Szent Perpetua és Felicitas szenvedése

Előszó

Két mártír asszonyra, Perpétuára és Felicitászra emlékezik az Egyház március 7-én, akik a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején, 203-ban Karthágóban haltak meg. Vértanúságuk történetét egy 21 fejezetes passióból ismerjük, melynek 8 fejezete magától Perpetuától származik, aki feljegyzéseket írt a börtönben; a többi rész valószínűleg szemtanúk elbeszélései alapján készült. (Magyar Kurír)

A fent említett forrást szeretnénk közreadni, képekkel és fejezetcímekkel kibővítve. – a szerk. -KB

(forrás: Ókeresztény írók VII. kötet – Vértanúakták és szenvedéstörténetek)

Bevezető

1.1. Ha a hit Isten kegyelmét tanúsító régi példái is az emberek épülését szolgálták, melyeket pontosan ezért is foglalták írásba, hogy olvasásukkal – mintegy a dolgok megjelenítésével – Istent is tiszteljék, az emberek is megerősödjenek, akkor miért ne írnánk le mi is azokat az új példákat, melyek mindkét célnak megfelelnek? 2. Vagy, mert ezek is egyszer majd régiek lesznek, s későbbi nemzedékeknek szükségük lesz rájuk, bár jelenükben még kisebb tekintélyt igényelhetnek maguknak, az ősiség előlegezett tisztelete miatt. 3. Akik azonban az egy Szentlélek erejét bizonyos korszakokra korlátozzák, látni fogják, hogy nagyobbnak kell tartani az újabb példákat, melyek az utolsó korszakban végsőknek rendeltettek a kegyelem túláradásának megfelelően.² 4. „A. végső napokban – ugyanis -, mondja az Úr, kiárasztok Lelkemből minden testre, és prófétálni fognak fiaik és leányaik; és kiárasztok Lelkemből szolgálóimra és szolgáimra, és az ifjak látomásokat fognak látni, és az öregek álmokat álmodnak majd” (ApCsel 2,17-18 Joel 2, 28). 5. így mi is, akik az egyformán megígért új próféciát és látomásokat elismerjük és tiszteljük is, és a Szentlélek többi erényeit, erőit az egyház eszközeinek tudjuk be, nekik küldetett, hogy kiossza mindenkinek ugyanezeket az adományokat, ahogyan az Úr mindenkinek kiosztotta (1 Kor 7,17 Róm 12, 3)³, szükségképpen elbeszéljük és Isten dicsőségére való felolvasásával⁴ megünnepeljük, nehogy kishitűségből vagy kétségbeesésből bárki is úgy tekintse, hogy az istenség kegyelme csupán a régiek körében volt meg, akár abban, hogy a tanúságtételre, akár abban, hogy a kinyilatkoztatásra méltattak, mert Isten mindig valóra váltja ígéretét, tanúságul a nem hívőknek, jótéteményül a hívőknek. 6. És mi, amit hallottunk és kezünkkel tapintottunk, hirdetjük is nektek – testvérek és nővérek -, hogy ti is, akik jelen voltatok, megemlékezzetek az Úr dicsőségéről, s most a hallás útján ismerjétek meg, legyetek közösségben a szent vértanúkkal, és általuk a mi Urunk Jézus Krisztussal (vö. 1 Jn 1,1 és 3), akinek dicsőség és tisztelet mindörökkön örökké, Ámen.

2.1. Ifjú hittanulókat tartóztattak le, Revocatuszt és szolgatársnőjét Felicitaszt, Saturninuszt és Secunduluszt. Közöttük volt a nemes származású, előkelő Vibia Perpetua⁵ is, aki nemrég ment férjhez, 2. volt apja, anyja és két testvére, ezek közül az egyik szintén katekumen volt, s volt még egy szopós kicsinye. 3. Ő maga úgy huszonkét év körüli lehetett. Tanúságtételének teljes menetét ő maga beszélte el, ahogyan az egészet sajátkezűleg leírta és tulajdon elgondolásában hátra hagyta.

Perpetua beszámolója a letartóztatásról

3.1. „Mivel eddig még letartóztatóinkkal voltunk – beszéli el -, atyám engem szavaival próbált megváltoztatni, rá akart bírni az elpártolásra, irántam táplált érzelmeitől indíttatva próbált meggyőzni. Atyám – mondtam -, látod például ezt a vázát, vizesedényt, vagy akármit itt? És ő ezt válaszolta: Látom. 2. Én erre így szóltam hozzá: Lehet ezt másnak nevezni, mint ami? Erre ezt mondta: Nem. Így én sem tudom másnak mondani magamat, mint ami vagyok, kereszténynek. 3. Erre a szóra atyám felindultan nekem akart jönni, hogy kinyomja a szememet, de csak megrázott, és a Sátán érvei meghiúsultak, eloldalgott. 4. Akkor volt néhány nap, melyeken atyámat nélkülöztem, hálát adtam az Úrnak és felüdültem távollétében. 5. Rövid néhány napon belül megkereszteltek minket, és a Lélek azt diktálta nekem, hogy a víz után⁶ nem kell mást kérni, mint a testi kitartást. Néhány nap múltán a börtönbe vezettek minket. Megijedtem, mert ilyen sötétséget még soha nem tapasztaltam. 6. Ó, micsoda zord nap volt! Nagy hőség, a tömegek erőszakosságával, a katonák zaklatásaival. Végképp kínzó volt a gyermekem miatt érzett gond. 7. Akkor Tertinus és Pomponius, az áldott diakónusok, akik elláttak minket, megegyeztek a katonákkal az összegben, melyért néhány órára a börtön egyik jobb helyére engedtek minket, hogy kissé felüdüljünk. 8. Amikor kimentek a börtönből, mindenki magában foglalatoskodott. Én megszoptattam az éhségtől már lesoványodott kicsinyemet, érte aggódva beszéltem anyámmal és megerősítettem bátyámat, az ő gondjaiba ajánlva fiamat; bánkódtam, mert láttam, hogy őket is aggasztja, hogy miként segíthetnének rajtam. 9. Sok napot töltöttem ilyen gondokban, s fenntartottam a jogot, hogy gyermekem velem maradjon a börtönben. Ettől azonnal megerősödtem és a gyermekkel való foglalatosság és az ő gondozása visszaadta egészségemet, a börtön palota lett számomra, szívesebben maradtam itt, mint bárhol máshol.

Perpetua látomása

4.1. Akkor azt mondta nekem testvérem: „Testvérem,⁷ úrnőm! Nagy a te méltóságod, oly nagy, hogy kérj látomást, s abban kinyilatkoztatást kapsz, vajon szenvedés következik-e, vagy szabadon bocsájtás”. 2. Én pedig, aki tudtam, hogy tudok társalogni az Úrral, akinek jótéteményeit annyiszor megtapasztaltam, hűségesen ígéretet tettem neki, és ezt mondtam: „Holnap már megmondom neked.” És kértem, és a látomás ez volt. 3. Csodálatosan hatalmas érclétrát láttam (vö. Ter 28, 12), mely az égig és a magasságig ért, rajta csak egyenként lehetett felmenni, a létra két oldaláról mindenféle vasfegyverek lógtak. Volt ott kard, lándzsa, kampó, tőr, úgyhogy ha valaki csak úgy hanyagul, nem is felfelé figyelve akart volna felmenni, megsebesült volna, teste beleakadt volna a fegyverekbe. 4. A létra alatt leskelődött a hatalmas sárkány (Jel k 12, 3), rátámadott a felmenőkre, ijesztgette őket, nehogy felmenjenek. 5. Legelőszörre Saturus ment fel, aki érettünk utólag maga jelentkezett a hatóságnál, (mert épülésünket akarta szolgálni), és amikor bennünket előállítottak, akkor már nem volt jelen. 6. És felérve a létra csúcsára, megfordult és így szólt hozzám: Perpetua, tartalak téged, de vigyázz, meg ne öljön a kígyó! Én ezt válaszoltam: Nem fog ártani nekem Jézus Krisztus nevében. 7. És a létra alól, mintha félt volna tőlem, kissé kidugta a fejét. Amikor a létra felső fokára léptem, mintegy eltapostam a fejét (vö. Tér 3, 15). 8. És mérhetetlen kiterjedésű kertet láttam, közepén fehérruhás férfi ült, hatalmas volt, juhait fejte, s ezres, fehérruhás tömeg vette őt körül (Jel k 7, 9-17). 9. Felemelte a fejét és rám nézett, majd így szólt hozzám: Jól van, megjöttél gyermekem! Magához hívott, adott nekem egy kortynyit a tejből, melyet én összekulcsolt kézzel magamhoz vettem, a körülállók pedig így szóltak: Ámen.⁸ 10. A hang hallatára felriadtam én, aki mindeddig – nem tudom mit – valami édeset ettem. Elmondtam ezt azonnal testvéremnek, s megértettük, hogy a szenvedés következik, s kezdtünk már egyáltalán nem remélni ebben a világban.

A vértanúk kihallgatása

5.1. Néhány nap múlva azt suttogták, hogy ki fognak hallgatni minket. Megjött azonban apám is a városból, tele bánattal, feljött hozzám, hogy meggyőzzön és ezt mondta: 2. „Leányom! könyörülj ősz fejemen! Irgalmazz atyádnak, ha méltó vagyok rá, hogy atyádnak nevezz! Virágkorodig ezekkel a kezeimmel vezettelek el, neked kedveztem a leginkább összes testvéreid között, ne tégy engem az emberek csúfjává! 3. Vedd tekintetbe testvéreidet, tekints anyádra és nénédre, nézd fiadat, aki nélküled nem élhet! 4. Vesd le érzületedet, ne irts ki mindannyiunkat! Ha veled valami történik, többé egyikünk sem szólhat szabad emberként!”

Apám ezeket mondta, s mintegy irántam érzett szeretetből megcsókolta a kezemet, a lábam elé vetette magát, sírt, s már nem leányának, hanem úrnőnek hívott engem.

Én is fájlaltam apám esetét, nehogy az én szenvedésem következtében szenvedjen majd egész rokonságom. Erősítettem őt, s így szóltam: „Azon az emelvényen⁹ az történik majd, amit Isten akar. Mert tudom, hogy nem mi rendelkezünk önmagunkkal, hanem Isten rendelkezik velünk.” Apám szomorúan elment tőlem.

6.1. Másnap reggeli közben ránktörtek, hogy kihallgatásra vigyenek bennünket. El is értünk a fórumra. A térrel szomszédos negyedekben hamarosan híre ment ennek, s mérhetetlen tömeg gyűlt össze. 2. Felmentünk az emelvényre. Miután a többieket megkérdezték, ők vallomást tettek. Rám került a sor. És akkor megjelent apám az én fiammal nyomban, lehúzott a lépcsőről, és ezt mondta: „Végezd el az áldozatbemutatást! Könyörülj ezen a gyermeken!” 3. És Hilarianus kormányzó,¹⁰ aki az akkor meghalt Minucius Timinianus proconsul utódjaként megkapta a bírói hatalmat, így szólt hozzám: „Irgalmazz atyád ősz fejének, irgalmazz gyermek fiadnak! Mutasd be az áldozatot a császár üdvére!” 4. És én válaszoltam neki: „Nem teszem!” Hilarianus megkérdezte: „Keresztény vagy?” Én válaszoltam: „Keresztény vagyok.” 5. Ahogy apám ott állt, hogy meggyőzzön, Hilarianus kiadta a parancsot, a földre fektetve vesszőzzék meg. Nekem fájt apám esete, mert olyan volt, mintha engem vertek volna. Fájdalmat éreztem emiatt a szánalomra méltó öregség miatt. 6. Akkor Hilarianus ítéletet hirdetett mindannyiunk felett: arra ítélt minket, hogy vadállatok elé vessenek. Mi meg örvendezve visszavonultunk a börtönbe. 7. Ott, mivel fiam szopni szokta mellemet, s velem szokott lenni a börtönben, azonnal apámhoz küldtem Pomponius diakónust, követelve a gyermekemet. Apám azonban nem akarta odaadni. 8. És úgy lett, ahogyan Isten akarta, a fiam sem kívánt már többé szopni, nekem is megszűnt a lázam, nem gyötört már a gyermek fölött érzett aggodalom, és nem fájt a mellem sem.

Dinocrates a tisztítótűzben

7.1. Néhány nap múlva, mikor mindannyian imádkoztunk, ima közben hirtelen egy szót mondtam, és kiejtettem Dinocrates nevét. El is csodálkoztam rajta, hogy még eddig soha nem jutott eszembe, csak akkor, és fájt nekem, mert felidéződött bennem az ő egész története. 2. Azonnal rájöttem, hogy méltó vagyok erre: imádkoztam érte! Kezdtem imádkozni érette és sokat sóhajtoztam az Úrhoz. 3.Azon az éjszakán folytatólagosan ez a látomásom volt. 4. Azt láttam, hogy Dinocrates felbukkan egy sötét helyről, ahol többen is voltak, nagyon felhevülve és szomjasan, sápadt volt, a ruhája mocskos, arcán ott volt a seb, olyan volt, mint amikor meghalt. 5. Ez a Dinocrates vér szerinti testvérem volt, hét évet élt meg, arcrákja volt, ebben a betegségben hunyt el, úgyhogy halála minden ember előtt az ellenszenv forrása lett. 6. Érette imádkoztam tehát, s köztem és közte nagy szakadék¹¹ volt, úgyhogy nem tudtuk egymást megközelíteni (vö. Lk 16, 26). 7. Azon a helyen, ahol Dinocrates volt, volt egy vízzel teli halastó, de párkánya magasabb volt a gyermek termeténél. Dinocrates ágaskodott, mintha inni akarna. 8. Sajnáltam, hogy a medencében van ugyan víz, de a magas szegély miatt nem ihat belőle. 9. Felébredtem, s megértettem, hogy testvérem szenved. Bíztam azonban benne, hogy kínjaiban segítségére lehetek. Mindennap imádkoztam is érte, mígcsak át nem vittek a katonai börtönbe. Az lett a büntetésünk, hogy katonai ünnepségeken küzdjünk majd vadállatokkal. Ekkor volt Geta császár születésnapja. 10. És én éjjel-nappal imádkoztam Dinocrateszért, sóhajtoztam és sírtam, hogy kérésem teljesüljön.

8.1. Azon a napon, melyen rabszíjon tartottak, ez a látomásom volt: Láttam azt a helyet, amelyet korábban is láttam, és Dinocratészt, tiszta testtel, jól öltözötten, kipihenten, ahol a sebe volt, ott forradást láttam. 2. Láttam a már korábban is látott medencét, de alacsony szegéllyel, mely a gyermek köldökéig ért, s ő szüntelenül merte belőle a vizet. 3. A medence párkányán meg aranyváza állt, vízzel tele. Dinocrates ahhoz ment, inni kezdett belőle, de a váza nem ürült ki. 4. Miután jól teleitta magát, elment a víztől, örvendezve játszani kezdett, mint a gyermek. Én meg felébredtem. Akkor megértettem: megszabadult a büntetéstől.¹²

9.1. Azután eltelt néhány nap, s Pudens segédtiszt, a börtön felügyelője magasztalni kezdett minket, mert felfogta, hogy nagy erő van bennünk; sokakat beengedett hozzánk, hogy mi is, és látogatóink is felüdüljenek. 2. Ahogy azonban közeledett a játékok napja, beállított hozzám apám, akit elöntött a bánat, kezdte a szakállát tépni, a földre szórta, arcra borult, elátkozta éveit, olyan szavakat mondott, melyek megindítottak volna minden teremtményt. 3. Nagyon szomorú voltam boldogtalan öregkora miatt.

Perpetua látomása a küzdelemről

10.1. A vadállatokkal való küzdelem előtti napon látomásban¹³ ezt láttam: Pomponius diakónus odajött a börtön kapujához, s erősen kopogtatott. 2. Kimentem hozzá és kinyitottam neki, hófehér tunikában volt, öve leoldva, lábán műves saru. 3. így szólt hozzám: „Jöjj Perpetua, várunk téged!” Kézen fogott, s rögös, göröngyös helyeken kezdtünk menni. 4. Végezetül az amphiteatrumba értünk, a porond közepére vezetett engem, s ezt mondta: „Ne ijedj meg, veled vagyok, veled küzdök!” És elment. 5. Én a mérhetetlen tömegre néztem csodálkozva, s mert tudtam, hogy a vadállatokkal való küzdelemre ítéltek, különösnek találtam, miért nem engedik rám a fenevadakat. 6. És kiállt ellenem egy egyiptomi, undok kinézésű, segédeivel együtt, hogy megvívjon velem. Hozzám is jöttek a segédek, szépséges ifjú segítők. 7.’ Levetkőztettek és férfi lettem¹⁴. Segédeim elkezdtek bekenni olajjal, ahogyan a versenyen¹⁵ szokás. Magammal szemben ott láttam azt az egyiptomit, amint a porban hempereg. 8. És előjött egy csodálatos, hatalmas termetű férfi, magasabb volt még az amphiteatrum felső párkányánál is, középen, a mellén a két szegély között bíbor volt, aranyból és ezüstből nagy műgonddal készített saruja volt, olyan pálcája volt, mint a vívómesternek, és zöld ága, rajta aranyalmákkal. 9. Csendet kért, és így szólt: Ha az egyiptomi legyőzi őt, meg kell ölnie őt karddal, ha viszont emez győzi le őt, akkor ez megkapja az ágat.¹⁶ 10. És elment. Elindultunk egymás felé és kezdtük a küzdelmet, ö a lábamat akarta elkapni, de én az arcát rugdaltam. 11. Én a levegőbe emelkedtem, úgy kezdtem verni őt, mint aki nem is a földön áll. Mihelyst láttam, hogy késlekedik, összefogtam a kezemet, ujjaimat összekulcsoltam, s megragadtam a fejét, arcra bukott, én meg a fejére tapostam.¹⁷ 12. A nép kiabálni kezdett, segédeim pedig zsoltározni. Odamentem a vívómesterhez és átvettem az ágat. 13. Ö megcsókolt engem és így szólt: „Leányom, béke veled!” Én pedig nagy dicsőséggel vonulni kezdtem a Sanavivaria¹⁸ kapu felé. És felébredtem. 14. Meg is értettem, hogy nem vadállatokkal, hanem a Sátánnal fogok megküzdeni. De tudtam, hogy győzni fogok. 15. A versenyt megelőző napig eddig jutottam. Hogy a küzdelemben mi történt, azt írja meg majd, aki akarja.¹⁹

Saturus látomása

11.1. De az áldott Saturus is közreadta ezt a látomást, melyet ő maga írt le. 2. Szenvedtünk – mondja -, kimentünk a testből, s négy angyal kelet felé kezdett vinni minket, kezük azonban nem érintett bennünket. 3. Nem hanyatfekve haladtunk azonban felfelé, hanem mintha valamilyen szelíd lankán mentünk volna fel. 4. És amikor megszabadultunk a világtól, mérhetetlen fényt láttunk legelőször, és így szóltam Perpetuához (oldalt ő volt ugyanis mellettem): „Ez az, amit az Úr nekünk megígért! Elnyertük az ígéretet!” 5. Miközben a négy angyal vitt minket, nagy térség nyílt meg előttünk, olyan volt, mint a zöldellő kert rózsafákkal és mindenféle virágokkal. 6. A fák oly magasak voltak, mint a ciprusok, melyeknek levelei szüntelenül hullottak. 7. Ott a kertben volt másik négy angyal, az előbbieknél fényesebbek, akik, mikor megláttak minket, kifejezték tiszteletüket előttünk, s így szóltak a többi angyalhoz csodálkozva: „Íme itt vannak, íme itt vannak!” A bennünket ide hozó négy angyal megijedt és letett minket. 8. Saját lábunkon mentünk át egy tágas térre, széles úton. 9. Ott találkoztunk²⁰ Jucundusszal, Saturninusszal, Artaxiusszal, akiket ugyanezen üldözés alatt elevenen megégettek, és Quintusszal, aki maga is mártír volt, a börtönben halt meg. És megkérdeztük őket, hol vannak. 10. A többi angyal azonban ezt mondta nekünk: „Előbb jöjjetek, s üdvözöljük az Urat!”

12.1. S közel értünk ahhoz a helyhez, melynek falai mintha fényből épültek volna, s annak a helységnek az ajtaja előtt négy angyal állott, akik fehér stólába öltöztettek minket. 2. És bementünk és hallottuk, hogyan mondják szüntelenül: Szent, Szent, Szent! (vö. Jel k 4, 8).²¹ 3. Ugyanott láttuk, hogy ül egy valamilyen tisztes, idős férfi, akinek haja olyan volt mint a hó, arca fiatalos, kinek lábát nem láttuk. 4. Jobbról és balról négy vén volt, s mögöttük is még több másik vén állott. 5. És miután beléptünk, csodálkozva megálltunk a trón előtt, és a négy angyal felemelt bennünket, és megcsókoltuk Őt, aki kezével megsimogatta arcunkat. 6. A többi vén pedig ezt mondta nekünk, hogy álljunk fel. Felálltunk és békecsókot váltottunk. A vének ezt mondták nekünk: „Menjetek és játszatok!” 7. Én így szóltam Perpetuához: „Kívánságod teljesült!” ő ezt mondta nekem: „Istennek hála, hogy miként a testben vidám voltam, most itt is derűs vagyok.”

13.1. Kimentünk és a kapu előtt láttuk Optatus püspököt jobboldalt, és Aspasius presbitert baloldalt, külön és szomorúan. 2. Lábunkhoz borulva mondták: „Kössetek békét velünk, mert elmentetek és minket itthagytatok.” 3. Mi így beszéltünk hozzájuk: „Hát nem a mi pápánk ²² vagy, te meg nem a mi presbiterünk, hogy így lábunkhoz borultok ?” Megindultságunkban átöleltük őket. 4. És Perpetua görögül²³ kezdett beszélni velük, s elkülönítettük őket a kertben a rózsafa alá. 5. Míg beszélgettünk velük, az angyalok ezt mondták nekik: „Hagyjátok pihenni őket, s ha valami félreértés van közöttetek, bocsássatok meg egymásnak.” 6. Zavarba hozták őket. Optatusznak meg ezt mondták: „Javítsd meg népedet, mert úgy mennek hozzád, mindenféléről vitatkozva, mintha a versenyekről érkeznének.”²⁴ 7. Nekünk úgy tűnt, mintha be akarták volna csukni a kapukat. 8. Ott megismerkedtünk sok testvérrel és vértanúval is. Mindannyiunkat kimondhatatlan illattal²⁵ tápláltak, ami eltöltött bennünket. Akkor örvendezve felébredtem.

14.1. Ezek a jeles, boldog vértanúk, Saturus és Perpetua látomásai, melyeket maguk írtak le. 2. Bizony, Secunduluszt Isten még a börtönből, korábban kiszólította ebből a világból, a különleges kegyelemmel, hogy nem kellett küzdenie a vadállatokkal. 3. Ha lelke nem is, teste megismerte a kardot.

Felicitasz tanúságtétele

15.1. Ami Felicitaszt illeti, őt is megérintette az Úr kegyelme. 2. Már terhessége nyolcadik hónapjában volt (pont terhesen tartóztatták le!), amikor közeledett a cirkuszi látványosságok napja,²⁶ s nagy szomorúság öntötte el, nehogy terhessége miatt elhalasztódjon tanúságtétele, (mert terheseket nem szabad büntetni), és nehogy az elítéltekkel együtt, később kelljen kiontania szent és ártatlan vérét. 3. De vértanútársai is igen szomorkodtak, nehogy magára kelljen hagyniuk egy olyan jó társat és bajtársnőt ugyanannak a reménynek az útján. 4. Összefonódva és egyesülve árasztották sóhajaikat és imádságaikat az Úr elé a játékokat megelőző harmadik napon. 5. Az imádság után azonnal felléptek a szülési fájdalmak. S amikor a nyolcadik hónap utáni szülés természetes nehézségeivel küszködve fájdalmai voltak, a börtönőr egyik beosztottja így szólt hozzá: „Mi az, már most ilyen fájdalmaid vannak, mit fogsz akkor tenni, ha a vadállatok elé kerülsz, melyeket, megvetettél, mikor megtagadtad az áldozatbemutatást?“6. Felicitas válaszolt neki: „Most szenvedek, amit szenvedek, akkor azonban más lesz bennem, aki értem szenved, mert én érte fogok szenvedni.” 7. Leánygyermeket szült, akit valamelyik nővér saját gyermekeként nevelt fel.

16.1. Mivel tehát megengedte, és megengedve akarta a Szentlélek, hogy az ő küzdelmének menetét leírjam, bár méltatlan vagyok valamit is hozzáadni annyi dicsőség leírásához, de mintegy a legszentebb Perpetua megbízatását teljesítem, sőt történetét annál hitelesebben adom elő, még egy példát hozzáadva az ő lelki nemességéhez és állhatatosságához. 2. Mikor a büntető tribunus fenyítette őket, mert bizonyos semmirekellő emberek figyelmeztetése után attól félt, valamiféle mágikus ráolvasásokkal kivonják őket a börtönből, Perpetua szemtől-szembe megmondta neki: 3. „Hogyhogy nem engeded meg nekünk a felüdülést, nekünk, a legmegkülönböztetettebb bűnözőknek, akik tudniillik a császáréi vagyunk, és a születésnapján fogunk megvívni? Az nem a te dicsőséged lesz, ha jobb állapotban vezetnek elő minket?” 4. Megijedt és elvörösödött a tribunus, megparancsolta, hogy emberségesebben bánjanak velük, s megengedte testvéreiknek és más személyeknek is, hogy bemenjenek hozzájuk, velük étkezzenek, hisz már a börtöntiszt is hívő volt.

17.1. A megelőző napon, amikor azt a szabadnak nevezett utolsó vacsorát, amennyire rajtunk múlott, nem szabad vacsoraként, hanem agapéként fogyasztottuk el,²⁷ ugyanazzal az állhatatossággal beszéltek a tömeghez, figyelmeztették Isten ítéletére, tanúsították szenvedésük boldogságát, kinevették az összegyülekezettek kíváncsiskodását. Saturus ekkor ezt mondta: 2. „Tegnap nem volt elég nektek? Miért nézitek oly szívesen azt, amit gyűlöltök? Ma barátok, holnap ellenségek? Jobban nézzétek meg arcunkat, hogy azon a napon majd felismerjetek minket.” 3. így aztán megkövültén mind elmentek, s ezek közül sokan hittek.

A győzelem napja

18.1. Felragyogott győzelmünk napja, a börtönből az amphiteatrumba vonultunk, derűsen, mintha a mennybe mennénk, ragyogó arccal, mintha a nagy öröm és nem a félelem miatt reszkettek volna. 2. Perpetua sugárzó arccal és nyugodt léptekkel vonult, mint Krisztus matrónája, Isten kedveltje, szemének erejével elhárítva mindenki másnak a tekintetét. 3. Felicitas is szintén örvendezve, hogy egészségesen szült, hogy megvívhat a vadállatokkal, a vértől a vérhez jutva, a bábaasszonytól a hálóval küzdő gladiátorhoz, a második keresztségben²⁸ fürödve le a szülés után. 4. És amikor a bejárathoz vezették őket, s arra kényszerítették, a férfiak vegyék fel Saturnus papjainak öltözetét, a nők meg Ceres papnőinek a ruháját, ez a nemes nő mindvégig állhatatosan ellenállt. 5. Ezt mondta: „Magunktól jöttünk eddig, nehogy elveszítsük a szabadságunkat. Mi életünkre köteleztük magunkat, hogy ilyesmit nem követünk el. Ebben megegyeztünk veletek.” 6. Az igazságtalanság felismerte az igazságosságot: a tribunus engedett. Úgy, ahogy voltak, egyszerűen bevezették őket a porondra. 7. Perpetua zsoltározott, taposva már az egyiptomi fejét (Tér 3,15).²⁹ Revocatus és Saturninus és Saturus inteni kezdték a bámész tömeget. 8. Innen Hilarianus szeme elé értek, mozdulatokkal és mutogatásokkal adták tudtára Hilarianusznak: Te megvetsz minket, – mondták -, téged azonban Isten. 9. A felháborodott nép erre megostorozásukat követelte a gladiátorok vonalánál, ők ismét örültek, hogy valamelyest az Urat is követhetik szenvedéseiben.

19.1. Aki azonban azt mondta, „Kérjétek és megadatik nektek” (Jn 16, 24), megadta mindegyiknek azt a halált is, amelyet kívánt. 2. Mert ha a korábbi beszélgetések során bármikor is a vértanúságra terelődött a szó, Saturninus azt vallotta, legszívesebben venné, ha az összes vadállat elévetnék, nevezetesen azért, hogy annál nagyobb koszorút nyerjen. 3. így a látványos versenyen ő és Revocatus leopárddal küzdöttek, ráadásul még egy medve támadt rájuk hátulról. 4. Saturus viszont semmit sem utált jobban a medvénél, de arra számított, hogy a leopárd egyetlen harapással végez vele. 5. Ennél fogva vadkannal küzdött, a gladiátort azonban, aki őt a vadkanhoz kötözte, ugyanaz a vad felnyársalta, s néhány nap múlva meghalt, Saturuszt meg csak húzta maga után. 6. Amikor meg a csapóajtónál a medvéhez kötözték, a medve nem akart előjönni a vackából. így Saturuszt másodszorra hívták vissza sértetlenül.

20.1. A szüzek számára azonban – a szokás ellenére – különlegesen előkészített igen vad teheneket tartogatott a küzdelemre a Sátán, hogy nemüknek megfelelő vadállatokkal küzdjenek. 2. Levetkőztették tehát őket és hálókba dugva vezették elő mindannyiukat. A nép megrettent, amikor egy kedves ifjú lányt látott, egy másik asszonyt, akinek a nem is régi szüléstől csöpögtek a keblei. 3. Ezért visszahívták őket, s fel nem kötött tunikába bújtatták őket. Legelőször Perpetua bukott fel, a hátuljára esett. 4. Ahol ült, félrecsúszott tunikáját takaróként húzta combjára, a szeméremmel törődött inkább, mint a fájdalommal.³⁰ 5. Ezután tűt kért és megigazította szétzilált haját, mert nem illett, hogy egy vértanú kócosán szenvedjen, hogy dicsőségében sírni ne lássák. 6. Amikor felállt és látta a fellökött Felicitaszt, hozzá lépett, kezét nyújtva neki talpra segítette. És mindketten egymás mellett álltak. 7. S mivel a nép vérszomja már lecsillapodott, visszahívták őket a Sanavivaria kapuhoz. 8. Ott Perpetuat egy bizonyos Rusticus nevű katekumen tartotta, aki nem tágított mellőle, ő pedig mintha álomból ébredt volna, (ezideig ugyanis a Lélekben és elragadtatásban volt), körülnézett, s minden csodálkozónak ezt mondta: Mikor vezetnek már ahhoz a vadtehénhez, vagy nem tudom micsodához? 9. Mikor meghallotta, hogy ez már megtörtént, nem hitte el, csak akkor, amikor testén és ruháján a tiprás nyomait észrevette. 10. Majd hívatta testvérét és azt a katekument, így szólt hozzájuk: „Álljatok a hitben (1 Kor 16, 13 ApCsel 14, 22), egymást mindannyian szeressétek, meg ne botránkozzatok szenvedéseinken.”

21.1. Saturus sem másképpen, a másik kapunál intette a katona Pudenszt: „Végül – mondta – pontosan úgy van, ahogyan előre gondoltam és megmondtam, eddig egyetlen vadállat sem nyúlt hozzám. És most hihetsz teljes szívedből: íme, most kimegyek ez elé, és a leopárd egyetlen harapással megöl.” 2. És azonnal, a cirkusz befejezése előtt a leopárd elé vetve, annak egyetlen harapásától kifolyt a vére, úgyhogy a nép ráolvasta a második keresztség tanúságtételét, odakiabálta: „Üdvös mosakodás! Üdvös fürdő!” 3. Mert különösen az üdvözül, akit így fürdetnek meg. 4. Ekkor így szólt Pudens katonához: „Élj jól – mondta emlékezz a hitre és énrám, ez ne zavarjon, hanem erősítsen meg téged.” 5. Azonnal elkérte ujjáról gyűrűjét, sebébe mártva visszaadta neki örökségül, foglalónak és vérének emlékéül hagyva azt neki. 6. Ekkor azonban a tömeg már azt követelte, hogy karddal szúrják át testüket, hogy szemük a karddal együtt legyen társ a gyilkosságban, végül felkeltek és oda mentek, ahová a nép kívánta, előtte azonban megcsókolták egymást, hogy vértanúságukat a béke ünnepeként végezzék be. 8. Némelyek mozdulatlanul és némán fogadták a kardot, főként Saturus, aki elsőnek szállt fel, legelsőnek adta ki lelkét. Még Perpetuát is támogatta. 9. Perpetua azonban, amint valami fájdalmat érzett, a kard csontjai közé szúrt, s felsikoltott, s a fiatal gladiátor megtévedt jobb kezét maga irányította torkának.

Talán másként meg sem ölhették volna ezt az oly nagyszerű asszonyt, hacsak ő nem akarta volna, aki a tisztátalan lélektől rettegett. 10. Ó igen erős és nagyon boldogságos vértanúk! Urunk Jézus Krisztus dicsőségébe valóban választottak és meghívottak! És aki az ő dicsőségét magasztalja és dicséri, annak ezeket a régiekétől nem kisebb példákat olvasnia kell az egyház épülésére, hogy az új erények azt bizonyítják, egy és ugyanazon Szentlélek mindezideig működik, s magasztalják a mindenható Atyaistent és Fiát, Urunk Jézus Krisztust, akinek dicsőség és mérhetetlen hatalom mindörökkön örökké. Ámen.