lelked sokkal inkább gyötri bensőképen, mint testedet. Mondd, miért szenvedsz annyit? Mivel szeretlek téged, szenvedem mindezt, — feleled: gondolj azért arra, mily szeretettel _ viseltetem irántad és szeress engem!

Igen, Jézusom, szeretni akarlak! Kit is szeressek, ha az értem meghalt Istent nem szeretném? Igaz, megvetettelek már sokszor, de most mi sem bánt engem annyira, mint annak tudata, hogy sokszor megbántottalak. Most azonban mit sem kívánok, mint egészen a tiéd lehetni. Oh, bocsáss meg Jézusom! és zárd el, verd bilincsekbe, sebesítsd meg és gyújtsd lángra isteni szereteteddel az én szívemet.

Gondoljuk meg, micsoda szeretettel viseltetett irántunk Jézus Krisztus, mikor odanyújtotta kezeit s lábait, hogy felszegezzék a keresztre, mikor felajánlotta isteni életét a mennyei Atyának a mi üdvösségünkért. Szeretett Megváltóm! mikor elgondolom, hogy mennyibe került neked az én lelkem, nem tudok kétségbeesni a bocsánat felől. Bármily nagyok is sok-sok vétkeim, nem esem azért üdvösségem miatt kétségbe, mert te fölös módon eleget tettél érettem. Jézusom, reményem és szerelmem, amennyire eddig bántalmaztalak, olyannyira akarlak most szeretni. Felettébb megbántottalak, felettébb akarlak szeretni is. Te adtad nekem e vágyat, segíts meg tehát.

Örök Atya! „Respice im faciem Christi tui. (Ps. 83. 10.) Nézz a te fölkented orcájára.” Nézz e kereszten haldokló fiadra: tekintsd azt a halotti halvány arcot, azt a tövissel koronázott fejet, azokat az átlyuggatott kezeket, az összerongyolt testet ! íme bemutatom most ezt az értem feláldozott véres áldozatot, könyörülj rajtam!

Dilexit nos et lavit nos a peccatis nostris in sangvine suo. (Apoc. 1. 5.) Bennünket szeretett és megmosott bűneinktől az ő vére által.” Miért félnénk tehát, hogy bűneink miatt, melyeket tiszta szívünkből megbántunk, tán már rá sem léphetünk az életszentség ösvényére; hogyan akadályozhatnának meg ezek minket a szentéletben, hisz Jézus nem átallotta isteni vérét adni lelkünk lemosására? Elegendő, ha mi megbánjuk azokat és javulást fogadunk.

A kereszten is ránk gondolt csak Jézus. Itt készítette el számunkra a kegyelmet és irgalmasságot, mit

azután oly szeretettel közölt, mintha minden egyes lelket külön-külön váltott volna meg.

Isteni Megváltóm, már a kereszten láttad tehát a bántalmakat, melyekkel én majd illetni foglak; de ahelyett, hogy engemet érdemem szerint büntettél volna, égi fényt, kegyelmeket szeretetteljes sugallásokat és bocsánatot szereztél számomra. Oh, Jézusom! Lehetséges-e még az, hogy ily nagy kegyelmek után is téged megbántani s tőled elszakadni merészelnék? Uram, ne engedd ezt! Ha nem szeretnélek, úgy inkább haljak meg.’ Vagy meghalni, vagy szeretni. Uram, mondom szalézi szent Ferenccel: „vagy meghalni, vagy szeretni! “